Be kellett látnom, hogy dolgoznom kell a lelkemen

Két ponthoz köthetem a tudatos fejlődésem kezdetét, melyek azt hiszem, belém égtek.

Az egyik, amikor az akkor nagyon kajla, 8 hónapos kiskutyánkkal a Népszigeti kutyaiskolában a jeges úton gyakoroltuk a pórázfegyelmet. Ez annyiból áll, hogy nem a kutya, hanem a gazdi irányítja a sétát, és ha a kutya megelőzi a gazdi lábát, akkor megfordul, megy néhány lépést visszafele, és megfordulva az eredeti irányba mennek tovább. Így a kutya rájön, hogy nem ő irányít, és szépen megy a gazda lába mellett. Az én kiskutyám mindenáron csak húzott a jeges úton, és a 7 kilójával akkorát rántott rajtam, hogy seggre estem.

Azt éreztem, hogy vége, itt hagyom abba az egészet, ez a kutya soha nem fog normálisan működni. Majd ez az élmény ráébresztett, hogy nem, ő addig nem fog változni, amíg én sem, és ekkor elkezdtem tudatosan figyelni a saját viselkedésemre. Hogy nem mindegy, hogyan kommunikálok felé. Ez majd kapcsolódik egy ponton a másik történetemhez.

Egy túlhajszolt, stresszes nap után otthon ültem az erkélyen. Borozva zokogtam egyedül, hogy nem így szeretném élni az életemet. Nem a munkától stresszesen szeretnék egyedül otthon ülni. Még most is belekönnyezek, ahogy arra gondolok, mennyire elveszettnek éreztem magamat. Majd elkezdett bennem pislákolni egy gondolat, hogy a coachom mit mondana, kérdezne most tőlem. Akkor már túl voltam életem első coaching folyamatán. Két pillanat múlva már az interneten böngésztem, hogy mit tanulhatnék, hogy ne kelljen egy kommunikációs ügynökségnél napi 12 órát gürcölnöm, épp hogy elég pénzért.

A két történet, de főleg a kiskutyám döbbentett rá, mennyire a felszínt kapargattam, és nem engedtem magam közel az érzéseimhez. Meg volt rá az okom, nem voltak eszközeim, hogy kezelni tudjam őket.

Elmentem egyetemre coachingot tanulni, ami életem legjobb döntése volt. Nem feltétlenül azért, mert így van lehetőségem, hogy azzal foglalkozzak, amivel szeretnék, mert ebben még az út elején vagyok. Hanem azért, mert az első félévet végigsírtam. Rá kellett jönnöm szép lassan, hogy ha empátiával odafigyelek az emberekre, nem tudom kezelni azt a rengeteg érzést, ami bennem van.

Túl kellett csorduljak ahhoz, hogy belássam és elfogadjam, hogy dolgoznom kell a lelkemen. De ekkor nem sejtettem, hogy mi vár rám. Mert ez sem volt elég ahhoz, hogy összeszedjem a bátorságom és elkezdjek terápiára járni.

Az egyetem elvégzését követően elkezdtem coaching folyamatokat vinni, és őszintén mondhatom, az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem, hogy voltak és vannak emberek, akik megbíznak bennem, és a kérdéseimmel segítek nekik, hogy közelebb kerülhessenek magukhoz. Éppen ezért szívesen vetettem bele magam a szakirodalomba, jártam el gyakorló coachok előadásaira.

Őszintén mondom és restellem, hogy már nem emlékszem az előadóra, sem a témára, csak arra, hogy a Lurdy házban azt mondta ez a coachkolléga az előadása egy pontján, hogy mindenkinek el kell fogadnia, hogy az apánktól és az anyánktól vagyunk. Bármilyen is most a kapcsolatunk velük, tény, hogy általuk vagyunk jelen a világon, és belőlük jöttünk létre. Nem ezeket a szavakat használta vélhetően, de nekem ez volt a megélésem.

Viszont ez volt az a pont, amikor áttört a gát nálam, életemben nem volt erre példa, de az 1-es villamoson ülve hazáig sírtam (és nem érdekelt, hogy ki látja), majd otthon a fél estén át csak zokogtam. Mert tudtam, hogy igaza van, és muszáj foglalkoznom ezzel a témával, ezzel a megfoghatatlan, de már 30 éve cipelt érzéssel, amit nem szerettem volna a későbbi magzatomnak átadni.

Így jutottam el a terápiára, ahova már 2 és fél éve járok, és talán egy könyv sem lenne elég leírnom, mennyi tagadáson, érzésen verekedtem át magam, hogy most megértő szeretettel kezdjem el megfigyelni az igényeimet, az érzéseimet, és hogy egyáltalán valóban én irányítsam az érzéseimet és az életemet.

Az hiszem, elmondhatom, hogy jó úton vagyok, attól függetlenül, hogy fogalmam sincs, hogy hova vezet. Azt viszont elmondhatom, hogy nem zavar, hogy nem tudom, mert már megtanultam, hogy mindig van lehetőségem változtatni, és ez az a szabadság, amiért nagyon hálás vagyok a kiskutyámnak, hogy akkor elrántott a jégen.

További, születésnapi pályázatra beküldött írásokat olvashat itt.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

(A nyitókép illusztráció)