Anna még egyszer sem kapott AIDS elleni gyógyszereket, sem bármi más, HIV-vel kapcsolatos készítményt, mert Anna még soha nem volt komoly beteg, erős szervezetű és csakúgy, mint a többi kislány, éli a gyermekek mindennapos életét. Úszik, balettozik, sportol, izzadásig futkározik, imádja a nagyok „suliját”, a barátait és nagyon népszerű az osztályában. Anna nagyon korán megtanulta, hogy ne nyúljon vérhez, sebekhez, vágásokhoz és kerülje a testnedveket. De ez az elővigyázatosság nem a többi gyerek miatt volt szükséges, hanem a saját maga védelmére kellett, azért, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol komolyan megbetegedhet.

Amikor Laura talált egy jó iskolát Annának, személyesen beszélt az igazgatóval, s megkérdezte tőle, van-e az iskolának szabálya arra vonatkozólag, hogyan értesíti a szülőket, ha valamelyik gyereknek bárányhimlője van. Az igazgató tudni akarta, mi áll a kérdés hátterében, és a nő bevallotta, hogy Anna HIV-pozitív. Az igazgató hirtelen nem tudta, mit kezdjen Annával és Laurával, ezért visszahívást ígért, ám az soha nem érkezett meg, ezért Laura újra próbálkozott.

„A következő alkalommal az igazgatónő azt felelte, hogy azért nem megy a felvétel, mert az egyik tanárnak fenntartásai vannak amiatt, hogy egy HIV-pozitív gyereket tanítson. Én kifejezetten azt szerettem volna tudni, hogy a tanár az előkészítőben tanít-e, ahova Anna járna. Az igazgatónő nem nevezett meg senkit, de amikor legközelebb beszéltünk, akkor azt mondta, hogy a tanár az egész tanári kar nevében beszélt” - mesélte Laura a The Times angol napilap School Gate mellékletében.

Mivel Annát nem vették fel az iskolába, cserébe az igazgatónő azt tanácsolta Laurának, hogy a következő helyen ne meséljen a lánya betegségéről. Mármost hogyan tanítsuk a gyereket arra, hogy ne hazudjon, hogyha magunk is hazugságra kényszerülünk? „Dühös és csalódott voltam az eset után. Anna betegsége nem az ő hibája. Kinek áll jogában a kislányomat elítélni azok alapján, hogy mi van a szervezetében?  Azt hittem, a tanárok profi hozzáállást tanúsítanak, de nem így történt" - panaszkodott Laura.

Anna ma már másik iskolába tanul, ahol senki sem tudja, hogy HIV-beteg. A tanárok szeretik a kislányt, és az osztálytársai között is  népszerű. Nagyon kevesen tudják, hogy mi a helyzet, mert Laura taktikát változtatott, és úgy gondolja, a kislány dönti el, hogy elmondja-e a történetét, amikor úgy érzi, hogy eljött az idő, de az asszony azt szeretné, ha őszinte lehetne a tanárokkal, főleg az igazgatóval szemben.

Miért nem beszélünk többet a AIDS-ről? Annyi minden másról folyik a beszéd. Ha több ismerettel rendelkeznénk a betegségről, akkor tudnánk, hogy ma már hosszú időre kordában tartható. Éppen ezért a HIV-pozitív emberek dolgozó és adófizető polgárok, normálisan élhetnek, boldog és teljes életet, sokuknak még egészséges gyermeke is születhet. Egy, a témához hozzászóló, AIDS-szel foglalkozó orvos szerint sem a tanároknak, sem a gyerekeknek nem jelent kockázatot, ha HIV-pozitív tanuló van az iskolában. Még vágások, sérülések vagy heves vérzések sem lennének fertőzési források ebben a környezetben.

A gyermeket ugyanakkor komoly lelki sérülés éri, nem csupán az ismeretek hiányából fakadó előítéletek miatt, hanem akkor is, ha az iskola nem képes a gyermek adatait bizalmasan kezelni. Ugyanakkor néhány iskolának sikerült ezt a problémát felelősségteljesen áthidalnia, azzal, hogy az igazgató - továbbképzés gyanánt -felvilágosította a tanárokat mind a tudományos ismeretekről, mind a gyermek személyi jogairól. Bármelyik iskolaigazgató, ha ilyen helyzetbe kerül, nyugodtan fordulhat a körzeti HIV-medikuscsapathoz felvilágosításért, hogy elkerülje a HIV-diszkriminációt az iskolában. Nagy-Britanniában, persze.

Krisztina O'Brien/ Egyesült Királyság