David Ropeik – a The consequences of fear című cikkében – kifejti, hogy a modern kor az információk nélkül meghozott "informált" döntések kora: olyan döntéseké, amelyeket egyfelől tájékozatlanság és naivitás, másfelől túlzott szorongás motivál; olyan döntéseké, amelyeknek semmi közük a valós veszélyekhez, ám megteremtik a döntéshozók számára a kontroll illúzióját.

Ropeik számos szempontot vesz sorra: veszélyesebbnek éljük meg azt, amiről kevesebbet tudunk – akár mert új dolog, mint a SARS, a H1N1 vagy a nyugat-nílusi vírus, akár mert sosem tanultunk róla, mint például a génmódosított élelmiszerekről vagy a mobiltelefon működéséről –; nagyobb veszélynek éljük meg azt, amit ijesztőbbnek tartunk, vagy amiről nem dönthetünk; jobban félünk attól, ami fájdalmas halált okoz, szemben azzal, ami egyszerűen csak "halált"; veszélyesebbnek tartjuk a technikát, mint a természetet; veszélyesebbnek tartjuk azokat a dolgokat, amelyek elsősorban a gyerekeket fenyegetik, függetlenül attól, hogy mennyire ritkán fordulnak elő; jobban aggódunk, ha valamiről úgy gondoljuk, hogy velünk is megtörténhet, illetve nagyobbnak éljük meg a kockázatot, ha már mások is felhívták rá a figyelmünket.

Vagyis, az aggodalmaink háttere (és ennek nyomán a meghozott táplálkozási, életmódbeli, egészségügyi jellegű döntéseink nem kis része) sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal, és ha elveszítjük a józanságunkat, akkor paradox módon a nagyobbnak érzékelt veszélyek elkerülése közben sodorhatjuk magunkat valós veszélybe.

A pánik például elveszi az emberek józan ítélőképességét. 2001. szeptember 11-e után amerikaiak ezrei döntöttek úgy, hogy nagyobb utazásaikon repülés helyett inkább autóba ültek; statisztikai adatok szerint a következő hónapokban Las Vegasban 6,5 százalékkal csökkent a légi úton érkező látogatók száma, miközben az autóval érkezőké 7,3 százalékkal nőtt. Sok ember nem mert repülni, holott valójában az autózás sokkal veszélyesebb; a Michigani Egyetem felmérései szerint 2001 októbere és decembere közt ezer emberrel több halt meg az utakon, mint amennyire az előző évek statisztikái alapján számítani lehetett volna. Vagyis, az emberek úgy érezték, hogy nagyobb biztonságban lesznek, ha repülés helyett inkább kocsival mennek, de valójában így voltak nagyobb veszélyben, és a félelemből meghozott döntések közvetve körülbelül ezer ember halálát okozták.

Hasonlóan látványos eseteknek a következményeik is azonnal ilyen látványosak. A mindennapok irracionális döntései ezzel szemben inkább a fogyasztási szokásainkon és az egészségügyi mutatóinkon látszanak. Az emberek félnek a mobiltelefon-adótornyok keltette sugárzástól, a növényvédő szerektől, a veszélyes hulladékoktól, de érdekes módon senki sem szorong amiatt, hogy szív- és érrendszeri problémákban, valamint elhízásból származó betegségekben milliószámra halunk meg évente. Aggódunk az ételekben, műanyag edényekben, kozmetikumokban levő mérgező adalékanyagok miatt, és egészségtudatos döntésnek tekintjük, amikor bio élelmiszerre, vegyszermentes pamutból készült ruhákra költünk – ugyanakkor napvédő krém nélkül megyünk ki a vízpartra, elhanyagoljuk az orvosi ellenőrzéseket, szűrővizsgálatokat, önkényesen és szakértelem nélkül alkalmazunk gyógynövénykészítményeket, gyógyszereket, táplálékkiegészítőket.

Az ilyen önellentmondások hátterében az áll, hogy a saját viselkedésünket úgy tekintjük, mint amire bármikor befolyással lehetünk, és amiről úgy éljük meg, hogy rajtunk múlik (mint például a biztonsági öv bekapcsolása vagy a dohányzás), annak kisebb kockázatot tulajdonítunk, mint az általunk befolyásolhatatlan történések következményeinek. A kontroll illúziója biztonságérzetet ad: amíg a kezemben a kormány, addig minimálisnak, elhanyagolhatónak élem meg a be nem kapcsolt öv miatti veszélyt, hiszen én irányítom az autót. A valós baleseti kockázatnak persze semmi köze ahhoz, hogy a személy mit él meg; az USA-ban évente körülbelül háromezer ember életét mentené meg az, ha sikerülne 5 százalékkal gyakoribbá tenni a biztonsági övek használatát.

