"A központi idegrendszert kell meghódítanunk, ha vezető szerepet akarunk a gyógyszeriparban" - nyilatkozta 2002-ben a Forbes-nak az egyik gyógyszeripari cég kutatási vezetője. Az év meglehetősen szerencsétlennek bizonyult a gyógyszeróriás számára: versenytársai mögött kullogott, öt készítménye került le a polcokról és három éve nem jött ki semmilyen új termékkel. Legnagyobb reményeiket a házon belül csak MK-869-ként becézett kísérleti antidepresszánshoz fűzték, amely a kezdeti gyógyszervizsgálatok alkalmával a eltüntette a legtöbb tesztalany feszültségét, oldottá tette őket és ugyanakkor alig társultak ehhez mellékhatások. A készítmény mégsem került a polcokra, ugyanannyian váltak ugyanis nyugodtabbá az egyszerű tejcukorból gyártott placebotablettáktól is az előzetes vizsgálatok alkalmával.

© Marton Szilvia

A készítmény csak egy a számos, hasonló okok miatt bevont gyógyszerek között: 2001 és 2006 között a placebóra hivatkozva 20 százalékkal több gyógyszer hullott ki a rostán a klinikai tesztek második fázisán (ezek során tesztelik a gyártók először készítményeiket placebo-szerek ellenében), a harmadik fázisból pedig 11 százalékkal többet vontak be. A gyógyszergyártók pedig hiába fordítják költségvetésük nagyobb százalékát fejlesztésre, ha a gyógyszereket reguláló amerikai szerv, az FDA csak 19 új készítményt engedett kereskedelmi forgalomba 2007-ben, s csak 24-et 2008-ban: így buktak be olyan nagyreményű gyógyszerek, amelyeket a Parkinson-kór vagy a skizofrénia kezelésére fejlesztettek ki.

Arra, hogy a morfium helyett a sósvizes oldat is tökéletesen csillapítja a fájdalmat, a második világháborúban döbbent rá Henry Beecher aneszteziológus és nővére, akik hatóanyag híján egyszerű oldatot fecskendeztek be a sérült katonákba - meglepő eredményekkel. A háborúból visszatérve Beecher 1955-ben publikálta nagy visszhangot keltett The Powerful Placebo című tanulmányát, amelyben azt írta: a betegek nem feltétlenül a gyógyszer hatóanyagától lesznek jobban, ugyanis már az a tény gyógyító hatással bír, hogy orvosságot kapnak bajaikra. Mindennek hatására 1962-ben az amerikai kongresszus olyan törvényt hozott (Food, Drug and Cosmetic Act), aminek értelmében az egyes gyógyszereket placeboszerek ellenében kell tesztelni. Az ilyen teszteken az önkénteseket két csoportra osztják: az egyik csoport a tesztelendő készítményt, a másik placebót kap, a próba végéig pedig sem az orvosok, sem a tesztalanyok nem tudhatják, pontosan mit vettek be. Beecher a placebo démonizálásával saját felfedezését ölte meg, problémává, nem vezérfonallá tette a tényt, hogy a hatóanyag nélküli tabletták is beindíthatják az emberi szervezet gyógyulását.

A placebo mostanra a gyógyszeripar rettegett mumusává vált. A Wired értesülései szerint két nagyobb, antidepresszánsokkal foglalkozó tanulmány is arra mutat, hogy a nyolcvanas évek óta gyakorlatilag megkétszereződött a placebohatások száma, a gyógyszerfejlesztők pedig úgy vélik: nem a készítmények váltak gyengébbekké, hanem úgy tűnik, maga a placebo vált erősebbé. Mindezek tudatában még aggasztóbb a tény, hogy a kilencvenes évek közkedvelt amerikai gyógyszerei közül sokat bevonhatnának, ha újra elvégeztetnék rajtuk a placeboteszteket. Hosszasabb adatgyűjtő vizsgálatokat az egyik gyógyszergyártó cég kisebb kutatócsoportja végzett (ez volt a világ első cége, amely tömegtermelésben állította elő a penicillint), eredményeik pedig ha nem is rengették meg alapjaiban a gyógyszeripart, kétségkívül meglepőek.

