Száz napot fogok északon tölteni, Norvégiában, Finnországban, Svédországban, Dániában, a Feröer-szigeteken, Izlandon és Grönlandon. Ezt még tavaly döntöttem el, egészen pontosan augusztus 24-én. Küzdelem a természettel, önmagammal, megkeresem a legészakibb magyart, megismerkedek a helyiekkel Európa utolsó érintetlen vadonjának kellős közepén.

Száz nap északon

Ahhoz, hogy 2013. újévkor elindulhassak, először 4 hónapos szervezésre volt szükségem.

Viszonylag könnyű dolgom volt, már ami az előkészületeket illeti, a vártnál több időt kellett a számítógép előtt ülni. Ám 2013-ban egy ilyen út megszervezése teljes egészében elvégezhető otthonról. Repülőjegy-foglalások, szálláskeresés, új kapcsolatok kialakítása a legnagyobb közösségi oldal segítségével. Ennyi volt az egész.

Az oslói kikötő - kattintson galériánkért!

Lantos Gábor

Illetve ennél sokkal több.

Hiszen már a felvezető 4 hónap alatt regényes történetekkel szembesültem. Pedig még el sem indultam… Az is rögtön kiderült, hogy nehezen találnánk olyan pontot a világon, ahol ne lakna legalább egy magyar. Így találtam rá a Föld legészakibb pontján élő honfitársamra, de róla majd kicsit később ejtek szót, hiszen előbb el kell jutnom hozzá a Spitzbergákra.

Grönlandon ellenben nem találtam magyart, ha ott mégis valaki ezt olvasná, kérem, jelentkezzen.

A norvégok álomországában

Az első lépést máris megtettem a Spitzbergák felé, hiszen ezeket a sorokat a norvég fővárosból, Oslóból írom. S ha már itt nyitottam meg száz napos kalandozásomat, kezdetnek mindjárt Anders Breivik nyomába eredtem – persze csak képletesen. Hiszen a könyörtelen tömeggyilkos minden bizonnyal élete végéig – de 21 évig biztosan – az Oslo külvárosában terpeszkedő Ila börtön lakója, hozzá bejutni egyenlő a lehetetlennel. Az épület azonban szabadon megközelíthető, olyan az egész, mintha Budapesten a Rózsadombra kapaszkodna fel az ember, hogy a hegyoldalban a házak között lelje meg a szigorúan őrzött objektumot.

A 732-es busz vezetője egyenesen Sri Lanka fővárosából, Colombóból érkezett Norvégiába buszt vezetni. Mivel a börtönnél én vagyok az egyetlen leszálló utas, ráadásul fényképezőgép is lóg a nyakamban, rögtön azt firtatja, hogy mit keresek itt? Breivik szabadkőműves nevének kiejtésekor arcára fintor ül ki és csak annyit mond: annak az embernek lógnia kellene.

Kicsit másképpen vélekedik erről az a norvég pedagógus, akit a börtönhöz közeli iskola mellett szólítottam meg. Pontosabban először ő kérdezett engem, hogy miért fotózom a hóban egymást szorgosan gyepáló hatéveseket? Mikor megnyugtattam, hogy ez csak privát kép lesz és milyen aranyosak, jött az újabb obligát kérdés: mit járatban errefelé, ahol turista nem nagyon csúszkál a jégen. Közlésemre annyit mond: mélyen elítéli, amit Breivik tett, de nagyon is érti, miért tette azt, amit.

Ezzel máris elérkeztünk ahhoz a részhez, amely a szörnyű bűncselekményt elkövető gyilkos és a Norvégiában élők között feszül – legalábbis gondolatban. Az úgy van, hogy az északi országot egyre nagyobb számban elárasztó bevándorlók mélységes gyűlölettel beszélnek Breivikről. A norvégok azonban mintha egy sajátos álomvilágban élnének. Mintha nem is akarnának tudomást venni arról, ami 2011. július 22-én történt Oslo belvárosában és Utøya szigetén. Mintha azzal, hogy Breivik élete végéig az Ila börtön három szobás luxusát élvezi, egy csapásra megoldódott volna minden. Mintha újra abban az „álomországban” élnének, amelyet megálmodtak maguknak a tömegmészárlás előtt. Szinte mintha mi sem történt volna…

Utøya-n csak a kutyák vicsorognak

A fővárostól 38 kilométerre fekvő szigeten januárban minden csendes. Megint én vagyok az egyetlen leszálló, a többi utas mereven néz előre, pedig balra tőlük ott a piciny sziget, ahol a 77 áldozatból 68-an haltak meg. A busz gyorsan elszáguld Hønefoss felé, az egyetlen kerítésen túl földszintes kutyák vicsorognak rám, egy asszony bizalmatlanul méreget háza ajtajából. Megérkeztem, ez itt Utøya.

Az eddigi ködös időt gyorsan oszlatja szét a kibukkanó téli napkorong, ugyanez volt a helyzet a börtönnél is. Szürreális az egész, mintha meg akarná magát mutatni ez a hely is, meg az is, tessék, itt vagyok, nézz meg jól.

A szigettel szemben állva, annak bal oldalán hevert a legtöbb holttest. Az ide rendőrnek öltözött gyilkos esélyt sem hagyott áldozatainak, a norvégok pedig a mai napig azon tamáskodnak, hogy miért késtek egy órát a hatóságok? Közben magánterületre hatolok be, közelebb húzódom a vízhez, amely hol szürke, hol kék fényben játszik, attól függően, milyen fölötte az ég. Valaki vasat ver kalapáccsal, minden egyes ütés zaja nehezen oszlik el az amúgy halotti csendben. Januárban errefelé senki sem jár, senki sem fényképez. Mivel az itt élők sem tartották fontosnak elkeríteni magukat, akadálytalanul jutok le a partra. Odaát a szigeten valaki kijön a kikötő épületéből, majd amilyen gyorsan csak lehet, visszahúzódik a házba. Egy felfordított csónak fekszik a hóban, jöhetne már a busz – mondom magamban, tényleg nyomasztó ez a hely.

Mire visszaérek a főváros központjába, beindul Oslo délutáni élete. A pályaudvaron igazi multikulturális nyüzsgés fogad, egy lány a metróban alszik, egy másik pedig a terminál asztalára dőlve. Nem tipikusan északi fizimiskájú emberek árulnak mindenfélét, a legolcsóbb pizza 20 korona (800 forint), s ez is csak egy szelet, semmi több. A vonatok minden irányba spriccelnek szerteszét, Trondheimig a menetidő közel 8 óra, találomra megnézem, mennyi a jegy egy útra negyedórával az indulás előtt. 1200 korona, azaz közel 48 ezer forint – csak oda.

Még szerencse, hogy tavaly augusztusban odahaza ennek a töredékéért vettem meg a tikettem, pontosan 199 koronáért. Ennek a jegynek a neve „Miniprís”, s minden vonatra eladnak belőle 10-15 darabot, szóval, résen kell lenni, mert különben hamar csillagászati összegbe kerül az utazás. Vasárnap éjszaka vágok neki a Trondheim felé vezető végtelen vonatútnak, a jövő héten pedig már a Spitzbergákról jelentkezem. Ha az eddig meglepően tavaszias norvég tél is úgy akarja.