Miskolcon nőttél fel, a szüleid pedagógusok. Mit lehet még tudni a gyerekkorodról, mennyire volt ez meghatározó időszak számodra?

Apukám és anyukám is középiskolai tanár. Így a pedagógus, bölcsész véna abszolút erős a családban. Van egy húgom, ő idén fog végezni pszichológián. Kulturálisan, zeneileg, vagy akár a könyveket tekintve is erős hatással volt ránk ez a környezet. Az iskolát viszont nem szerettem, nem voltam motivált a továbbtanulásra sem. Végül megpróbáltam az ELTE-n a szabad bölcsészetet, de pár ponttal lemaradtam. Akkor mondtam anyáméknak, hogy felköltözöm Pestre, és zenész leszek. A gimnáziumban megalakult ugyanis az első és valószínűleg utolsó zenekarom, a Bohemian Betyars.

Mennyiben járt a zenekar a szokásos rock and roll életformával, a túltolt bulizásokkal, piálásokkal?

Ez a fajta életérzés hamarabb elkapott, mint hogy a zenekarosdi elkezdődött volna. 15 vagy 16 voltam, amikor először láttam a Doors-filmet, és Jim Morrison „gőgösen a világ ellen, nem érdekel a holnap, a jelenben égetem a gyertyát, ameddig lehet a művészet és a ösztönök oltárán”– hozzáállása nagyon vonzó volt nekem. Akkor, tinédzserként még kvázi el is hittem, hogy én is Jim Morrison vagyok, később ez nyilván megszelídült, és rájöttem: én Szűcs Levente vagyok.

És mikor kezdett megjelenni ennek az életmódnak a „sötét oldala”?

Rendelje meg online!

HVG Extra Pszichológia

Húszéves lehettem akkor, már egy éve Budapesten éltem albérletben – kvázi kommunaként – a zenekar többi tagjával. Akkoriban törtek rám nagy egzisztenciális dilemmák. Hol a helyem ebben a világban? Mennyire vagyok tehetséges a becsvágyamhoz képest? Mennyire fogok csalódni, ha nem érem el a céljaimat, és mi történik akkor, ha elérem őket? Voltak ilyen gondolataim, de sodródtam az árral. Tudtam, hogy a zenészélet közel áll a személyiségemhez, számonkérhetetlen, felelőtlen lehetek. Viszont ott volt a nyomás: a lemezek, a dalok írása. A Stone Soup című második lemezünknél éreztem egy törést. Talán kicsit túlságosan is hittünk magunkban, hogy jó lesz az, ahogy van, meggyőztük magunkat, hogy kész az album, és kiadtuk, de nagyon gyorsan kiderült, még dolgozni kellett volna rajta. Én pedig megborultam. Akkor miben bízhatok, hogy döntöm el, hogy tényleg jó-e egy dal? Hogy csaphattam be önmagamat ennyire? Onnantól elég erős önkontroll indult be, amely egy idő után átcsapott önutálatba és önmarcangolásba is.

Mennyire volt súlyos ez az önmarcangolás?

Nagyon. Egészségtelen mértékben. Az volt a kicsúcsosodása, amikor egy egész őszi idényben durva szorongással, pánikhangulatban mentem fel minden koncertre. Szerintem nagyon lehetett rajtam látni, hogy szarul vagyok, de azt gondolom, ennyi belefér a mi műfajunkba, végül is nem vagyunk egy stadion-szuperprodukció, ahol muszáj mosolyognod és jól érezned magad. Emlékszem, Dani, a dobosunk kapta meg belőlem a legrosszabbat koncert közben, mert gyakran háttal a közönségnek, felé fordulva engedhettem ki magamból igazán őszintén az érzéseimet, és hát nem lehetett valami motiváló látvány. Ezt a szorongást nyilván különböző szubsztanciákkal oldja az ember, belekerülve olyan körforgásba, amiből iszonyatosan nehéz kilépni. Ugyanis ezek a dolgok egyszerre oldják és egyszerre tartják fent a szorongást, és nem engedik, hogy egészséges lélekkel megpróbálj apránként átlépni azon. Kilátástalannak éreztem az életemet, nem gondoltam, hogy egyszer még stabil lehetek vagy boldog.

Ezt az állapotodat hívhatjuk depressziónak?

Nincs róla papírom, de ahogyan éltem, amilyen gondolataim voltak, amilyen állapotban voltam, azt gondolom, mondhatjuk.

Olvassa tovább Balla István interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a bizonytalan jövőre való felkészüléssel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.