Biszku Béla belügyminiszterként az 1956-os forradalmat követő megtorlások egyik irányítója, 1961-től két éven át miniszterelnök-helyettes, majd 1978-ig az MSZMP KB titkára volt. Az elmúlt húsz évben nem adott interjút, és először állt a nyilvánosság elé azután, hogy a mozikban júniusban bemutatták a róla szóló, Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmet.

A szerdán sugárzott interjúban a 89 éves egykori belügyminiszter úgy fogalmazott: elszenvedője volt a Rákosi-rendszernek és az általa máig ellenforradalomnak tekintett 1956-os eseményeknek, amelyek idején az angyalföldi pártbizottság titkára volt. Biszku hozzátette, 1956-ot ellenforradalomnak, olyan nemzeti tragédiának tartja, amelyben "a rendszer leghűségesebb vezetőit, például Mező Imrét", a budapesti pártbizottság titkárát meggyilkolták, ahogyan sok kiskatonát, karhatalmistát is.

"Nem akartam belügyminiszter lenni"

"Nem akartam belügyminiszter lenni" - jelentette ki Biszku Béla, aki szerint azonban a Politikai Bizottság döntése után "nem volt fellebbezési lehetőség", így övé lett a pozíció, négy miniszteri éve alatt pedig "a közbiztonság helyreállt az országban". A forradalom utáni megtorlásokról azt mondta: "akik a rendszer ellen vétettek, azok felelősségre vonását a rendszer kezdeményezte".

Saját szerepéről szólva úgy fogalmazott: politikai vezető volt, a megtorló ítéleteket - köztük a halálos ítéleteket - nem ő hozta. Tagadta, hogy a büntetőeljárásokba beavatkozott, így azt is, hogy kifogásolta "a fizikai megsemmisítések" alacsony számát, ugyanakkor elmondta, hogy a forradalom után indult eljárásokat nem tekinti koncepciós pereknek, mert azok szerinte "elkövetett cselekmények miatt" indultak.

"Rettenetesen sajnálok minden embert, akinek az életét elvették vagy megcsonkították" - mondta azzal kapcsolatban, hogy a róla készült dokumentumfilmben Nagy Imrével kapcsolatban úgy fogalmazott, "megérdemelte a sorsát". A megtorlásokért nem kért bocsánatot .

Nem 600 ezer a nyugdíja, csak 240 ezer

A volt belügyminiszter arra is kitért, hogy szerinte az 1956-os események előzményeit és következményeit egy történészekből álló bizottságnak kellene megvizsgálnia, s annak ő is rendelkezésére állna. Nyugdíjazásáról elmondta, hogy ő kezdeményezte, mivel több ügyben nem értett egyet Kádár Jánossal, akit "a huszadik század legnagyobb politikai egyéniségének" nevezett. Biszku Béla a Duna Televíziónak adott nyilatkozatában cáfolta azt a híresztelést, miszerint több mint hatszázezer forint a nyugdíja. Mint mondta, 240 ezer forintos ellátást kap. Hozzátette: 1989-ben nem félt, nem volt félnivalója, mivel korábban "a nép érdekeit" szolgálta.

A korábbi belügyminiszter egy hete nézte meg a róla készült dokumentumfilmet, amely szerinte kizárólag a készítők - a Mandiner két újságírója, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina - politikai véleményét tükrözi, mivel a vele folytatott beszélgetésből "önkényesen kiragadtak részleteket", teljes szövegét azonban nem hozták nyilvánosságra. A Bűn és büntetlenség készítői eredetileg azzal keresték meg Biszku Bélát, hogy szülőfalujáról, Márokpapiról kérdeznék, és csak a negyedik, utolsó találkozáskor fedték fel, hogy újságírók, és valójában az 1956 utáni megtorlások legmagasabb rangú, még élő irányítójáról készítenek filmet. Biszku Béla ezután előbb beleegyezett a film vetítésébe, majd visszavonta hozzájárulását, az alkotók azonban nem álltak el a bemutatótól. Az ügyről a HVG is írt kommentárt, és a hvg.hu is több cikkben beszámolt.

Igazat mond-e Biszku Béla?

A hvg.hu idén januárban beszámolt már Révész Béla kutatásairól, amelyek során a Szegedi Tudományegyetem munkatársa bebizonyította, hogy titkos pártszerv irányította a bíróságok munkáját a pártállam idején, és ennek a szervnek Biszku Béla is prominens tagja volt, nem kevesebb, mint 17 éven át, tehát nemcsak belügyminiszterként. A hvg.hu korábban már kutatott más dokumentumok után is Biszku tevékenységével kapcsolatban, az alábbiakban e másik cikkből idézünk részleteket.

Biszku a róla szóló filmben azt magyarázta, hogy a megtorlás során ő nem szólt bele a bírósági ítéletekbe, és a független bíróságok hozták a döntéseket. Mindez azonban igencsak kétséges, hiszen Horváth Miklós egy tanulmányában, amelyet egy 2007-es konferencián adott elő, és amely a Kádár János és a hatalom ára címet viseli, ezt írja: „a politikai vezetés instrukciói alapján és szovjet ’szakemberek’ felügyeletével és hathatós támogatásával kialakították azokat a szervezeti kereteket, amelyek között a tömeges megtorlás gyorsan és eredményesen végrehajtható. A megtorlást a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság vonatkozó határozatai alapján a belügyminiszterből (Biszku Béla), az igazságügy-miniszterből (Nezvál Ferenc), a legfőbb ügyészből (dr. Szénási Géza) és a Legfelsőbb Bíróság elnökéből (dr. Domokos József) álló operatív bizottság irányította.

