Ez év januárjában még éltük a szokásos napjainkat. Fogadalmak, tervek, pénzügyi számolgatások. Februárban hallottuk a hírekben, hogy a korábban felbukkant új vírus egyre inkább fertőz Kínában. Sokan talán még a város nevét sem tudtuk megjegyezni, úgysem jön ide, hittük. Márciusra aztán már szinte mindenkinek bevésődött Vuhan város és a SARS-Cov—2 vírus neve is.

Azóta megváltozott az élet. Sok vírust legyőzött már az emberiség, ez is menni fog – biztattuk magunkat az első hetekben, aztán egyre reálisabbá vált, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Olaszország, Spanyolország, New York számai döbbenetesek voltak, és a vírus Magyarországra is megérkezett.

Sokféle emberi reakció

A helyzetre lelki szempontból sokféleképpen reagáltak az emberek. Voltak, akik teljes tagadásban védték önmagukat, és nem voltak hajlandók tudomást venni az egészről, míg mások megteltek félelemmel, és teljes elszigeteltségben élnek azóta is.

A két véglet között pedig nagyon változó reakciókkal lehet találkozni. Vannak, akik szorongással, lehangoltsággal reagáltak, majd idővel ez a „karanténletargia” átcsapott merészségbe, meggondolatlanságba. Találkozni sok olyan emberrel is, akinek kifejezetten tetszik ez a helyzet, mert addig sem voltak túl nyitottak a társasági életre, és jól érezték magukat elvonulva a világtól.

Az idő szinte mindenkinél hozott új és újabb érzéseket. Az otthon eleinte lelkesen tornázó, sütő-főző és rendrakó emberek közül sokan kifáradtak, és egyre bizonytalanabbá váltak. Azok, akik nem váltak császárrá a konyhában, vagy nem olvastak ki húsz könyvet, netán nem tanultak valami új szakmát vagy nyelvet, azok gyakran éreznek bűntudatot, pedig nem kellene. Az is érthető, ha a félelem lelombozza őket, és nem tudnak mit kezdeni vele.

Egy azonban mindenkiben közös: a bizonytalanság. Ez az érzés közös élménnyé vált.

A sérülékenységünkkel szembesülni

Nincs fontosabb az ember számára a biztonságérzetnél. Ezt szolgálja az alapszükségletek kielégítése (evés, ivás, alvás, szex), az otthon és a megfelelő ruházat, a munka és a megbecsültség, a biztos egzisztencia. A mostani járványhelyzetben sokunknak bizony több, biztonságot adó szükségletről le kellett mondanunk.

Az ember életének éppen az a sajátossága, hogy többnyire előrefelé halad, vagy éppen azonos szinten működik, amikor viszont visszalépésre kényszerül, akkor szorongással, félelemmel reagál. Ez természetes pszichológiai reakció. A kisbaba akkor sír, amikor éhes vagy fáj valamije, vagy tele a pelusa, illetve amikor az érzelmi szükséglete nincs kielégítve. A felnőttben a félelem és a szorongás gyakran jelenik meg elbizonytalanodáskor, veszteségek átélésekor, olyankor, amikor a kilátástalanság reálissá válik.

A Covid–19 ezt hozta el nekünk. Szembesített bennünket saját sérülékenységünkkel, lehetséges veszteségeinkkel, azzal, hogy a tudomány nem mindenható, és azzal is, hogy nekünk magunknak kell tennünk azért, hogy elviseljük ezt a folyamatot, és megőrizzük az emberségünket. Olyan kollektív gyászfolyamatnak vagyunk a részesei, amelyben mindannyian elveszítjük – akár csak egy időre – a megszokott életünket, újragondoljuk a jövőnket, amely most még elég homályosan látszik.

Lehet, hogy egy nap érkezik a bejelentés, hogy teljesen vége a járványnak, amit sokan nem fognak elhinni, mert az eddigi hírek, szakértők és tapasztalatok azt mondják, hogy „fogalmunk sincs, mi lesz”. És tényleg. Talán két év múlva, vagy reményeim szerint hamarabb már ismerni fogjuk a vírus tulajdonságait, viselkedését, terjedési jellegzetességeit, és talán már oltás is lesz, amivel biztonságban tudhatjuk magunkat. De addig meg kell tanulnunk együtt élni a bizonytalansággal, és le kell tudnunk küzdeni a félelmet.

Olvassa tovább Belső Nóra pszichiáter írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melynek témája: újrakezdés a bizonytalanság korában. Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.