Azt nem állíthatjuk, hogy egészen a kezdetektől figyelemmel kísértük Roland Emmerich karrierjét, de azért a Csillagkapunál már felkaptuk a fejünket. Aztán a Függetlenség napja végképp a helyére tette a  német születésű rendezőt – nyilvánvalóvá vált, hogy a szakma egyik legnagyobb fantáziájú, legszellemesebb világpusztítójával van dolgunk. Persze nem mindig jön neki össze a dolog, a Godzilla és a Hazafi kevésbé sikerült, de a Holnapután még ötödik-hatodik nézésre is szórakoztató darab, amit viszont nem mondhatunk el az i.e. 10000-ről.

Felfokozott várakozással ültünk hát be a mester új alkotására, amelynek már az előzeteséből is kiderült, hogy igazán komoly és minden eddiginél látványosabb pusztításra kell számítanunk, Emmerich ezúttal nem elégedett meg a Fehér Házzal (bár az sem élte túl a bulit) vagy az északi félteke letarolásával, egy laza ötlettel az egész Földet tönkrevágta. És ebben aztán nem volt hiba. Mármint magában a látványban, mert azért a napkitörések miatt sokasodó neutrinókat és a felgyülemlő magma miatt elcsúszó szárazföldeket nem igazán tudtuk komolyan venni, mint ötletet, de amit láttunk, lenyűgöző volt. Ezt a filmet nem is szabadna tévén nézni soha, csak is kivetítve, hogy igazán jól bele tudjunk borzongani, ahogy az 1500 méteres szökőár hulláma maga előtt görgeti a világ egyik legnagyobb repülőgép anyahajóját.

A borzongásra egyébként nem csak természet ereje ad lehetőséget, de az emberi hülyeség és gonoszság is – ez is visszatérő eleme az Emmerich filmeknek. A politikusok nagy része általában buta, korrupt és kíméletlen, mondjuk eddig akár realista is lehetne az ábrázolás, de mivel a rendezőnek kifejezetten remek a humora, általában átfordul paródiába a dolog.

Most sincs ez másképp, pompásan mulattunk a “nagy” és az “egészen kicsi” emberek harcán, de ezúttal hiányzik az erő, a küzdelem. A 2012-ben a történet maga, rajongóként nehéz bevallani, de gyatrára sikerült, ezen még az egyébként remek színészek sem tudtak segíteni. Nem szeretjük, ha minden a véletlenen múlik, jobb az, ha legalább a látszata megmarad az emberi beavatkozás lehetőségének. Szóval nem ez lesz a kedvencünk Emmerichtől, de azért jól szórakoztunk, megérte.

KM