Tartós stressz esetén kevésnek bizonyulhat egy film másfél-két órája, ilyenkor érdemes a könyvek felé fordulni, ezeknek az az előnye is megvan, hogy buszon, vonaton is élvezhetőek. A műfaj egyik legjellemzőbb és legjobb példája A katedrális című alkotás, amelynek folytatása nemrég jelent meg a Gabo kiadónál, Az idők végezetéig címmel.

Ken Follett nevét hallva divatos dolog fintorogni, mondván, csak egy ponyvaszerzőről van szó, de ennek ellenére – vagy éppen ezért - komoly rajongótábora van, akik szerint A katedrális Follett legjobb könyve, ezért világszerte komoly várakozás övezte a folytatás megjelenését.

Az idők végezetéig magyar változata 1062 oldalas, súlya a csilivili borítós keménykötésnek köszönhetően 1,3 kiló, ebből kifolyólag gyakorlatilag hordozhatatlan. A katedrálishoz képest Follett igencsak bedurvult.

A szokásos gusztusos szexjelenetek mellett most több a nemi erőszak, naturális csatajelenet, még naturálisabb betegség egészen részletes leírásával szórakoztatja olvasóit a szerző, a legdurvább egy még élő tolvaj megnyúzásának a bemutatása. A sok vért, testnedvet és szenvedést ellensúlyozandó elképesztő mennyiségű történelmi adat, matematikai, kémiai és fizikai ismeret birtokába juthatunk – mindezt anélkül, hogy unatkoznánk. A sok nehézségről olvasva, melyekkel a puszta fennmaradás során kellett szembesülniük a könyv szereplőinek, az ember hirtelen értékelni kezdi az egyébként természetesnek vett központi fűtést, a mosógépet, az antibiotikumot és az egészségbiztosítást.

Miközben persze tudjuk, hogy ez nem “igazi” irodalom, tanítani lehetne, ahogy Follett fenntartja az érdeklődést, a történet szinte beszippantja a gyanútlan olvasót. És mindezt nem olyan primitív, tévésorozatos módszerrel éri el, mint, mondjuk, Dan Brown, akinél szinte már várjuk a reklámokat az egyes fejezetek végén, hanem egyszerűen csak annyira érdekessé teszi a szereplőket és a történéseket.

A történet egyébként ugyanabban az angliai városban, Kingsbridge-ben játszódik, ahol A katedrális is, csak éppen kétszáz évvel később, a 14. században. Időnként meg is említik a korábbi sztori néhány szereplőjét, de Az idők végezetéig tökéletesen élvezhető az előzmény ismerete nélkül is. A fordítás az archaikus nyelvhasználat és a különböző mesterségek szakszavai miatt nem lehetett egyszerű feladat, de Sóvágó Katalinnak sikerült tökéletesen megoldania.

A történet végére érve két felismerésre juthatunk. Az egyik, hogy bár Ken Follett egyik könyve kapcsán elhangzott már a nőgyűlölő minősítés, jó néhány könyvét olvasva, Az idők végezetéig után bátran neveznénk kifejezetten feministának az írót. Talán nem tudatos, bár ezen csodálkoznánk, de tény, hogy Follett könyveiben a nők a legkevésbé sem szende szőkék, akik csak visítoznak a harc közben, hanem nagyon is kiveszik a részüket mindenből, a problémamegoldás és a kommunikációs technikák területén pedig messze megelőzik a férfi szereplőket, még akkor is, ha nincsen valós hatalmuk. Vagy persze pont azért. Ráadásul az írónak még a nagyon kedvezőtlen történelmi körülmények között is sikerül számos női szereplő számára hivatást és valamiféle pozitív életpályát biztosítania, na persze, az is lehetséges, hogy Follett mindezeket pusztán a női olvasók számának növelése érdekében írja bele a sztorikba.

A másik felismerésünk pedig az, hogy a világ tulajdonképpen semmit sem változott, vagy Follett a mi világunkat vetíti rá a múltra. Mert ha lemossuk a történelmi mázat a szereplők jelleméről, akkor nagyon könnyen felismerhetjük az ostoba, de nagyravágyó priorban valamelyik kollégánkat, a lázadó kislányban saját magunkat, a hazugsággal férjet fogni akaró leányzóban pedig a szomszédasszonyt. Szóval mégis csak hiába az űrkutatás és genetika, mi még mindig majdnem ugyanazok vagyunk – és persze pont ezért működnek Follett könyvei.

Kádár Mónika