A „szavahihető, gyakorlatias és szerethető SZDSZ” megteremtését tűzte ki célul Retkes Attila, a liberális párt elnöke. Aligha van olyan pártvezető, aki ne ilyesmikről ábrándozna. Ne is bolygassuk, a pályakezdőnek kijár a megértő türelem. Az „új SZDSZ” megteremtésének programját és valamiféle 180 fokos fordulatot ígér Retkes, aki nyilvánvalóan azért adott interjút a liberális Beszélőnek, hogy kibontsa szlogenjei valós politikai („gyakorlatias”) tartalmát. (Lásd még: „az új SZDSZ továbbra is a szabadság és a szolidaritás pártja”, illetve „az SZDSZ az egyetlen magyar liberális párt”.) Az olvasó azonban nem lett sokkal okosabb.

Az SZDSZ megújulási erőfeszítései, amelyek többnyire egy új elnökhöz vagy egy új elnökaspiráns megjelenéséhez köthetők – az egyetlen Tölgyessy Péter elbukott kísérletét kivéve – mindig az alapokhoz való visszatérést szorgalmazták. A „régi értékekhez”, a Rendszerváltás programjához (a „kékkönyvhöz”) térnének vissza, az egykori Beszélő körének meg a SZETA-nak az „emberi jogi és szociális elkötelezettségét” melegítenék föl. Ezt a retorikát vetette be az elnöki posztért harcba induló Demszky Gábor vagy Fodor Gábor, de még Pető Iván is.

A reformtörekvések másik közös jellegzetessége, hogy stratégiai értelemben középre pozicionálnák a pártot, valahol Orbán Viktor piramisa és az MSZP zsombékosa közé. Egyrészről szabadulnának a szocialista kényszerházasságtól vagy legalábbis lazítanának a köteléken, másrészről gesztusokat tennének, ha nem is a Fidesznek, de a jobboldali (polgári közép) választóknak. Már csak azért is, mert az egykori szavazóikat látják bennük, akiknek visszaszerzése az SZDSZ jövőjének kulcsa. Tulajdonképpen ez sem egyéb, mint a régi, elveszített dicsőség visszaszerzéséért indított eleve reménytelen erőfeszítés. A párt reformátoraiként fellépők tehát nem ígértek mást, mint az SZDSZ aktuális vezetői, mindössze annyit, hogy ők majd elvszerűbbek, markánsabbak és sikeresebbek lesznek. Mint a régiek az aranykorban.

Ebben az értelemben (de egyelőre csak ebben az értelemben) Retkes fellépése unikumnak számít. Tölgyessy óta az első vezetésre törő SZDSZ-s politikus, aki valóban mást mond, mint az elődei vagy pártbeli ellenlábasai. Más kérdés, hogy mondanivalója mennyiben felel meg a modern liberalizmusnak vagy az elmúlt két évtized – minden gyengesége és következetlensége ellenére mégiscsak azonosítható – magyar liberális „hagyományának”. Retkes elnökké választási beszédében és még utána is néhány hétig azt az utat választotta, hogy mindennek és mindenkinek nekiment, ami a közvélekedés szerint a ’régi SZDSZ-hez’ köthető.

A Beszélő interjúerei, Neményi László és Révész Sándor úgy gondolták, Retkes szokványos marketingstratégia alapján vezette be az „új brandet”, és olyan antrét akart, aminek a koherenciája ugyan nem lényeges, viszont nagyot szól. Az új elnök ezt azzal ütötte el, „politikai marketingre sem idő, sem lehetőség nem volt”. Az azonban szembetűnő, Retkes hogyan tompítja azóta korai kijelentései élét. Így válik a neoliberalizmus kritikája józan, szélsőségektől mentes válságmenedzsmentté, a multik bírálata a kis- és középvállalatok szerepének elismerésévé, mint ahogy a ’kilépő kevesek’ közé tartozó Konrád György meg Iványi Gábor is útjelzővé, személyes példaképpé magasodik. És így lett Kőszeg Ferenc Retkessel nem éppen kesztyűs kézzel bánó cikkéből is „építő kritika”.

