Annak ellenére, hogy felnőttünk, legtöbbünkben ott figyel még kamaszkori idealista énünk, amikor mindenki az ellenségünk volt, az egész világ csak rosszat akart nekünk és azt hittük, tudjuk a választ minden problémára. Szécsi Noémi könyvének, az Utolsó kentaurnak ezek a tizenéves alteregók a főszereplői, a mellékszereplői pedig a város, Budapest és annak lakói. Nem ez az első könyv a fővárosról és nem is az utolsó, de sosem lehet belőlük túl sok, hiszen mindenkinek a saját Budapest-élményére van szüksége. Szécsi Noémi városlátása erősen visszafogott, még ha a játékosok egy része folyton forr is a dühtől, és a történet végül

csinos terrorcselekményben csúcsosodik is ki. Az igazán elkeseredettek számára kevés lesz a méreg és az indulat, de éppen a tartózkodása miatt képes a könyv igazán széles rétegekhez szólni, szinte mindenki megtalálja benne a saját problémáinak visszhangját. A feszültségoldás és a nosztalgia mellett még jól is szórakozhatunk olvasás közben, legalábbis azok az olvasók feltétlenül, akik képesek nem csak másokon, de saját magukon is nevetni. Hiszen rólunk, a barátainkról, a szomszédunkról és a mi kis belterjes budapesti értelmiségi hírességeinkról szól az Utolsó kentaur. Hogy vajon kiről is mintázta tulajdonképpen a híres írót, aki két feleséget tart, vagy a gátlástalan, önelégült ügyvédet, a legilletékesebbet, Szécsi Noémit kérdeztük, aki most kapta meg előző könyvéért, a Kommunista Monte Cristóért az EU irodalmi díját.

hvg.hu: Minek tartod magad, mi a foglalkozásod?

Sz. N.: Fordító vagyok.

hvg.hu: Miért nem író?

Sz. N.: Az írás nekem titkos élvezet. Van némi küldetéstudatom, de művészidentitásom nincs, nem ezzel keresem a kenyerem, nem élek mindennapos írói életet. Igyekszem is eltitkolni mások elől ezt a perverziómat, mert még magyarázkodni kell miatta. Itthon attól lesz valaki író, hogy részt vesz az irodalmi életben, ebből túladagoltam magam az első könyvemnél. Én már nem az első vonalban harcolok.

Szécsi Noémi © Ulpius-ház kiadó

hvg.hu: Milyen író vagy szerinted?

Sz. N.: Fejlődésben lévő. 40 éves kor alatt nem író az író, ehhez tudás, tapasztalat kell. Nem játszom túl sok húron, kifejezetten a regényírás érdekel, arra trenírozom magam. Remélem, egyszer majd nagyon jó leszek.

hvg.hu: A könyveid hogyan illeszkednek egymáshoz?

Sz. N.: A három regényt nagyképűen akár Budapest-trilógiának is nevezhetném, mivel mindegyik a városról szól, bár műfajukban különbözőek. A Finnugor vámpír fejlődés-, művész- és vámpírregény-paródia, a 90-es évek végéről, a Kommunista Monte Cristo történelmi családregény a jobb- és baloldali gyűlölködésről, míg az Utolsó kentaurban anarchista biciklisfutárok száguldoznak Budapest utcáin.

hvg.hu: Mit mond az Utolsó kentaur Budapestről?

Sz. N.: Leginkább azt, hogy sokak számára mazochizmus a budapesti élet. Arról szól, miben élünk, gyors kézzel felrajzolt pillanatkép. Azért választottam a biciklisfutárokat a főhőseimnek, mert gyorsan mozognak, állandó kapcsolatban vannak a várossal, ugyanakkor a közlekedés során állandóan végletekig fűtött szenvedélyek között léteznek. Egy évig gyűjtöttem az adatokat és jegyzeteltem, de azután transzállapotban egyetlen hónap alatt megírtam. Kísérleti darab, hiszen társadalmi lektűr: könnyen befogadható, de a közéletről, a társadalom magánéletéről szól.

hvg.hu: Melyik könyved szól leginkább rólad?

Sz. N.: Biztos mind - közeli ismerőseim szerint élvezettel írom bele magam a legnegatívabb hőseimbe - de talán az első leginkább. Abban reménykedem, hogy az Utolsó kentauron az is látszik, mit tanultam az írásról az utóbbi kilenc év és négy könyv során, mert szerintem egy tempós lektűrt megírni szakmai kihívás.

hvg.hu: Ezt így le tudod magadról választani?

Sz. N.: Muszáj, mert különben minden könyvbe belehalok. Próbálom szakmai felelősséggel maszkírozni az odaadásomat.

hvg.hu: Akkor csak azért éreztük személyesnek az Utolsó kentaurt, mert nekünk volt az?

Sz. N.: Minden személyes, ez is. Pont az a gond a magyar irodalommal, hogy túlságosan is személyes, primer a hangvétel, holott az olvasó nem feltétlenül az író nyavalygásaira kíváncsi. Piacilag egyébként pont a legkevésbé stilizált könyvem, A kismama naplója volt a legsikeresebb, attól kezdve minden kiadó olyat akart tőlem, de engem – sokak szerint önsorsrontó módon – ez a hangnem és műfaj már nem érdekel.

hvg.hu: A szereplők léteznek vagy inkább csak szimbólumok?

Sz. N.: Szimbólumok, bár élő emberekből gyúrtam őket össze. Egyesek konkrét személy vonásait viselik, mások több budapesti figuráét együttvéve. Ahogyan ez a regény céljait jobban szolgálta.

hvg.hu: Nem féltél, hogy megsértődnek, akik magukra ismernek?

Sz. N.: Nem, mert az én könyveimnek nincs akkora jelentőségük. Bár tény, hogy ezek a szereplők létező típusok. Valaki bizalmasan megsúgta, hogy ő nagyon jól tudja, hogy ez és ez a budai úrilány Emma Goldmann való életbeli megfelelője, ugyanakkor egy barátnőm nem áll szóba velem, mert úgy véli, hogy a neurotikus főhősnőt róla mintáztam. Viszont a regénybeli ügyvéd, aki maga számára is felismerhető, saját szavaival szerepel, és őt ez egy cseppet sem bántja.

hvg.hu: Pedig te mindenkinek megbocsátasz, mindig ilyen békés vagy?

Sz. N.: Próbálom felülről nézni, távolságot tartani, mert mindenkinek megvan az oka, hogy olyan legyen, amilyen. Cseppet sem vagyok békés, inkább csak zárkózott. Szenvedélyes embernek tartom magam, és olykor a saját dühömet csatornáztam a szereplőim indulataiba a város jelenlegi állapotairól szólva.

hvg.hu: Milyen lesz a következő könyved?

Sz. N.: Egy XIX. századi rémregényt szeretnék írni, illetve az életrajzírás érdekel. A kettő ötvözetét szeretném létrehozni, de egyelőre még csak az adatgyűjtés fázisában járok.

KM