szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

A Parthénon-márványok, a Hottentotta Vénusz agya, náci gyilkosok megrendelésére készült portrék és falképek. A közös bennük, hogy országok kardoskodtak értük, az ő kulturális hagyományuk részei, tehát a tulajdonjog is megilletné őket. Megilleti?

Miközben egyre szigorúbb szabályokat alkotnak az illegális régészeti ásatások és a műtárgyak feketekereskedelme megfékezése érdekében, az ebül szerezett jószágok feketepiaca köszöni szépen, él és virul. Szilágyi János György arról írt a BUKSZ nyári számában, mennyire hasztalanul próbálják útját állni a nem kívánatos jelenségeknek, az illegális ásatásoknak és a kicsempészéseknek, s eközben szükségtelenül akadályozzák a tudományos megismerést és a közönség érdeklődését. A magyar ókortörténeti kutatás nagy alakjának gondolataihoz György Péter esztéta fűzött megjegyzéseket a folyóirat őszi számában, amelyek elsősorban a műtárgyak restitúciójával, visszahonosításával kapcsolatosak.

Szilágyi cikkéhez James Cuno tavaly megjelent könyve szolgáltatott trambulint. Az amerikai művészettörténész kiindulópontja az, hogy külső hatástól mentes kultúrák nem léteznek, a kultúrák „határai” (már ha van nekik egyáltalán ilyenjük) nem azonosíthatók a mai nemzetállamoknak mindig változó határaival. A műtárgyak területi alapú tulajdonlásának abszolutizálása (amelyet a nemzetállamokon mellett a nemzetközi szervezetek is szorgalmaznak) ellentétben áll „enciklopédikus múzeum eszméjével”, amely a különféle kultúrákat egymás mellett, kölcsönhatásaikban kívánja meg bemutatni, és bezárkózáshoz vezet.

Az Elgin-márványok megvásárlásáról tárgyal a parlamenti bizottság.
Kő, nem kő?
Nem egyszerű kérdés válaszolni arra, hogy vajon a mai Görögországnak van-e több köze Parthénon-, más néven Elgin-márványokhoz vagy az azt jelenleg birtokló Angliának. Mindenesetre az illetékes londoni miniszter 2000-ben azzal utasította el a görögök restitúciós igényét, hogy „mi, ennek az országnak a népe is örökösei vagyunk a klasszikus hagyománynak. Ki szeretném mondani, hogy az eszmék, értékek, tárgyi emlékek és hagyatékok elterjedése kétezer éven keresztül mélyen hozzájárult történelemnek ahhoz a folyamatához, amelynek során jelenlegi világunk kialakult. Elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy ezt a folyamatot vissza kívánnánk fordítani.” Maradtak tehát a British Museumban.

Cuno Irak, Törökország és Kína példáján mutatja be annak a kártékony hatását, amikor egy állam ideológiai megfontolásból úgy dönt, őskori vagy antik emlékeit maga kívánja feldolgozni, és nem csak teljes kiviteli tilalmat vezet be a leletekre, de elzárkózik a tudományos együttműködéstől is.

Egy 1970-es UNESCO-egyezmény tilalmazza az illegálisan az államhatárokon kívülről érkező tárgyak befogadását, az 1995-ös UNIDROIT-egyezmény pedig kötelezi az aláírókat, hogy szolgáltassák vissza azokat, minden kor minden műtárgyát. Szilágyi János György példákkal igazolja, hogy a második világháború után a kulturális javak védelme érdekében életbe lépő szabályok sokszor éppen a nemes szándékukkal ellentétes hatást váltanak ki, és sem jogi, sem tudományos értelemben nem oldották meg a régi (mű)tárgyak iránti érdeklődéssel egyidős problémákat. Miközben az illegális ásatást nem tudják megakadályozni, mert az így szerezett tárgyak busás haszon reményében úgyis piacra kerülnek, csakhogy a nagy nemzetközi múzeumok „önmérséklete” következtében azok többnyire zárt magángyűjteményekbe vándorolnak – „elzárva a tudományos tanulmányozás vagy egyszerűen a megtekintés lehetőségétől”.