Pedig Kőszeg júliusi írása éppen azon a ponton támadja meg és zúzza ízzé-porrá Retkes „elnöki programját” , amelyhez azóta is a legkövetkezetesebben tartja magát az új vezetés. Ez pedig a „liberális magyarságpolitika”. „Első elnöki beszédében Retkes Attila kibontotta Tölgyessy fél mondatát [aki 1991-ben arról beszélt, hogy az SZDSZ-nek patriótább párttá kell válnia – A szerk.]. Csakhogy egy parlamenti párt vonatkozásában a patriotizmus kontra nemzetietlenség kérdése, minél inkább kibontják, annál értelmetlenebb lesz. Az SZDSZ nem foglalkozott kellő súllyal a magyarság sorskérdéseivel [mondta Retkes – A. szerk.]. […] Az minősül hazafiatlanságnak, hogy az SZDSZ nem vett részt olyan reklámakciókban, mint a korona ide-oda hurcibálása Esztergomba és vissza? Vagy hogy ellenezte Orbán Viktor törekvését, hogy belpolitikai konfliktusait exportálja Erdélybe? Nemzeti szövegeléssel a jobboldalt Retkes Attila nem fogja se megnyerni, se kiengesztelni” – írta „építő kritikájában” Kőszeg.

Az új elnöknek az tetszhetett inkább, amit az SZDSZ-alapító a finnyáskodó kilépőknek üzent: „képviselők, de már nem annak a pártnak a képviselői, amely képviselőnek jelölte őket. Ha a pártjuk már nem létezik, illenék a mandátumukról is lemondaniuk.”

Egy biztos, Retkesre nem hatott az „építő kritika”. A liberális magyarságpolitika tíz pontja c. „dokumentumra” többször is hivatkozik a Beszélő-interjú során. A „hangsúlyváltó” SZDSZ elnöke ismerteti, hogy törekvéseik között szerepel a kettős (vagy külhoni) állampolgárság, amely „egyéni kérelem alapján megadható olyan magyar identitású, magát magyarnak valló személynek, aki életvitelszerűen nem Magyarországon él. De ez elsősorban gesztusértékű lehetőség, semmiképpen nem terjedhet ki politikai, közjogi, választójogi vagy szociális ellátásra vonatkozó területekre.” S amikor a kérdezők arról érdeklődnek, hogy akkor voltaképpen mi lenne ennek a tartalma és értelme, akkor Retkes „gesztusértékről” beszél („elsősorban egyéni érzelmi és nem gyakorlatias kérdés”), és olyan érveket sorol, amelyek a 2004-es népszavazás idején hangzottak el az „igen” támogatói oldalán. Eszerint: másutt is van (Görögország, Spanyolország, Románia). „A reciprocitás elvén kellene működni, tehát meg kell adni a lehetőséget a Magyarországon élő kisebbségek számára is, hogy hasonló kedvezményt vagy hasonló gesztust érvényesíteni tudjanak, amennyiben a saját anyaországuk ezt támogatja. Tehát kárpátaljai magyarok nem kaphatnának.”

Öt éve az SZDSZ is elmondta, jogi értelemben miért nem ülnek ezek az érvek. Például azért, mert a görög, a spanyol és a román állampolgársági törvény még az unión kívül keletkezett, az EU pedig „szigorúan tilt minden etnikai diszkriminációt a honosítás és az állampolgárokkal való bánásmód terén és a kedvezményesen honosítandók között – bár róluk rendelkezik – nem említi a külföldi állampolgárságú nemzettársakat”.

A 2004 decemberi népszavazáson a határon túl élő magyaroknak a lakhelytől független, származási (etnikai) alapon, tömegesen megadandó állampolgárság ügye elbukott. A helyzet azóta a külhoni magyar szempontjából (jogi értelemben biztosan) javult. Szlovákia és Magyarország közt gyakorlatilag eltűnt a határ (Schengen), Románia uniós tagállam lett. Brüsszel vízum-megállapodást kötött Szerbiával, Belgrád nemrég törvényt alkotott a nemzeti tanácsokról. Ukrajna és Magyarország között így-úgy, de él a kishatárforgalom. És noha nagyon is lenne min javítani, a magyar állam is némileg könnyítette a honosítást. A szomszéd országokkal (mindenek előtt Szlovákiával) kirobbant újabb konfliktusok pedig éppen arra figyelmeztetnek, a külhoni állampolgárság egyoldalú, etnikai alapú és tömeges megadása nyilvánvalóan továbbszítaná az etnikai ellentéteket a térségben. Így volt ez a jóval kisebb súlyú státusztörvény esetében is, amikor „Európa sem nekünk adott igazat”. Az SZDSZ elnöke most mégis revízió alá vonná pártja korábbi – a referendum során is visszaigazolt – álláspontját. – Miért? – kérdezik Retkestől a Beszélő szerkesztői.

„Miért nem kérdeztétek ezt meg akkor, mikor ez a dokumentum megszületett? Ez egy SZDSZ-álláspont. Ezzel nem én álltam elő elnökjelöltként, hanem a Szabad Demokraták Szövetsége külhoni magyarok szekciója 2009 februárjában. Ugyanakkor a tartalmával teljesen egyetértek” – válaszolja zordul.

