Dean Ho és csoportja szerencsés kombinációba rendezte a kapcsolódási pontokat: az inzulin - amiről sokan csak annyit tudnak, hogy a vércukor szintentartásáért felelős a testben - úgy gyorsítja a sebgyógyulási folyamatokat, hogy gyakorlatilag növekedési hormonként működik, elfojtja a gyulladást, segít küzdeni a szervezetnek az elfertőződés ellen, valamint segít friss vérrel ellátni a sebesülés környékét.

Az inzulin ugyanakkor nagyon könnyen képes hozzátapadni a 4-6 nanométer átmérőjű nanogyémántokhoz és mivel minimális sérülést okoz csak a sejteknek, gyakorlatilag probléma nélkül képes elhelyezkedni a sérült szövetek környékén. Mindemellett az egyetlen tényező, aminek hatására az inzulin képes elszakadni a nanogyémántoktól, az a bázikus pH-érték, ami jellemző a sebek és a fertőzött szövetek környékén.

A nanogyémántok felülete nagy, úgyhogy nagy mennyiségű inzulin képes kapcsolódni hozzájuk. Ho szerint a számos új sebgyógyítási stratégia kidolgozására van lehetőség, mivel a gyémántokhoz többféle gyógszer köthető, fehérjék, antitestek vagy kisebb molekulák egyaránt. Az inzulin több napon át, folyamatosan válik le a nanogyémántokról, így a lassú, folyamatos gyógyszerellátás lehetősége is biztosított, mindezt pedig egy kemoterápiás ágenssel is tesztelték - azaz az új módszer a rákkutatásban is hozhat áttörést. A módszer további előnye abban rejlik, hogy biokompatibilis, nem okoz gyulladást a szervezetben, valamint nagy mennyiségben, tetszőleges méretekben is előállítható - minderről a kutatók a Biomaterials szakfolyóiratban számoltak be.