Az az elképzelés, hogy a (földben rejtőző) műkincsben gazdag országok képesek maguk feltárni, publikálni és konzerválni a leleteket, tragikus tévedésnek bizonyult. A legálisan feltárt tárgyak jelentős része jóval kisebb mennyiségben jut el a közönséghez, mint a korábbi gyakorlat szerint jól illusztrált katalógusokban bemutatott ismeretlen vagy kétes eredetű műtárgyak. Az antikvitás iránt érdeklődő gazdagabb országok segítsége, a kutatásban való aktív részvétele nélkül nincsenek jelentős eredmények. Csakhogy egyre kizárólagosabb gyakorlat, hogy „műkincstulajdonos” ország semmit sem ad a leletekből a segédkezőknek, ami érthetően csökkenti a gazdagabbak eltökéltségét. Cuno felezést javasolt a „területileg illetékes” tulajdonos és a kutatást végzők között, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon.

Szilágyi pedig idéz egy 1964-es „kísérletet”. Vulciban, az etruszk kultúra egyik leggazdagabb lelőhelyén az ásató társaság a leletek egyharmadával szabadon rendelkezett, akár külföldre is eladhatta őket. A magyar szakember négy nyugati múzeumban is találkozott vulci sírleletekkel, példásan restaurálva és kommentálva, miközben az olasz államra maradt rész máig publikálatlan, jórészt restaurálatlanul raktárakban porosodik. Az olaszok mégis a minden miénk álláspontján vannak. Mint ahogy a legtöbb, Itáliánál lényegesen szegényebb ország.

Az ész és a szív harca zajlik a történelemért – nyúl vissza Arnold Toynbee félévszázados tanulmányához Szilágyi, amikor a kulturális tulajdonnal kapcsolatos gyakorlatokról szól. A nemzetállamok ragaszkodását műtárgyaikhoz, minden műtárgyukhoz, a régészeti leletekhez, minden régészeti lelethez anakronizmusnak, esztelennek, végső soron veszélyesnek tartja. Vagyis a nagy tudós az észre apellálna inkább, mint a szívre.

Festékrétegek alatt (Oldaltörés)

Adott esetben György Péter is lát ideologikus/nacionalista indítékokat a műtárgyvédelem mögött, de ő jóval megértőbb a „szív” indokai iránt, mint Szilágyi János György. Ha jól értjük, az esztéta szerint a kulturális tulajdon folyton változó fogalma lenne a kulcsa annak, hogy kit illet meg egy-egy műtárgy vagy lelet, ha vita folyik a tulajdonjogáról. Szerinte nincs univerzális jogi megoldás, esetről esetre kell mérlegelni.

A bennszülött népek örökségének védelmére az ENSZ emberi jogi tanácsának az volt a javaslata 1997-ben, hogy minden visszaszármaztatódjék, amit az „illető nép” sajátjának, a maga azonosságára jellemzőnek tart. Ennek meghatározását teljes mértékben az illető népre bízná. Ez a körvonalazatlanság Szilágyi János Györgyöt aggasztja, György Péter viszont úgy látja, ez alapján egyáltalán nem mindig önkényes restitúciós igények fogalmazódnak meg, azok sok esetben valóban összefüggnek a kulturális önrendelkezés és az emberi méltóság kérdésével. Még ha olykor kínosan érintik is a természettudományi és történeti múzeumokat, különösen az antropológiai gyűjteményeket, sokszor nagyon is méltánylandók. Így például a szokatlan idomokkal megvert Hottentotta Vénusz esetében, akinek földi maradványai majd két évszázadig fonnyadoztak a párizsi természettudományi múzeumban, hogy 2002-ben visszatérjenek Dél-Afrikában és állami ceremónia keretében eltemetessenek.  

György Péter a holokauszt tárgyi emlékei kapcsán szemlélteti, hogy azoknál egyszerűen nem lehet szétválasztani az egyéni és a kollektív (kulturális) tulajdont. Bizonyítékul két példát is hoz erre.

Dinah Gottliebovát, akit, mert zsidó, lágerekbe deportáltak, 1943-ban Joseph Mengele bízta meg az auschwitzi cigány tábor lakóinak megörökítésével. Ma összesen hét Gottliebova szignójával ellátott vízfestménye ismeretes, amiken a portrék alanyainak a származási helye is fel van tüntetve. A festő a tábor bezárásakor a halálmenetek egyikébe került, de túlélte, és Kaliforniában telepedett le. A képeket a hatvanas években a lengyel Auschwitz Múzeum vásárolta meg, és 1973-ban arra kérték a reklámgrafikusként dolgozó és már férjezett alkotót, erősítse meg, hogy valóban az ő korabeli képeiről van-e szó. Innentől eltérnek a verziók. A múzeum szerint a festő lemondott képeiről, míg Gottliebova viszont úgy emlékezett, végtelenül csalódott volt, amikor nem vehette át őket, és beperelte a múzeumot.

