A londoni olimpia eddigi csalásai is korábbi példákból táplálkoznak: teljesítményfokozás gyanúja úszásban, kerékpárban és súlyemelésben, önkényes bíráskodás kézilabdában és vízilabdában, eredmények alakítása haszonszerzés céljából, például tollaslabdában. A legkirívóbb és legklasszikusabb persze megint az ökölvívás, ahol sorozatban jönnek a hírek a botrányos eredményekről és a tiltakozó versenyzőkről. A legfurcsább pedig valóban a japán és az azerbajdzsáni bokszoló esete, ahol az azeri fiú hatszor is padlóra került, mégis nyert; ez már halványan felidézte Szöul szellemét: ott a legjobb, legtechnikásabb versenyző, a később fényes profi karriert befutó Roy Jones Jr. a döntőben péppé verte az ellenfelét, 3:2-re mégis a dél-koreait hozták ki győztesnek. A különbség azonban óriási. Míg 1988-ban minden tiltakozás hiábavalónak tűnt volna, addig most azonnal helyt adtak az óvásnak, és a japán ökölvívó mehet tovább. A változás oka valószínűleg ott keresendő, hogy a csalás, illetve annak gyanúja már az üzletet rontja: a nézők nemcsak egyetlen sportágtól, de magától az olimpiától is elfordulhatnak, ha nem marad meg számukra a tiszta verseny illúziója. Így következhetett be az a példátlan esemény is, hogy a háromszoros világbajnok fehérorosz kalapácsvetőt, Ivan Tyihont nyolc évvel ezelőtti mintákhoz visszanyúlva fogták meg, és húzták ki a londoni rajtlistáról.

Persze ha ezt a szigort következetesen végigvinnénk, az olimpiák történetében kő kövön nem maradna. Mert mi lenne a nyolcvanas évek máig világrekorder futónőivel, a hetvenes évek NDK úszónőivel, a hatvanas évek anabolikus szteroidokkal bűvészkedő nehézatlétáival, vagy a görög Migiakisszal, akinek 1980-ban Tóth István megintéseivel a bíró birkózta ki az aranyat? A listákon minden másként alakulna, aki még élne, magyarázkodna, de a történetek egy idő után már úgysem változhatnának.

Kicsavart jelenetek a londoni olimpiáról - Nagyítás-fotógalériánkhoz kattintson a képre!

AP

Itt van például az egyik első „áldozat”, az ausztrál Reginald „Snowy” Baker, aki az 1908-as londoni játékokon a középsúlyú ökölvívók között szerzett ezüstérmet. Baker, akire igazán illett az „all round” jelző, hiszen az olimpián (Ausztrálázsia színeiben) műugrásban és úszásban is indult, különben pedig nagyszerű rögbijátékos, vívó, evező, vízilabdázó, lovas stb. volt, a bokszdöntőben az angol John Douglas ellen küzdött. Douglast szintén sokoldalú sportemberként tartották számon, később ő lett az angol krikett válogatott kapitánya, de a bokszban olimpiai bajnoki címét elég vitatott körülmények között szerezte; sokan azt állították, hogy az apja, id. John Douglas nem csupán az amatőr bokszszövetség elnöke volt, de ő maga vezette a döntő küzdelmet. Bár ez utóbbi állítás ma már bizonyíthatatlan, annyi mégis bizonyos, hogy a meccs kimenetele nem volt egyértelmű. Egy londoni klubban meg is ismételték néhány nap múlva az összecsapást, méghozzá kesztyűk nélkül; ott aztán Baker kiütéssel győzött. Ki tudja, mi lett volna, ha aztán nyolc év múlva (törődtek is ilyesmivel a háború közepén) a mai szabályok és lehetőségek mentén ítélik meg az esetet, és Baker nyer? Lehet, hogy a sportsikerrel a háta mögött soha nem lett volna belőle színész, nem költözött volna Hollywoodba és nem tanította volna meg lovagolni Greta Garbót és Rudolph Valentinót. Sajnos, muszáj meghúzni valahol a visszamenőlegesség hatályát, van, ahol e nélkül már a történelem sem marad kerek.