Miközben egyre szigorúbb szabályokat alkotnak az illegális régészeti ásatások és a műtárgyak feketekereskedelme megfékezése érdekében, az ebül szerezett jószágok feketepiaca köszöni szépen, él és virul. Szilágyi János György arról írt a BUKSZ nyári számában, mennyire hasztalanul próbálják útját állni a nem kívánatos jelenségeknek, az illegális ásatásoknak és a kicsempészéseknek, s eközben szükségtelenül akadályozzák a tudományos megismerést és a közönség érdeklődését. A magyar ókortörténeti kutatás nagy alakjának gondolataihoz György Péter esztéta fűzött megjegyzéseket a folyóirat őszi számában, amelyek elsősorban a műtárgyak restitúciójával, visszahonosításával kapcsolatosak.

Szilágyi cikkéhez James Cuno tavaly megjelent könyve szolgáltatott trambulint. Az amerikai művészettörténész kiindulópontja az, hogy külső hatástól mentes kultúrák nem léteznek, a kultúrák „határai” (már ha van nekik egyáltalán ilyenjük) nem azonosíthatók a mai nemzetállamoknak mindig változó határaival. A műtárgyak területi alapú tulajdonlásának abszolutizálása (amelyet a nemzetállamokon mellett a nemzetközi szervezetek is szorgalmaznak) ellentétben áll „enciklopédikus múzeum eszméjével”, amely a különféle kultúrákat egymás mellett, kölcsönhatásaikban kívánja meg bemutatni, és bezárkózáshoz vezet.

Az Elgin-márványok megvásárlásáról tárgyal a parlamenti bizottság. Kő, nem kő?

Nem egyszerű kérdés válaszolni arra, hogy vajon a mai Görögországnak van-e több köze Parthénon-, más néven Elgin-márványokhoz vagy az azt jelenleg birtokló Angliának. Mindenesetre az illetékes londoni miniszter 2000-ben azzal utasította el a görögök restitúciós igényét, hogy „mi, ennek az országnak a népe is örökösei vagyunk a klasszikus hagyománynak. Ki szeretném mondani, hogy az eszmék, értékek, tárgyi emlékek és hagyatékok elterjedése kétezer éven keresztül mélyen hozzájárult történelemnek ahhoz a folyamatához, amelynek során jelenlegi világunk kialakult. Elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy ezt a folyamatot vissza kívánnánk fordítani.” Maradtak tehát a British Museumban.

Cuno Irak, Törökország és Kína példáján mutatja be annak a kártékony hatását, amikor egy állam ideológiai megfontolásból úgy dönt, őskori vagy antik emlékeit maga kívánja feldolgozni, és nem csak teljes kiviteli tilalmat vezet be a leletekre, de elzárkózik a tudományos együttműködéstől is.

Egy 1970-es UNESCO-egyezmény tilalmazza az illegálisan az államhatárokon kívülről érkező tárgyak befogadását, az 1995-ös UNIDROIT-egyezmény pedig kötelezi az aláírókat, hogy szolgáltassák vissza azokat, minden kor minden műtárgyát. Szilágyi János György példákkal igazolja, hogy a második világháború után a kulturális javak védelme érdekében életbe lépő szabályok sokszor éppen a nemes szándékukkal ellentétes hatást váltanak ki, és sem jogi, sem tudományos értelemben nem oldották meg a régi (mű)tárgyak iránti érdeklődéssel egyidős problémákat. Miközben az illegális ásatást nem tudják megakadályozni, mert az így szerezett tárgyak busás haszon reményében úgyis piacra kerülnek, csakhogy a nagy nemzetközi múzeumok „önmérséklete” következtében azok többnyire zárt magángyűjteményekbe vándorolnak – „elzárva a tudományos tanulmányozás vagy egyszerűen a megtekintés lehetőségétől”.

