16 csapat, 16 kötődés: a C csoport vezérszurkolói
16 csapat, 16 alkalmi blogger, 16 kötődés. A hvg.hu garantáltan szubjektív előzeteseket és kommentárokat közöl az ukrán-lengyel foci-Eb mindennapi meccsbetevőihez. Újságíróink és társszerzőink nem nyomják el szurkolói énjüket. Lesz tehát mibe belekötni. Az A és B csoport vezérszurkolói után jöjjenek a többiek.
Pénteken kezdődik a foci-Eb, amire a hvg.hu a meccsek közvetítésén kívül szubjektív elemzésekkel is készül. Tizenhat alkalmi blogger fogja képviselni a tizenhat csapatot lelkes szurkolóként a meccsek előtt és után. Az A és B csoport szurkolói már bemutatkoztak, most a C következik.
Heiszler Ákos: A Cadiz-Girona-Istenhegy expressz
Ákos vagyok, 1992 óta Barcelona-szurkoló.
Ez még önmagában kevés ok spanyol Eb-blogot írni. Sőt, ahogy Cs. Gábor szerkesztő felhívta a figyelmem egy közösségi portálon (mert a 30 százalék értékvesztett részvényéről ismert szájtot mi itt nem promózzuk): „akkor miért a spanyolról írsz?” – utalva gyöngéden Spanyolország belső megosztottságára. Mert milyen szép volt az idei baszk (Bilbao) – katalán (Barcelona) Király Kupa-döntő a Bernabeu-ban. Szimbólumok édeshármasa, ahol a baldachinos nászagyat a stadion monolit betonkaréja, a mindenkori központi kormány tökmag-hintette önemlékműve adja. A hitvesi pár egyike, a Bilbao olyannyira nacionalista, hogy hovatovább csak baszkföldi születésű játékosai lehettek a legutóbbi időkig, míg most már ez az elv felpuhult a Baszkföldön nevelkedettek befogadásáig. A Més que un club (nem sértem meg az olvasót azzal, hogy lefordítsam) pedig, pajkos hasonlatunkban végleg elveszve, fürgén szorgos fedezőménhez hasonlatos vőlegényként háromszor vonta gránátvörös-kék dárdájára az Athletic-ot.
Mindezt alig két héttel az Eb kezdete előtt. Nincs még egy olyan gügye szövetség, aki május végére teszi a kupadöntőt egy világverseny évében.
De a barcelonai sikerek egyik titka a sportorvosi háttér: olyan ugyebár nincs, hogy valaki ötvenvalahány tétmeccsen gyakorlatilag azonos fordulatszámon pörög, márpedig a Barca válogatottjai ezt művelték. Iniesta, Busquets, Xavi, Fabregas, Pique, Pedro, Valdes. Ráadásul gyakorlatilag a 2008-as Eb óta non-stop, közben pedig nyertek egy vb-t is úgy, hogy egyikőjük sem dőlt ki hónapokra bármivel. (A vén csataló Puyol a térdére kapott egyet, jó.)
Aki a sportpszichológiában is egy napi Coelho-val beéri, azt mondja, hogy az FCB tiki-takája amennyire felsebzi az ellenfél gyűlölet-gennyel telt fekélyeit, annyira csókolja vissza az Életnedvet átadva művelőit.
Szóval, spanyol Eb-blog, és miért. Mert 1992-ben látszott, hogy ide fog kifutni az, ami megmozdult a spanyol társadalomban, kultúrában, gazdaságban és sportban. Azzal pedig, hogy momentán minden második huszonéves munkanélküli, egy hónapig nem törődünk.
Vajna Tamás: Kisitália
Taljánföldön a futballt nem játékból nyomják. A (rejtett) profizmus a múlt század tízeseitől érkezik. Értsd: száz éve simliznek, ahogy nálunk. Csak nagyobban. Kézműiparuk, manufaktúráik, meg az összes minden Made in Italy többet nyom a latban. A paplakok melletti gyepek viszont nevelik a srácokat. Grundok azok is, csak az atya hozza a labdát. (Majd húsz éve már a műfűre.) A digók saját futballfilozófiával bírnak. Nem mellesleg magyar ráhatásra. A reteszt (il catenaccio) bizonyosan mifelénk született mester ültette a talján agyakba. (Amúgy a várvédelem része a lelküknek, mára a harcból a család maradt, ha tetszenek érteni.)