A kontroll illúzióját teremtjük meg magunknak minden olyan alkalommal is, amikor a döntéshez való jogunkat tesszük meg elsődleges érvnek valami mellett vagy ellen. Ez az érvelés jól megfigyelhető, amikor például azt a kérdést elemezgetjük különféle statisztikákon keresztül, hogy az otthonszülés mennyire "biztonságos" a kórházihoz képest, de valaki a vitát azzal az állásponttal igyekszik lezárni, hogy hagyjuk a számok szükségtelen boncolgatását, mert végülis a nők fogják eldönteni, hogy hol érzik magukat nagyobb biztonságban. (A törvényi szabályozás lényege pontosan az, hogy ezt a merőben szubjektív és nagyon veszélyes szempontot orvosi/szakmai érvekkel felülírja amikor szükséges.)

A kivédhetetlen kockázatok fölött próbálnak kontrollt szerezni azok a szülők is, akik nem hajlandók a kötelező oltásokat beadatni a gyerekeiknek: tehetetenek az oltások ritka, de létező mellékhatásaival szemben, és úgy próbálják a döntéseik feletti hatalmat visszaszerezni, hogy elutasítják a kontrollálhatatlant, és inkább a gyerekeik betegségekre való fogékonyságát, immunműködését akarják befolyásolni egészséges táplálkozással, friss levegővel és általában szülői odafigyeléssel. A betegségekkel járó természetes kockázat kivédhetőbbnek, és ezért kisebbnek tűnik, mint az oltási kockázat. A valóság ezzel szemben az, hogy a fertőző gyermekbetegség miatti halálnak a kicsi, de létező kockázatát körülbelül ezerszeresére növeli, ha a gyerek kimarad az oltási programból, és azokban az országokban, ahol valóban lehetséges így dönteni, a spontán fertőzések miatt sokkal többen kerülnek kórházba, illetve szenvednek el egészségkárosodást, mint bármilyen oltási reakció miatt. Az utóbbi szinte mindig látványosabb, de ebből nem következik, hogy a kockázat nagyobb.
Amellett, hogy a kontroll illúziójához való ragaszkodásunk már önmagában is járhat halálos következményekkel, a modern "kockázatelemző kultúra" keltette állandó félelem is komoly egészségkárosító tényező. 1900-ban az amerikaiak átlagos várható élettartama 45 év volt, ma 80, és az emberek általános egészségi állapotát (amit a munkaképességgel, szórakozással kapcsolatos felmérésekből, illetve az utazási és sportolási szokásokból lehet látni) pedig kvázi össze se lehet hasonlítani a száz évvel ezelőttivel. Ugyanakkor, az anyatejből kimutatott DDT és a tápszerek fehérje-összetétele miatti folyamatos háttéraggódás – ez csak egy kiragadott példa volt, hivatkozhattam volna a babakocsiban ülve belélegzett kipufogógázra és ezzel szemben pedig a minőségi hibás babahordozóban megfulladt kisbabákra is – mérhető és jelentős stresszforrás mindenkinek, mert minden nap ezer meg ezer olyan aggodalomkeltő "információval" találkozunk mi szülők, amelyek igazából csak hírek, hipotézisek, illetve amelyek mögül hiányoznak a valódi adatok.

A mai gyerekek közül egyre többen látják a világot alapvetően veszélyes, kockázatokkal teli helynek, és Frank Furedi szerint ez az igazán nagy probléma: a totális felelősségük miatt egyfolytában résen levő szülők gyerekei már eleve a szorongásnak és a kockázatelemzésnek a kultúrájába nőnek bele, egyfelől állandó felügyelet alatt, szervezett programokon és különórákon, sarokvédővel tompává tett bútorok közt, másfelől olyan felnőttek (szülők és nevelők) közt, akiket alapvetően az a bűntudat hajt, hogy sohasem fogják elég jól csinálni a dolgukat, sosem lesznek elég felelősségteljesek, odaadóak, türelmesek, egészségtudatosak, tájékozottak, kompetensek. Ebben a nevelési mentalitásban a gyerekek fizikai túlféltése mellé nagyfokú szülői érzelmi bizonytalanság és engedékenység társul, és ez így együtt Furedi szerint már most több mentális és idegrendszeri problémát, illetve egészségkárosodást okozott a következő nemzedéknek, mint az összes élelmiszeripari adalékanyag és környezetszennyezés együttvéve.

Ha szeretne többet tudni a témáról, mindenképpen olvassa el a teljes bejegyzést a felicitasz.blog.hu oldalon!