Annak idején, a Fészek Művészklubban, amikor valaki igen nagy dilemmába esett a napi tizennégylapos römipartik során, egyre csak azt hajtogatta: „most kéne tudni dominózni...”

Nohát valahogy így vagyunk mi a magyar vízilabda-válogatottal: most kéne tudni dominózni. Azaz: hogyan tovább?

MTI / Kovács Tamás

Őszinte leszek: húsz éve követem a sportágat, de magyar válogatottat ennyire elveszettnek – mint az olimpia nyitómeccsén, a szerbek ellen – csak nagyon ritkán láttam. Ez a gárda épp arról volt híres, hogy bármihez nyúltak, működött, vagy ha valami netán akadozott, mindig akadt egy eszköz, ami bevethető volt, ha pedig végül ki is kaptak, úgymond ott estek el ők, a harcnak mezején, a végsőkig küzdve, és ami a legfontosabb: ha csupán egyetlen perc is volt az órán, még élt a remény.

Talán ez a legdurvább az egészben: korábban, az igazán nagy eseményeken még bízhattunk az utolsó támadásban.

Most az utolsó negyedben sem.

MTI / Kovács Tamás

Azt nem mondanám, hogy totálisan szétesett volna a csapat, sőt. Zavarba ejtőbb, hogy a szerbek domináltak túlságosan is. Nem az történt, hogy látványosan alulmúltuk volna magunkat, amatőr hibák tömkelegét követtük volna el – nem, egyszerűen meg voltunk fojtva támadásban, és kilyuggattak védekezésben. Ha korábban be-becsúszott is egy-egy durvább vereség, mindig felmenthettük magunkat azzal: még egyszer nem játszhatunk ennyire katasztrofálisan. Most úgy kaptunk ki 14-10-re, hogy azt sem mondhatom: botrányosan játszottunk. Jó közepesen – és ez ennyire volt elég.

Nyilván, a védelem lehetett volna jóval feszesebb, ám összességében mégiscsak úgy festett: próbáltunk ellenállni, de az ágyúk lebontották a falat. Rögtön hozzátehető: az abszolút fénykorban általában a védekezés volt az alap, mindenki nagy kedvvel csinálta, hogy aztán az ellenfél akciójának kinyírásából nyert pozitív energiákat az eredményes támadásbefejezésbe fektethessük.

Most, ahogy több játékosunk is említette, annyira meghalt a támadásunk, hogy mindenki nekiállt arra koncentrálni, ahelyett, hogy a védekezés maradt volna a fókuszpontban.

MTI / Kovács Tamás

Ennyit a rébuszokról, jöjjön egy konkrét, igazán megfelelő szemléltető példa.

2004, Athén, magyar-szerb döntő. Félidő 5-5, majd a harmadik negyed elején az első két szerb támadásból két gól, 5-7. Lehetett volna pánikolni, hogy uramatyám, hát lőjünk már gyorsan gólt, mégiscsak az olimpiai arany a tét... És nyikorogtak a fogaskerekek, csikorogtak a fogak, de sehogysem ment. Ennek ellenére egyvalami nem sérült: a védekezés. A mérkőzésből hátralévő 12 percben már egyetlen gólt sem kaptunk, kibekkeltünk hét emberhátrányt (közte egy kettőset!), és ahogy Kemény Dénes mondta utóbb: ez volt a kulcs, mert tudtuk, azért előbb-utóbb csak megindul egy ilyen klassziscsapat. Kibírtunk nyolc góltalan percet (öt még a harmadik negyedben, három a negyedikben), ami egy vízilabda-meccsen iszonyatosan embertpróbáló, elvégre valójában húsz perc cammog el gólöröm nélkül – hogy aztán három támadásból három gólt lőve megfordítsuk a partit.

Nos, valahogy így kellene dominózni a folytatásban. Más kérdés, hogy az athéni volt a három aranycsapat közül a legerősebb, igazi falanx, mindent elsöprő úszó erődítmény.

Az akkori kulcsemberek többsége még itt van – csak hát nyolc évvel idősebben. Viszont talán elég rutinosan ahhoz, hogy pontosan tudják: most kell hideg fejjel megállni két pillanatra, átgondolni, mi a helyzet, aztán nekilódulni újfent.

Pontosabban: mostantól. Vagy ha úgy tetszik: ideje végre elkezdeni az olimpiát.