Az az elképzelés, hogy a (földben rejtőző) műkincsben gazdag országok képesek maguk feltárni, publikálni és konzerválni a leleteket, tragikus tévedésnek bizonyult. A legálisan feltárt tárgyak jelentős része jóval kisebb mennyiségben jut el a közönséghez, mint a korábbi gyakorlat szerint jól illusztrált katalógusokban bemutatott ismeretlen vagy kétes eredetű műtárgyak. Az antikvitás iránt érdeklődő gazdagabb országok segítsége, a kutatásban való aktív részvétele nélkül nincsenek jelentős eredmények. Csakhogy egyre kizárólagosabb gyakorlat, hogy „műkincstulajdonos” ország semmit sem ad a leletekből a segédkezőknek, ami érthetően csökkenti a gazdagabbak eltökéltségét. Cuno felezést javasolt a „területileg illetékes” tulajdonos és a kutatást végzők között, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon.

Szilágyi pedig idéz egy 1964-es „kísérletet”. Vulciban, az etruszk kultúra egyik leggazdagabb lelőhelyén az ásató társaság a leletek egyharmadával szabadon rendelkezett, akár külföldre is eladhatta őket. A magyar szakember négy nyugati múzeumban is találkozott vulci sírleletekkel, példásan restaurálva és kommentálva, miközben az olasz államra maradt rész máig publikálatlan, jórészt restaurálatlanul raktárakban porosodik. Az olaszok mégis a minden miénk álláspontján vannak. Mint ahogy a legtöbb, Itáliánál lényegesen szegényebb ország.

Az ész és a szív harca zajlik a történelemért – nyúl vissza Arnold Toynbee félévszázados tanulmányához Szilágyi, amikor a kulturális tulajdonnal kapcsolatos gyakorlatokról szól. A nemzetállamok ragaszkodását műtárgyaikhoz, minden műtárgyukhoz, a régészeti leletekhez, minden régészeti lelethez anakronizmusnak, esztelennek, végső soron veszélyesnek tartja. Vagyis a nagy tudós az észre apellálna inkább, mint a szívre.

Adott esetben György Péter is lát ideologikus/nacionalista indítékokat a műtárgyvédelem mögött, de ő jóval megértőbb a „szív” indokai iránt, mint Szilágyi János György. Ha jól értjük, az esztéta szerint a kulturális tulajdon folyton változó fogalma lenne a kulcsa annak, hogy kit illet meg egy-egy műtárgy vagy lelet, ha vita folyik a tulajdonjogáról. Szerinte nincs univerzális jogi megoldás, esetről esetre kell mérlegelni.

A bennszülött népek örökségének védelmére az ENSZ emberi jogi tanácsának az volt a javaslata 1997-ben, hogy minden visszaszármaztatódjék, amit az „illető nép” sajátjának, a maga azonosságára jellemzőnek tart. Ennek meghatározását teljes mértékben az illető népre bízná. Ez a körvonalazatlanság Szilágyi János Györgyöt aggasztja, György Péter viszont úgy látja, ez alapján egyáltalán nem mindig önkényes restitúciós igények fogalmazódnak meg, azok sok esetben valóban összefüggnek a kulturális önrendelkezés és az emberi méltóság kérdésével. Még ha olykor kínosan érintik is a természettudományi és történeti múzeumokat, különösen az antropológiai gyűjteményeket, sokszor nagyon is méltánylandók. Így például a szokatlan idomokkal megvert Hottentotta Vénusz esetében, akinek földi maradványai majd két évszázadig fonnyadoztak a párizsi természettudományi múzeumban, hogy 2002-ben visszatérjenek Dél-Afrikában és állami ceremónia keretében eltemetessenek.  

György Péter a holokauszt tárgyi emlékei kapcsán szemlélteti, hogy azoknál egyszerűen nem lehet szétválasztani az egyéni és a kollektív (kulturális) tulajdont. Bizonyítékul két példát is hoz erre.

Dinah Gottliebovát, akit, mert zsidó, lágerekbe deportáltak, 1943-ban Joseph Mengele bízta meg az auschwitzi cigány tábor lakóinak megörökítésével. Ma összesen hét Gottliebova szignójával ellátott vízfestménye ismeretes, amiken a portrék alanyainak a származási helye is fel van tüntetve. A festő a tábor bezárásakor a halálmenetek egyikébe került, de túlélte, és Kaliforniában telepedett le. A képeket a hatvanas években a lengyel Auschwitz Múzeum vásárolta meg, és 1973-ban arra kérték a reklámgrafikusként dolgozó és már férjezett alkotót, erősítse meg, hogy valóban az ő korabeli képeiről van-e szó. Innentől eltérnek a verziók. A múzeum szerint a festő lemondott képeiről, míg Gottliebova viszont úgy emlékezett, végtelenül csalódott volt, amikor nem vehette át őket, és beperelte a múzeumot.

