Szabó T. Anna: „Úgy éreztem, nem leszek azonos magammal, ha nem szülhetek”

Életem legnagyobb válsága az volt, amikor attól féltem, hogy nem lehet gyerekem, pedig amióta az eszemet tudtam, erre készültem. Édesanyám meséli, hogy nyolcévesen a barátnőim felvilágosítottak: ahhoz, hogy valaki szülhessen, előbb le kell vetkőznie egy fiú előtt (tényleg ennyit mondtak, nem többet), és én, holott szemérmes voltam, mégis vidáman közöltem, hogy én ezt is vállalom: bármit megtennék, hogy anya lehessek. Tíz év elmúltával persze azon igyekeztem, hogy még egy ideig ne legyek, de akkor is csak azt vártam, mikor jön el a nagy pillanat.

Később aztán kiderült, hogy valószínűleg nem is lehetett volna akkoriban gyerekem. Többször voltam emiatt kórházban, és korán megtapasztalhattam a nőgyógyászati kórtermek nyomasztó hangulatát. Éppen az esküvőnk után került sor komoly műtétre, és ez teljesen felborította minden tervemet. Nem találtam a helyem, valószerűtlennek éreztem a világot, pánikrohamok törtek rám, és már egy kölyökmacska látványától is rázni kezdett a sírás. Huszonhárom éves voltam, egyetemista, kicsi, sötét egyszobás lakásban éltünk, mindketten azon küzdöttünk, hogy írók legyünk, de számomra az írás nem volt elég: úgy éreztem, nem leszek azonos magammal, ha nem szülhetek, ha nem nevelhetek fel egy gyermeket.

Számomra az írás nem volt elég

Shutterstock

Ha ekkor a férjem nem segít rajtam, elvesztettem volna vagy az eszemet, vagy a házasságomat. Pszichológusra nem lett volna pénzünk, de nem is volt rá szükségem végül, mert ahogy ott feküdtem a kétségbeesés és a depresszió sarában, az életem párja, akinek volt elég baja a maga küzdelmeivel, megérezte, hogy segítenie kell: megfogott és felemelt a földről, talpra állított, kiemelt a női sóvárgások sötétjéből. Itt nem csak arról volt szó, hogy rögtön az esküvő után a műtét miatt kard volt közöttünk a nászi ágyban, és nem csak arról, hogy lesz-e gyerekünk valaha – most rólam volt szó, az én testi-lelki épségemről, és ezt világosan felismerte.

Napokon át olyan intenzíven és odaadóan foglalkozott velem, mint egy lélekgyógyász: intuíciója és írói látása átvilágította az életemet, és racionalizálta a problémáimat. Sürgető testi vágyból, zavaróan fájdalmas szükségből így lett józan terv, elszánt kitartás, okos türelemgyakorlat. Most már tudom: jó, hogy nem ebben a heves és sóvárgó időszakban, ebben a mohó kétségbeesésben születtek meg a fiaink. Volt idő napsütötte új lakásra, volt idő pénzt keresni, de legfőképpen arra volt idő, hogy megtanuljam, ki vagyok. Egymást támogatva és segítve megtanultunk írni, megtanultunk fordítani, megtanultuk a közös életet, egymást, megtapasztaltuk és érteni kezdtük a világot. Megharcolt velem, megharcoltam vele, megharcoltunk egymásért. Egyezséget kötöttünk: soha nem fogunk egyszerre belehullni a szomorúságba, kétségbe, félelembe. Valakinek mindig ott kell állnia a parton, és kihúznia azt, aki feladná.

Ha akkor nem támogat, nem áll mellettem, nem érti meg a rettegésem és a fájdalmam, ha nem lát ki a saját küzdelméből, akkor már nem lennénk együtt, és nem születtek volna meg a fiaink sem. Külön fájdalmainkon át vezetett az út a közös örömhöz.

Érdekli, mit válaszolt költő felesége írására Dragomán György író, neki mit jelentett egymással gyógyulni? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, mely a trauma, terápia, gyógyulás témáival foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk A terapeuta esetei sorozat egyik kötetével, Szondy Máté Olvadás című könyvével. Aktuális számunkat meg is rendelheti.