A folyamat lényege, hogy folyékony higanyt vegyítenek el finomra őrölt arany- vagy ezüstérccel, létrehozva így egy ötvözetet. Ezután azt leválasztják, és addig hevítik, míg higanytartalma elforr, és visszamarad a szinte teljesen tiszta arany vagy ezüst.
A rómaiak már az első században ismerték a higanyos amalgámozás technológiáját, széleskörű európai elterjedése azonban egészen a 12. századig váratott magára. Arthur Posnansky lengyel mérnök-régész már 1945-ben állította, hogy a híres inka lelőhelyhez, a Machu Picchu-hoz közel használták az amalgámozást, a korabeli régészek azonban hevesen vitatták elképzelését. Ők úgy hitték, hogy az Újvilágban egészen 1557-ig ismeretlen volt az eljárás, amikor is Bartolomé de Medina gyarmatosító kifejlesztette annak egy változatát Mexikóban.
William Brooks amerikai geológus azonban képtelen volt elhinni, hogy azok a társadalmak, amelyek ekkora mennyiségű aranyat állítottak elő, nem rendelkeztek volna a finomítás e technológiájával. Ezért perui és kolumbiai kollégáival hét, Kolumbusz előtti aranyborítás-minta higanytartalmát mérték meg - írja a Science magazin hírportálja. A minták közül három az i.sz. 750 és 1375 közötti Peruból származott, négy pedig Kolumbiából.
A minták ugyanúgy magukon viselték az amalgámozás jelet, mint a mai, Peru délkeleti részéből származó aranyborítások - számolt be eredményeiről a kutatócsapat az Amerikai Geológiai Társaság Portlandben (Oregon állam) rendezett éves találkozóján. Szerintük a technológia az egész Andokban elterjedt volt, méghozzá valószínűleg évszázadokkal azelőtt, hogy Európában széleskörűen használták volna.
