Nem kell tökéletesnek lennünk, bőven elég, ha elég jók vagyunk, hangsúlyozza Bruno Bettelheim osztrák származású amerikai pszichológus 1987-ben megjelent Az elég jó szülő című könyvében. Mi persze, legyünk akár anyák vagy apák, csak azért is tökéletesek szeretnénk lenni. Még akkor is, ha úgy tűnik, a szakma ma már megengedőbb. Tudjuk ugyan, hogy nem kell felhőtlenül boldognak lenni, hogy meg szabad élni a nehézségeket, hogy szabad sírni, kiakadni, sőt mindezekről még beszélni is lehet, mégis: abból a maga idejében felszabadító, közhelyessé és elcsépeltté vált szókapcsolatból, hogy elég jó, mára elvárás lett.

Ma tehát már nem a tökéletességre törekvés okoz görcsöt. Az új mérce az „elég jó”. De hiába vagyunk elég jók, hiába vagyunk megengedőbbek és türelmesebbek, a gyerekek viselkedése, megnyilvánulásai láttán mégis azonnal a szülőkre mutogatunk. Így aztán nem biztos, hogy csökkent a szülők tépelődése, lelkifurdalása, az iránti vágya, személyes ambíciója, hogy megfeleljenek a jó szülő kritériumának.

Hiába tehát a bettelheimi lazítás, ha a rendszer, illetve a rendszer gazdái, a szülők és a gyerekek nem tudnak lazítani. Mindegy tehát, hogy tökéletesek vagy csak eléggé jók akarunk lenni, a lényeg, hogy jól akarjuk csinálni. És ebben mindegy, hogy anyák vagy apák vagyunk. Persze, mennyiségi különbségek bőven adódhatnak. Az, hogy egy apa kevesebb időt tölt a gyerekeivel, mint a felesége, nem feltétlenül jelent minőségbeli csökkentést is. Mindez azért is nagyon fontos, mert például Melissa Milkie amerikai szociológusnő áprilisban publikált kutatása kimutatta, hogy nincs összefüggés a gyesen eltöltött idő és a gyerekek érzelmi jólléte, tanulmányi eredményei és viselkedése között. Tudományosan is bizonyított tehát, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos a gyerekek életében.

Quality parenting

Minőségi szülőség tehát az új kifejezés, ami akár lehetne a férfiak és a nők, az apák és az anyák kölcsönös emancipációjának és emancipálódásának kiindulópontja. Melissa Milkie kutatása többek között azt mondja ugyanis, hogy ha szeretnének, az anyák is nyugodtan dolgozhatnak teljes munkaidőben. Ha ez nem megy a minőség rovására, akkor a gyerekek vagy a család élete nem fogja megsínyleni. Ha pedig a szülők közel ugyanannyit vannak a gyerekekkel, akkor nemcsak a frusztráció, de a nemek közötti különbségek is csökkennek. Egyébként sincs a gyerekeknek születésük pillanatában túl sok fogalmuk arról, kinek kell mosogatnia, szerelnie, kinek szabad sírnia, kinek kell szigorúbbnak lennie. Mivel pedig a gyerekek nem ismerik a társadalom által diktált sztereotípiákat, a fejükben nem is kapcsolódnak össze a nemi szerepek az egyes szülői, apai vagy anyai viselkedésmódokkal. Éppúgy kerek lesz a gyerek számára a világ, ha többet látja az apját mosogatni és főzni, mint ha kevesebbet. Ezért nincs is értelme apai és anyai viselkedésmódokról, apai és anyai feladatokról beszélni, megkülönböztetni az elég jó apaságot és az elég jó anyaságot.

De nem csupán a gyerekek nem vonnak párhuzamot: mi sem apaként és anyaként, férfiként és nőként, hanem szülőként akarunk elég jót tenni a gyerekeinknek. Abban persze lehetnek és vannak is különbségek, hogyan és mivel szeretnénk ezt az elég jót elérni, de ezek egyrészt egyéni különbségek, másrészt itt megint mennyiségi és nem minőségi kérdésről van szó. Egy ölelés ugyanis éppúgy lehet minőségi, mint egy mosoly, egy kocka csoki, egy „jóéjtpuszi”, vagy akár egy esti telefon a munkahelyről. Az egész napi együttlét – tehát a mennyiség – pedig nem feltétlenül jár együtt minőséggel.

Nem vagyunk robotok

Arról nem is beszélve, hogy nem stabil, kiszámítható, előre sejthető dolog az „elég jó”. Nem vagyunk robotok, a gyerekeink sem azok, minden folyamatosan változik. Ami bejön az egyik napon, nem biztos, hogy másnap is működik, ami bejön az egyik szülőtől, nem biztos, hogy a másik részéről is sikert arat. Szabad tehát különbözni, ahogy változni is. A legfontosabb éppen ezért a folyamatos illeszkedés megtalálása. Ebben rejlik a családi rendszer elég jó működése.

Meg kell egyrészt találni, hogy mire van szükségük a gyerekeinknek, másrészt pedig – és ez talán még fontosabb és nehezebb – ahhoz, hogy hitelesek tudjunk maradni, meg kell tanulni nemet mondani, konfliktust vállalni. A gyerekek és a szülők elvárásai nem mindig vannak ugyanis átfedésben egymással. Ám szerencsére mind annak a normarendszere, hogy minőségi szülők, mint pedig azé, hogy elég jók legyünk, megfelelően rugalmas ahhoz, hogy megtűrje az átmeneti kudarcokat, elakadásokat, ha utána újra fel tud állni a családi rendszer.

A gyerekeink szempontjából önmagában annak, hogy valaki szülő, nincs neme. Elég jó apának ezért aztán éppen úgy kell lenni, mint elég jó anyának. A fontos az, hogy egyrészt meg tudjuk találni saját karakterünket, másrészt elfogadjuk, hogy a családban mindenkinek éppúgy vannak jogai, mint kötelességei. Ez a kulcs a családi rendszer optimális működéséhez, működtetéséhez.

Videó: Dave Engledow: A világ legjobb apája

Szabó Júlia és Szél Dávid cikkét teljes terjedelemben a HVG Extra Pszichológia május 21-én megjelent, 2015/2. számában olvashatja, mely ezúttal csupa apás témával foglakozik. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg a kiadónál!