György Péter úgy véli, hogy az alkotónak jogi értelemben igaz volt, amikor visszakövetelte képeit, mert „minden egyénhez köthető tárgy kívül esik a kollektív tulajdont feltételező restitúció keretein”. Ám a lengyel közgyűjtemény a Gottliebovának okozott jogsértések és fájdalmak ellenére „helyesen követett egy elvet”, mert a festőnő „képeinek elvitele olyan ponton sértené a múzeum bonyolult belső egyensúlyát, amely mindenki számára kényes igen kényes kérdésre utal”, egyszerre kell ugyanis megjelenítenie a zsidó és nem zsidó, közte a cigány szenvedéstörténetet, amelyek alig maradtak tárgyi emlékei. (A portrék jelenleg heidelbergi cigánymúzeum állandó roma holokauszt kiállításának legféltettebb kincsei.) A képek visszaadása „tehát éppen a restitúció elvei szerint sértette volna az univerzális roma közösség identitását” – summáz György Péter.

Bruno Schulz feltételezett önarcképe. Jelentésrétegek

A másik példa az íróként és festőként is elismert Bruno Schulz (1892–1942) különös sorsú falfestményének hányattatásáról szól. A kelet-galíciai Drohobics Gestapo-parancsnoka, Felix Landau azzal bízza meg Schulzot, hogy mesefigurákkal fesse ki ideiglenesen bitorolt villája gyerekszobáját. A bizarr helyzet bizarr képeket szült, nem éppen gyerekszobába való tündérmesét. De a megrendelő állítólag elégedett volt. Ez sem mentette meg Schulzot egy SS-tiszt golyójától, aki azért állt véres bosszút, mert Landau passzióból megölte az ő zsidó fogászát.

Drohobics a háború után a Szovjetunióhoz került, majd a birodalom összeomlása után Ukrajnához. Benjamin Geissler filmrendező 2001-ben felfedezte, hogy a villaépületben, több réteg festék alatt ott rejtőznek Schulz falképei. Előkerült az a részlet is, amin a művész kocsisként ábrázolja magát. Csak a szoba szisztematikus feltárásával lehetett volna tisztázni, hogy az alkotó elkészült-e a művével, hogy egyetlen alkotásról vagy több egymás melletti kompozícióról volt-e szó. Ám erre nem kerülhetett sor, mert a jeruzsálemi Jad Vasem szakemberei három képet kibontottak és magukkal vittek. Később közleményben tudatták, hogy a háztulajdonossal és az ukrán hatóságokkal megállapodtak.

A Jad Vasem akcióját nagy felháborodás fogadta, és nem csak Lengyelországban. A múzeum a holokauszt univerzális örökségére hivatkozott, míg az ellenzők éppen azt sérelmezték, hogy a műveket kiragadják eredeti kulturális közegükből, terükből. Két olyan ország is tehát a kulturális tulajdonának tekinti a falképeket, amelyek 1942-ben már és még nem létezett. Sőt Lengyelország és Izrael mellett bejelentkezett a területileg illetékes harmadik, Ukrajna is.

Az izraeli múzeum végül csak 2009 februárjában mutatta be Schulz képeit. Ezt megelőzően Kijev „nemzeti kulturális örökségének” ezen részét tartós letétbe helyezte a Jad Vasembe. Jó okkal írja György Péter, hogy a nyomasztó ebben éppen az, hogy „akiknek okuk s kulturális indokuk volt a felháborodásra, tehát a lengyeleknek, nem volt formális joguk a szerződésre. Ami történt, nem más, mint nyilvánvaló politikai megfontolásoknak megfelelő, különös játék a kulturális jogok, tulajdonok, örökségek fogalmával.”

(BUKSZ, 2009/nyár és ősz)

zádori