William Potter gyógyszerfejlesztő és informatikus kollégája, David DeBrota a céges adatbázisban talált publikus és bizalmas gyógyszerteszteket vizsgálta, hírek szerint még azokat is, amiket cégük titokban tartott az igen magas placeboarány miatt. A vizsgálatot két prekoncepcióval kezdték: első elképzelésük szerint a tesztelt gyógyszerkészítmények a Föld bármely pontján megegyező hatékonysággal működnek. Mindez azonban téves elképzelés, állítják a kutatók - a tesztek földrajzi helyzete befolyásolja az eredményüket. A kilencvenes évek során az egyik szer például sokkal jobb hatásfokot ért el Franciaországban és Belgiumban, mint Amerikában, ahol az európai értékeknél sokkal több placebohatást mértek. Egy másik sokkal jobban futott például Amerikában, mint a nyugat-európai vagy dél-afrikai régióban - úgyhogy a gyógyszerek engedélyeztetése gyakorlatilag azon múlt, hogy az adott cég hol végeztette az engedélyekhez szükséges teszteket. Tévesen gondolták azt is, hogy a gyógyszerek (vagy a placebok) által okozott javulást mérő tesztek konzisztens eredményeket adnak - ehelyett minden teszt különböző eredménnyel zárult. (Potter szerint ez olyan, mintha sportverseny értékelésekor minden bíró más szabályok alapján döntené el, hogy ki lett a győztes.)

Érdekes eredményekre bukkant Fabrizio Benedetti, a torinói egyetem kutatója is, aki az emberi fájdalom vizsgálata során figyelt fel arra, hogy a placebocsoportokban lévő önkéntesek jóval kevesebb szenvedést éltek meg, mint azok, akikben tényleg fájdalomcsillapítók voltak. A kutató úgy véli, amerikai szakemberek korábbi tanulmányában ráakadt valamire, ami azt bizonyítja, hogy a placebónak neurológiai alapja van. A tanulmány szerint a naloxon nevű anyag blokkolja a placebokezelések fájdalomcsökkentő erejét - az agy stressz esetén fájdalomcsillapító ópiátokat termel, e természetes fájdalomcsillapítókat azonban könnyen hatástalanítani lehet a naloxonnal. (Az ópiátok a fájdalomcsillapítás mellett kihatással vannak a szívverésre és a levegővételre is, az egyes placebóhatások által beindított dopamin a Parkinson-kórban szenvedők motorikus funkcióit javítja.) Egy tanulmányban Benedetti azt vette észre, hogy a rosszabb kognitív képességű Alzheimer-kóros páciensekre sokkal kevésbé hatnak a fájdalomcsillapítók. EEG-vizsgálatok után rájöttek: a páciensek prefrontális agykérge és ópiáttermelő rendszere között sérült a kapcsolat, így az ő esetükben a gyógyszer "alaphatását" nem sokszorozza meg a placebo.

© Marton Szilvia

Benedetti és társai azt is állítják: amikor a pácienseknek gyógyszert ígérünk, az olyan területeket aktivál az agyban, amik az egyes történések vagy fenyegetések komolyságának mérlegelését végzik. Mindez hasonló ahhoz, amikor a vészcsengőt hallva és füstöt látva pontosan tudjuk, hogy menekülnünk kell - a fájdalomcsillapítás és a gyógyszerhez jutás mechanizmusa hasonlóan működik. Meglepő erejű hatásmechanizmusnak számít az úgynevezett gyógyító rituálé is, amikor a saját szemünkkel győződünk meg arról, hogy egy készítménynek gyógyító ereje van. A kutatók összesített eredményei arra mutatnak, hogy a gyógyszerek hatása rengeteg dologtól függ - az orvos hozzáállásától és hangulatától, a kezelés típusától, a páciens kondicionálásától és hitétől, társadalmi visszajelzésektől legalább annyira, mint a beszedett pirulák színétől, formájától, márkájától, sőt, még árától is. A sárga tabletták a leghatásosabb antidepresszánsok, a pirosakról a páciensek úgy érzik, több erő van bennük és sokkal jobban képesek stimulálni minket a más színű gyógyszerekhez képest. A fehérek, főként a savlekötőként árult gyógyszerek, kifejezetten jók a gyomorfekélyre (még akkor is, ha csak laktózt tartalmaznak), a zöldek pedig a legjobb nyugatók.

A kérdésre pedig, hogy miért erősödik világszerte a placebo hatása, számos válasz adódik. Jól eltalált branding-fogások révén egyes márkákat kifejezetten hatékonyan lehet nyugalommal kapcsolatos képekkel, szavakkal összekapcsolni, ezzel pedig sokkal jobb placebohatást lehet elérni. Magyarázhatja a helyzetet az is, hogy a gyógyszerteszteket végző cégek Afrikába, Indiába, Kínába, illetve a volt Szovjetunió területére fókuszálták tevékenységüket. Ezeken a területeken nemcsak a kulturális különbségek erősíthetik a placebohatást, hanem az is, hogy az ottani orvosok a gyorsabb pénzszerzés reményében meglehetősen gyorsan válogatják össze a tesztalanyokat, akiknek enyhébb tüneteik vannak, így sokkal intenzívebben reagálnak a placeboszerekre. Mindezek mellett azokban társadalmakban, ahol problémás az egészségügyi ellátás, sokkal jobban működnek a placebotesztek.