De nem is ezér enyimek a pökhendi Azzurrók. Fiam (negyedvér bergamasco) születése előtt egy Ajax-Milan meccsen a San Siróban győződtem meg arról, hogy Pipo (Inzaghi) csak olyan, mint a Simonék pincéjében vedelés közben hátbaveregetett Dodi (Bánki). Lesen lehet születni, azt már tudom. Oszt bevarrni. Vagy kivédeni, mint Dino Zoff. Amikor Rummenigge. Platini vagy Socrates (a 38-as lábú doktor) kergette a bőrt. (Bocs)
Fiam (negyedvér bergamasco – miszerint Milánó alatti, nagyjából esztergomi olasz) alig volt egy, amikor Südtirolban hat éve a büdös digók elnáspágolták a csigazabáló bandát ;) Trentino Alto Adige megye hegyes-völgyes vidékén, Strembóban egy félpolák üzemnyitó buliján össznépi döntőnézésre került sor, és azon kaptam magam, hogy a hegyi dialektust is értem, pedig – gondos gyerekőrző apaként - csak pár grappát kértem. És csak néztem.
A Milan, az Intern, vagy a – római tízest négybetűs keresztrejtvénnyé silányító Totti okán – buta Roma....? No nem, Santa Maradona da Napoli!!!! Tessék hallgatni. Ezt meg nézni.
Szabó M. István: Guinessben mérve
Az ír-magyar történelmi párhuzamot, a sok véres harcot, felkelést, zsarnokutálatot, de még a ránk nézve igazán hízelgő, a Deák-féle kiegyezést analizáló, szabad ír államot álmodókat is teljes egészében hagyjuk ki az érvrendszerből! Pont úgy, ahogyan a War, a Boy és az October idején magát ír katolikus rockbandaként definiáló U2-t is – elvégre az Achtung Baby megjelenése (tehát kerek 20 év) óta Bono egyre inkább csak egy vicc. És azt is hagyjuk teljesen figyelmen kívül, hogy bár a magyar válogatott az Eb-helyszín kiválasztása előtti pillanatban volt a legközelebb a részvételhez, honfiaink közül sokan tudnák szívükre tett kézzel, torkuk szakadtából, az egész univerzumot megrengetve üvölteni azt, hogy: "Sean-tír ár sinnsear feasta / Ní fágfar fá'n tíorán ná fa'n tráil" (vagyis: "A mi ősi hazánk soha többé / Nem lesz szolgája a zsarnoknak").
Az írek iránt ápolgatott mély szurkolói szimpátiám három alappillérét ugyanis Robbie Keane, az ír sör és a lóhere adják.
Elsőként itt van tehát Keane, Dublin fia. A Leeds United (de még inkább a Totteham Hotspur) 2000 utáni dicső korszakának ma is robotoló motorja. Aki 32 évesen már látszólag levezet Beckhammel az oldalán a Los Angeles Galaxyban, de azért tavasszal, kölcsönben, három gól erejéig így is simán helye volt az Aston Villában. Pedig Keane se egy Drogba és pláne, semmi esetre sem egy Messi – hogy a piperkőc C. Ronaldót is épp csak azért említsük meg, hogy e tagadó mondatba lehessen citálni. Bármilyen furcsának és ellentmondásosnak tűnik is ezt egy ír klasszisról elmondani, az írek Puskás Öcsijét és Nyilasi Tibijét egy személyben megtestesítő Keane a klasszikus angol csatárideál utolsó példánya. Labdabiztos, szemfüles és erőszakos, aki látványos cselsorozat és a labda kapuba cipelése nélkül is tud szép, de legfőképp: fontos gólokat rúgni. És aki, bár már a meccs hatodik percében úgy izzad és fújtat, mintha agyvérzéssel kombinált szívinfarktus kerülgetné egy kannibál falu kondérjában Belga Kongó közepén, a 89. percben mégis képes beindulni egy-egy jónak tűnő labdáért.
Korszakos tapasztalata ráadásul nem is kizárólagos a válogatottban, hisz a legismertebb három ír játékos („A csatár” mellett a középpályás Damien Duff és a kapus Shay Given) szumma életkora több mint 100 évet ad ki. Ők hárman túl vannak a 100 válogatott meccs/kopf átlagán is – igaz, Duff csak 96-nál jár, de ő sose volt az az izgulós típus. Nekik, ahogyan a 73 éves szövetségi kapitány Trapattoninak, biztosan minden tétmeccs igazi ajándék. A válogatott góllövő örökranglistát 53 góllal vezető Keane lábában ráadásul benne kell legyen még pár hálóban végződő elképzelés.
Az ír sört nem magyarázom, az egész Eb-mezőnyben legfeljebb ha a dánoknak van, ami hozzá fogható. Ami pedig a lóherét illeti, az ugyan tiszta sor, hogy elsősorban óriási mák kell ahhoz, hogy a horvát, spanyol és olasz csoportmeccselés végén Írország továbbjutásra álljon, ám azért ott lifeg a gondolat végén az a bizonyos DE!