György Péter úgy véli, hogy az alkotónak jogi értelemben igaz volt, amikor visszakövetelte képeit, mert „minden egyénhez köthető tárgy kívül esik a kollektív tulajdont feltételező restitúció keretein”. Ám a lengyel közgyűjtemény a Gottliebovának okozott jogsértések és fájdalmak ellenére „helyesen követett egy elvet”, mert a festőnő „képeinek elvitele olyan ponton sértené a múzeum bonyolult belső egyensúlyát, amely mindenki számára kényes igen kényes kérdésre utal”, egyszerre kell ugyanis megjelenítenie a zsidó és nem zsidó, közte a cigány szenvedéstörténetet, amelyek alig maradtak tárgyi emlékei. (A portrék jelenleg heidelbergi cigánymúzeum állandó roma holokauszt kiállításának legféltettebb kincsei.) A képek visszaadása „tehát éppen a restitúció elvei szerint sértette volna az univerzális roma közösség identitását” – summáz György Péter.

Bruno Schulz feltételezett önarcképe. Jelentésrétegek
A másik példa az íróként és festőként is elismert Bruno Schulz (1892–1942) különös sorsú falfestményének hányattatásáról szól. A kelet-galíciai Drohobics Gestapo-parancsnoka, Felix Landau azzal bízza meg Schulzot, hogy mesefigurákkal fesse ki ideiglenesen bitorolt villája gyerekszobáját. A bizarr helyzet bizarr képeket szült, nem éppen gyerekszobába való tündérmesét. De a megrendelő állítólag elégedett volt. Ez sem mentette meg Schulzot egy SS-tiszt golyójától, aki azért állt véres bosszút, mert Landau passzióból megölte az ő zsidó fogászát.

Drohobics a háború után a Szovjetunióhoz került, majd a birodalom összeomlása után Ukrajnához. Benjamin Geissler filmrendező 2001-ben felfedezte, hogy a villaépületben, több réteg festék alatt ott rejtőznek Schulz falképei. Előkerült az a részlet is, amin a művész kocsisként ábrázolja magát. Csak a szoba szisztematikus feltárásával lehetett volna tisztázni, hogy az alkotó elkészült-e a művével, hogy egyetlen alkotásról vagy több egymás melletti kompozícióról volt-e szó. Ám erre nem kerülhetett sor, mert a jeruzsálemi Jad Vasem szakemberei három képet kibontottak és magukkal vittek. Később közleményben tudatták, hogy a háztulajdonossal és az ukrán hatóságokkal megállapodtak.

A Jad Vasem akcióját nagy felháborodás fogadta, és nem csak Lengyelországban. A múzeum a holokauszt univerzális örökségére hivatkozott, míg az ellenzők éppen azt sérelmezték, hogy a műveket kiragadják eredeti kulturális közegükből, terükből. Két olyan ország is tehát a kulturális tulajdonának tekinti a falképeket, amelyek 1942-ben már és még nem létezett. Sőt Lengyelország és Izrael mellett bejelentkezett a területileg illetékes harmadik, Ukrajna is.

Az izraeli múzeum végül csak 2009 februárjában mutatta be Schulz képeit. Ezt megelőzően Kijev „nemzeti kulturális örökségének” ezen részét tartós letétbe helyezte a Jad Vasembe. Jó okkal írja György Péter, hogy a nyomasztó ebben éppen az, hogy „akiknek okuk s kulturális indokuk volt a felháborodásra, tehát a lengyeleknek, nem volt formális joguk a szerződésre. Ami történt, nem más, mint nyilvánvaló politikai megfontolásoknak megfelelő, különös játék a kulturális jogok, tulajdonok, örökségek fogalmával.”

(BUKSZ, 2009/nyár és ősz)

zádori

Már most feladta a kormány a 2026-os hiánycélját

Már most feladta a kormány a 2026-os hiánycélját

Az általános mozgósítástól sem riad vissza Putyin és a mögötte álló titkosszolgálati klikk, csak a háború folytatódjon

Az általános mozgósítástól sem riad vissza Putyin és a mögötte álló titkosszolgálati klikk, csak a háború folytatódjon

„Fertőzött területekről”, eljárásjogi változásokról, „agresszív” dílerekről egyeztetett Orbán az új drogügyi kormánybiztossal

„Fertőzött területekről”, eljárásjogi változásokról, „agresszív” dílerekről egyeztetett Orbán az új drogügyi kormánybiztossal

Letartóztattak egy izraeli férfit, aki Iránnak kémkedhetett

Letartóztattak egy izraeli férfit, aki Iránnak kémkedhetett