Csakhogy ez így igazságtalan. Olyannyira nem „SZDSZ-álláspontról” volt ugyanis szó, hogy azt az interjú készítése idején még a párt egyetlen választott testülete sem fogadta el. Külhoni szekció sincs már, éppen Retkesék olvasztották be a Kül- és Nemzetpolitikai Kabinetbe (KNK). A liberális magyarságpolitika tíz pontjának nyomát sem látni az SZDSZ honlapján vagy az interneten. Helyesebb tehát tervezetről beszélni, nem pedig félreérthető módon „dokumentumról”, mint tette ezt a pártelnök szeptember 24-iki szegedi sajtótájékoztatóján.

A külhoni állampolgárság megadásának liberális oldalon is volt maroknyi (ha nem is túlzottan lelkes) híve, noha élvonalbeli politikusok közül egyedül Szent-Iványi István vállalta ezt nyíltan, és beszélt róla 2003-ban mint reális alternatíváról a vajdasági magyarok helyzetének rendezése érdekében. 

Ő most Demszky mellett Retkes legbefolyásosabb támogatója, a KNK vezetője, a revízió egyik szorgalmazója.  Nem érteni viszont, hogy az a fajta kettős állampolgárság, amiről pártelnök beszélt, ami (talán a beutazáson kívül?) gyakorlatilag semmilyen jogot nem keletkeztetne, és pontosan azok a kárpátaljai magyarok nem kaphatnák meg, akiknek ez a legtöbbet jelentene, mennyiben felel meg Szent-Iványi eredeti törekvéseinek. Mert az elnök szavai alapján látszólag semmiben.

Nem igazán segít a tisztánlátásban az SZDSZ új kül- és nemzetpolitikai programtervezetének a kérdést taglaló része sem, amit az Országos Tanács elé terjesztenek: „A magyar liberálisok a magyar állampolgárságot minden, magát magyarnak valló és arra igényt tartó személy számára biztosítani kívánják, attól függetlenül, hogy Magyarországon vagy külföldön él. Ilyen irányú intézkedést csakis az érintettek egyéni kérelme alapján és olyan formában tartanak elképzelhetőnek, mely nem veszélyezteti a külföldön élők kettős kötődését, valamint megfelelő tárgyalások előzik meg az érintett országok és nemzetközi szervezetek képviselőivel.”

Ezek szerint mindenki lehet magyar állampolgár, az az identitás megvallása nyomán alanyi jogon jár, csak kérelmezni kell. (Kivéve, persze, a kárpátaljaiakat, ha komolyan vesszük Retkes interjúját). Eddig még Patrubányék se mentek el. Abszurdnak tetszik az a feltétel is, hogy a külhoni állampolgárság nem zavarhatja majd a kettős kötődését. És ha mégis? Meg ha sosem volt nekik olyan? Akkor visszavesszük tőlük, vagy az anyaállam fosztja meg őket a másiktól? Azzal is nehéz mit kezdeni, hogy az intézkedéseket kiterjedt tárgyalások előzzék meg. Mi van akkor, ha – mint sejthető – azok nem vezetnek majd eredményre?

Ezt a szöveget még biztosan gyúrni kell. De van-e értelme bajlódni egyáltalán a feltételes kettős állampolgárság ilyen-olyan alapelveinek a kidolgozásával? Gesztusok és érzelmek miatt biztosan nem érdemes. Martonyi János még miniszterként hangoztatott józan szavai ma is időszerűek: „A kettős állampolgárság automatikus kiterjesztése súlyos politikai veszélyeket jelentene, és jogilag is megvalósíthatatlan.”

A Fidesz 2004-ben úgy változtatott a külhoni állampolgársággal kapcsolatos elutasító álláspontján, hogy azt egyetlen párttestülete sem hagyta jóvá. Orbán – mint utóbb kiderült, hibás – politikai megfontolásból csinált hülyét a komplett fideszes vezérkarból, egykori kormányából, Kövér Lászlóból, Martonyi Jánosból meg sajátmagából. Az SZDSZ itt még nem tart, mert az új vezetés törekvését a párt vezető testületeinek kell megerősíteni. (Az ügyvivők már meg is tették.) Ezzel együtt nehezen érthető, miért játszik a kettős állampolgárság feltételekkel történő megadásának lehetőségével az önálló karakterét kereső „új SZDSZ”. Annak esélyét, hogy a következő választás után is parlamenti párt maradjon, ez aligha adja vissza, a szavazói maradékában viszont tovább fokozza a zavart.

(Beszélő, 2009/9)

Zádori Zsolt