A „kiállítás” szó a világ végére űzi az utazót. Halálosan unalmas és kötelező iskolai látogatások rémképe dereng fel. Pedig akadnak nemzetek, amelyek rendkívül szórakoztató kiállításokat képesek szervezni, tudnak humoros, hátborzongató, döbbenetes történeteket mesélni.

Ez a lényeg: a történetmesélés. Egy halom mikromesét képviselnek a kiállítási tárgyak, akárcsak a film plakátjai. Minden egyes kiállítási tárgy apró, megragadó mozaikdarab, amiből egy korszak nagy portréját rakhatjuk ki. A nagy portré mindig túl távoli, túl akadémikus, rideg, érdektelen. De az egyes történetek megragadóak és elsodornak. Mint egy tévésorozatban, úgy kapjuk az apró izgalmas eseményeket.

Vagy mint a youtube-on. Ezernyi minitörténetet küldünk körbe egymásnak, egy-két óra alatt százezres nézettséget vonzanak, mert valahogy jókor talál el egy témát, ami mindannyiunkat érdekel. Hát ilyen kis youtube-film szakértők a jó kiállítók. Ne is hívjuk őket kiállítóknak, és a kiállítás helyett is inkább használjunk valami mást. Mondjuk Youtube.

Sztálingrádból jelentjük

A 70 évvel ezelőtti tragédiára emlékszik a Drezdai Hadtörténeti Youtube. A keleti frontról, ahol 1,2 millió szovjet és 400000 német plusz ki tudja hány szövetséges veszítette életét, hétköznapi és ünnepi használati tárgyakat gyűjtöttek össze.

A németek nyugatról keletre kirándultak, hogy végül egy 6 hónapos ostromban rekedjenek. A Wehrmacht katonák az árkokban és barakkokban töltötték a karácsonyt, innen egy kopott karácsonyfa maradt hátra. Olyan, mint a haláltábor fotókon túlélők és verembe lőtt holtak, a csont és bőr roncsok.

Csak illusztráció!

AFP / Ria Novosti / Zelma

Mini emlék. A százezrek közül néhányan díszítették fel egy apró föld alá vájt lukban. Hazavágytak.

A karácsonyfán túl láthatunk levelezéseket, megtaláljuk Johan Kriegel drezdai vegyészhallgató magabiztos jegyzeteit. A jegyzetek között egy fotó, amin Sztálingrád és felette szállingózó füst látható. „A város utolsó napjai, mielőtt elesik” – így szól az egy soros, magabiztos komment rajta. Hát nem esett el, viszont Kriegel jegyzetkupacán egy beszédes golyónyom fejezi be a történetet.

Innen, a mai Volgográd alatti árkokból származik a német háborús áhítat és a vesztesek vallásos szomorúságának egy ikonná fejlődött műremeke. Kurt Reuber katonaorvos és protestáns lelkész rajza, a Sztálingrádi Madonna a berlini Vilmos császár emléktemplomban kapott állandó szállást a háború után, most csak vendégszerepel a drezdai Youtube-on. A lelkész, aki 90000 társával együtt orosz fogságba esett, egy anyát és a gyermekét rajzolta meg, egy nagy, burokszerű kabátba rejtette őket, ami meleget és biztonságot nyújt. „János [evangélista] szavai jártak a fejemben: fény, élet és szeretet. Mi mást tehetnék hozzá?” Egy utolsó levélben így kommentálta a hazaküldött rajzot.

A világ legöregebb nője Londonba költözött

A British Mus… Youtube most a világ első művészeinek a történetét mesélik el a Jégkorszak Művészete – a Modern elme születése c. mesegyűjteménnyel. A legkorábbi művészek elragadtatását, lelkesedését látjuk úgy, hogy portréikat, apró szobraikat tárják elénk a történetmesélők. Kiderül, a modernitás még a történelem előtt kezdődött – csak elfeledkeztünk róla 9900 évig.

Úgy 25-26000 évvel ezelőtt valaki, férfi vagy nő, kezébe vett egy darab szarvasagancsot, és farigcsálni kezdte. Valószínűleg nem csak úgy hobbiként, hiszen portréját gondosan megválasztotta. A gyufás skatulyányi nő portré, amit sok száz óra alatt állított elő, vagy emlékezetből, vagy a modell jelenlétében született.

britishmuseum.org

Igazi alkotói munka, nem sablon készítése vagy sablon utáni másolás. Egyedi vonásokra törekedett a művész, fontos volt, hogy pontosan azt ábrázolja, aki előtte ül. Vagyis a saját motivációja is egyedi. Hosszasan bíbelődött a portré alanyának balesetből származó személyiség jegyeivel, kidolgozta a sérült arcot, amit vagy egy vad támadása, vagy egy családi viszály, vagy egy természeti katasztrófa okozott.

A művész társai az utolsó jégkorszakban Szibéria és Franciaország között vándoroltak, talán nevet is adtak az égtájaknak. Nem tudjuk, hiszen betűt nem vetettek. De képeket és szobrokat bőven hagytak ránk. A kiállításon akadnak döbbenetesen pontos bika figurák, mamut agyarból, kőből, agancsokból, faragott állat ábrázolások, Szibériától Franciaországig gyűjtött történetek. A legrégibb mese úgy 45000 éves, vagyis az alkotások a történelem előtti időkből, az utolsó jégkorszakból származnak.

A legmeglepőbb élmény a kiállításon a nosztalgia. Különösen ismerősek ezek a kis naiv, de alapos ábrázolások. Hátborzongató ezért a 45000 éves múlt, és úgy borzongtak a 20. század forradalmár művészei is, mint mi, amikor ezeket a formákat inkább sajátjuknak érezték, semmint a modoros, kidolgozott, akadémikus figurákat.

A 10 legnagyobb történetmesélők egyikének otthonában

Henri-Cartier Bresson, a fotós, ő az egyik legnagyobb történetmesélő. Fogta a fényképezőgépét, és megtalált egy olyan pillanatot, ami összefoglalt teljes mondákat. Kurvák Marseille-ben a macskaköves utcán, várakozók egy bisztróban… Hogy mi a történet, azt kitalálja a néző, végig pereg benne tucatnyi változat arra, hogy mi történt 10 perccel a fotópillanat előtt és 10 perccel azután.

Csak illusztráció!

Henri Cartier-Bresson

Ez azonban most majdnem jelentéktelen, mivel nem Bresson kiállítására megyünk, csupán az otthonába, egészen pontosan a párizsi Henri-Cartier Bresson Alapítvány 1913-ban épült házába. Itt most éppen Howard Greenberg műgyűjtő képeit állítják ki, amiket Berenice Abbott, Walker Evans, Jerome Liebling, Lee Friedlander, Lisette Model, és Dorothea Lange művészektől vett meg. Ismeretlenek a nevek? Csakúgy mint a jégkorszaki vagy sztálingrádi alkotók.

A sok minitörténet közül az egyik legmegragadóbb egy fekete-fehér amerikai bevándorló portré. Az 1936-os fotón, ami Kaliforniában készült egy meggyötört kelet-európait látunk, gyerekei szégyenlősen elfordulnak Dorothea Lange kamerája elől.