A Vár talán a legromantikusabb városrésze Budapestnek, szerelmes álmodozások, első csókok székhelye. Ám ha kevésbé hormonális hangulatban vizsgáljuk meg, feltűnik a rengeteg turista, a lehúzásra épülő boltok és a mogorva helybéliek. Magyar ember főleg romantikus sétákra, külföldi vendéget kísérve vagy fesztiválokra jár fel a hegy tetejére – sajnos. Hogy ez a negligálás pontosan kinek a felelőssége és hogyan lehetne megváltoztatni (mert muszáj, az nem kétség), nem a mi tisztünk eldönteni, de az biztos, hogy a Várban minőségi vendéglátást végezni kockázatos biznisz.

Rudits Károly azonban nem félős típus, ezt már 1996-ban bebizonyította, amikor a pesti belvárosban megnyitotta Lou-Lou nevű éttermét. A Lou-Lou annak idején a sokat emlegetett gasztronómia forradalom egyik előfutára volt, számtalan díjjal halmozta el a szakma és a közönség.  Hogy a Vár: a Speiz mennyire számít folytatásnak, nehéz lenne megmondani, annyi minden változott meg idő közben, de az biztos, hogy a háttér és a szándék a tulajdonos miatt igen hasonló. Ezért is mentünk el és néztük meg közelebbről, mit kínál a Vár: a Speiz.

Maga az étterem több helyiségből áll: borbár, a vacsorázós rész és nyáron a terasz. A borbár modernebb, a vacsorázós rész hagyományosabb, a terasz pedig szellős, de a gyalogos forgalom jelentős, úgyhogy aki nem szereti, ha egy ebéd alatt harminc turista bámul bele a tányérjába, az feszenghet. Mi az időjárás miatt a teraszon ültünk, ezért is vagyunk ily tájékozottak a témában.

A tavaszi-nyári menüről két előételt, két levest, két főételt és számos desszertet próbáltunk ki, ezúton is köszönjük a Világevő blog kóstolásban nyújtott segítségét és szakmai hozzáértését. Az étlapon szerepelnek hagyományos fogások, de az elnevezés általában az eredeti receptnél sokkal frissebb, modernebb megoldást takar. Bár a környék turistás, kevés a „magyarosch” étel – szerencsére.

Rudits úr elmondása alapján ugyan a libamáj az egyik legnépszerűbb az étlapon, mi csak azért is mangalica carpacciot és tatárhúst kértünk. És nem bántuk meg, a tatár fűszerezése természetesen egészen más, mint amit megszoktunk, a carpaccioval pedig csak egy baj volt, hogy nem csomagoltunk belőle kicsit másnapra is.

A levesek közül két gyerekkori kedvencet, a savanyú tojáslevest, amely ezúttal velute formában érkezett, és a gulyáslevest választottuk. A tojásleves határozottan látványos, mi talán picit hígabbra készítenénk és esetleg egy másik ecettel, de a gulyásleves pont olyan kifogástalan volt, ahogy ígérték. Ki kell emelni a hús-zöldség arányt, amely ezúttal az utóbbi javára billent és frissebbre értelmezte a megszokott ízt.

Főételként a hangzatos nevű a világ második legfinomabb rántott csirkéje került a tányérunkra és csontos báránykaraj a „zöldben”. A csirke omlós volt és ropogós, a pak choi különösen jó ötlet köretként. A bárány pedig ízes, talán a zöldborsó egy kicsit édesebb, mint ahogy azt mi szeretjük. Külön meg kell említenünk, hogy mindkét hús magyar származású volt és nem ahhoz képest finom.

A desszerteknél tobzódtunk (szokás szerint). Sajnos mivel az étterem paco jetje elromlott, az étlapon szereplő házifagylaltot nem tudtuk megkóstolni, pedig nagyon vágytunk rá. Helyette egy általunk eddig ismeretlen francia márkát kaptunk, a Ravifruit-t, amely a Coupe du Monde de la Patisserie Lyon 2011 egyik fő résztvevője és itthon nagyon kevés helyen kapható. Különösen a chartreuse ízt találtuk érdekesnek, esetleg meg lehetne próbálkozni egy unicumos fagyival is, valaki? A mangó krém és a karamellkrémes rolád nekünk nem jött be, bár nyilván mindkettő masszív sikereket ér el az átlag vendégnél, de aki egyszer kipróbálta a Lukács mangó fagyiját, az örökre elveszett. Viszont a créme brulée spájzos változata tonkababbal, kardamommal és gyömbérlekvárral osztatlan sikert aratott, remek ötlet, tökéletes kivitelezésben.

A Vár: a Speiz tökéletes helyszín sétával egybekötött jóféle ebédekhez, vacsorákhoz, a helyszínből adódóan nyilván nem a legolcsóbb, de nem is mondanánk drágának. Érdemes kipróbálni.