Az ír focit szokás azzal ekézni, hogy túlságosan a taposómalmos, gyötrős, „majdcsak kialakul a dolog”-féle ötlettelen angol focit erőlteti, és hogy e tájékon is főként a kibekkelésben eredményes. Az elképesztő nyomás alatt is talpon maradni képes válogatott hozzáállásával kapcsolatban azonban két dologra jó előre felhívnám a figyelmet. Az egyik, hogy a főként a védelem összehangolására használt hétfői magyar-ír meccsen (ahol ugyebár céltalan lett volna azokat a variációkat országnak-világnak – de pláne, a lelátóról skubizó horvát szövetségi kapitánynak – megmutogatni, amit gólra, gólokra váltanának vasárnaptól) többször is hibátlanul előadták, hogyan kell a saját térfél közepéről indulva, két-három húzással (és többnyire Keane-végállomással) a labdát a kapura rúgásig juttatni.
A másik dolog prózaibb: az íreknél jobban nyilvánvalóan kevés válogatott képes egy-egy meccs után jóízűen berúgni. És e labdajáték igazi dicsérete mégiscsak az, hogy ők minderre attól függetlenül képesek, hogy nyer vagy éppen veszít a csapat.
Kósa András: De ki fog belekötni a horvátokba?
Nem egyszerű dolog ez a horvátokkal, mert tipikusan olyan csapat, amit csak szeretni lehet: kis ország, szép tengerpart, sosem volt nagy bajunk velük (elvégre Jelasicson is inkább csak röhögünk, hogy „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába”). Szép focit játszanak, jó focit játszanak, valószínűleg a fél világ drukkolt nekik, amikor 1998-ban, éppen csak ocsúdva a szörnyű háborúból a vébé-bronzig meneteltek, miközben volt egy remek teniszezőjük is Goran Ivanisevics személyében, aki éppen a vébé idején Wimbledonban játszott. Végül Sukerék az elődöntőt, Goran a döntőt bukta el, pedig megígérték, ha nyernek, egy hétig részegek lesznek, nem csak a csapat, nem csak a teniszező, az egész ország. És biztosan meg is csinálták volna, már csak ezért is sajnálhatta mindenki, hogy nem nyertek: mégis milyen lett volna, egy egész ország egy hétig permanens részegségben.
Szóval nem egyszerű velük, annyira rokonszenvesek, hogy még egy jóízű kocsmai vitába sem lehet keveredni senkivel, ha a horvátoknak drukkolsz, pedig az minden focinézés igazi sava-borsa, amikor érvelhetsz amellett, hogy márpedig az oroszoknak is lehet drukkolni, a román is lehet szerethető csapat, a szerbekről nem is beszélve, elvégre egy meccs szellemi párbaj is, ezért is unalmas csupa olyan emberrel nézni, aki ugyanannak a csapatnak drukkol, amelyiknek te. (Ennek kissé extrém változatát űztük egy barátommal a pécsi koleszban, amikor beültünk a Fradi BL-szereplése idején az Ajaxnak drukkolni.)
Már csak néhány olasz fanatikus barátomban bízom, rájuk úgyis mindig lehet számítani, mert az olaszok úgyis mindig mindenhol ott vannak, és mindig sokáig jutnak, ergo sok mindenkivel játszanak, sokszor lehet ellenük szurkolni, mint majd most is, jövő csütörtökön, most pedig különösen, hiszen megint kiderült, hogy a fél bajnokság ki sem látszik a bundából, lesz téma bőven. (A horvátról most ne beszéljünk.) Ráadásul egy all time esélyessel, és az aktuális világ- és Európa-bajnokkal egy csoportban, egy fiatal, intelligens szakvezetővel (aki még játszott 1998-ban), csupa remek játékossal (Perisic, Corluka, Srna vajon hova nem férne be?), nem sülhet ki ebből más, mint óriási meglepetés a spanyolok ellen (legyen mondjuk 2-1 ide), meg egy sima győzelem (2-0) az olaszokkal szemben. És akkor simán belefuthatnak kezdésnek egy 0-3-ba az írekkel vasárnap – elvégre kelet-európai csapatról beszélünk, soha semmi sem kizárható.
És még a mezük is szép.
Maradt még tavalyról a sifonér alján pár doboz Ožujsko. Ideje behűteni őket.
A HVG hetilap is foglalkozik e heti lapszámában a pénteken kezdődő foci-Eb-vel, többek között helyszíni riporttal, esélylatolgatással, és felidézik, milyen volt korábban az, ha keleti házigazdája volt a labdarúgó-bajnokságnak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