Mindezt a Népszabadság 1957. március 30-ai, szombati száma is alátámasztja. Eszerint a Legfőbb Ügyészségen rendeztek tanácskozást az előző napon, pénteken a megyei és fővárosi ügyészségek vezetői, valamint a megyei bűnügyi osztályok vezetői. A Népszabadság 9. oldalán megjelent rövid hír szerint „az értekezleten megjelent dr. Nezvál Ferenc, az Igazságügyi Minisztérium kormánymegbízottja, dr. Szénási Géza legfőbb ügyész, dr. Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Garamvölgyi Vilmos vezérőrnagy, belügyminiszter-helyettes. A tanácskozás részvevői megvitatták a konszolidáció fejlődéséből eredő ügyészi feladatokat. Szó volt a rendőrség munkájáról, a törvényesség fejlesztéséről, a bíróság előtti vádképviselet egyöntetűségéről, a következetes szigorról az ellenforradalmi bűncselekmények elkövetővel szemben. (MTI).

Vagyis szó nincs itt a hatalmi ágak elválasztásáról – amire Biszku utal a filmben -: hiszen az ügyészség, a bíróság és a végrehajtó hatalom – két minisztérium – vezetői tanácskoznak a következetes szigorról.

De hol van ekkor maga Biszku Béla? Ő nincs jelen a nyilvános eseményen, és azt gondolhatnánk, hogy csak a helyettese, Garamvölgyi vezérőrnagy egyeztetett a bírósággal. Természetesen nem így van, hiszen gyorsan rábukkanhatunk a belügyminiszterre, aki ekkor éppen a kinevezése utáni legnagyobb politikai eseményen szólalt fel, Kőbányán szólalt fel, és többé-kevésbé arról beszélt, amiről helyettese az ügyészségen egyeztetett.

Biszku 1957-es beszéde: november 4. "dicsőséges nap"

A kőbányai gyűlésen állítólag tízezren voltak jelen. A Halom utcai sporttelepen „meleg szeretettel köszöntött” Biszku így szólt hozzájuk: „A népi demokrácia él, fejlődik, mert él a párt – mondta –, november 4. a magyar nép történetében a munkáshatalom megvédésének, visszaállításának dicsőséges napja. Köszönet érte azoknak, akik vérüket áldozták.” Mindezzel Biszku az 56-os forradalom leverésének napjára utalt, a szovjet csapatok beavatkozása, inváziója kezdődött meg ekkor, 1956. november 4-én.

„Árulók tevékenykedtek a párt szívében, a Központi Vezetőségben is. Október 26-án éjjel például, amikor a munkásosztály ügyéhez hű erők az ellenforradalmi támadás ellen szervezkedtek, telefonon arról értesítettek, hogy az egyetemeken és az értelmiség körében Losonczy Géza úgynevezett ’nemzeti kommunista párt’ megalakítását kezdeményezte. Úgy éreztük magunkat, mint akiknek aljasul, orvul, harc közben döfnek tőrt a hátába” – mondta Biszku.

A valóságban persze Losonczy Géza – a Nagy Imre-csoport tagja – hamarosan Kádárék börtönében hal meg – még 1957. december 21-én -, alighanem kényszertáplálás közben, amikor éhségsztrájkját próbálták megszakítani. Losonczy – akit a Nagy Imre perben akartak felelősségre vonni - súlyos betegségeket szerzett már Rákosi börtönében is, nem tisztázott egyébként teljesen pontosan halálának oka sem.

Naponta értékelte az operatív jelentéseket

Horváth Miklós egy történelmi tanulmányában leírja Biszkuról: „a politikai ügyeket országosan irányító Szalma József - a Politikai Nyomozó Főosztály vizsgálati szerveinek vezetője – elmondása szerint (…) a vizsgálati szervek által összegyűjtött, személyekre és történésekre vonatkozó információkat naponta – éjszakánként – összesítették, majd az ezek alapján készült jelentést Biszku Bélához felterjesztették. Az operatív bizottság a Belügyminiszter vezetésével a beküldött – egyes kérdésekben javaslatokat is tartalmazó – jelentéseket a következő napon értékelte, és többek között arról, hogy a politikai nyomozó a vizsgálatot milyen irányokban folytassák, illetve melyek azok a nyomozás során felmerült szálak, amelyek ’elvarrását’ végre kell hajtani.”

Horváth megállapítja – Biszku állításaival ellentétben -, hogy a „belügyi szervek, Biszku Béla belügyminiszter vezetésével, meghatározó szerepet játszottak a megtorlás előkészítésének és végrehajtásának szinte minden fázisában. (…) tevékenységük eredményeként a büntetőeljárás egyes szakaszai összemosódtak. A vizsgálati szervek által készített összefoglalók, vádirat-tervezetek és kész vádiratok korlátozták a normális viszonyok között törvényességi felügyeletet is ellátó ügyészi szervezet munkáját, az ítélkező bíróságok összetételére tett – a gyakorlatban maradéktalanul megvalósuló – „javaslataikkal” akadályozták a bíróságok függetlenségének érvényesülését.”

Biszku is persze csak a Skrabski-Novák páros filmjében hangsúlyozza a bíróságok függetlenségét. A már idézett kőbányai beszédében például így fogalmazott 1957 tavaszán: „Erősíteni és védelmezni kell a proletárdiktatúra államát, szét kell vernünk az ellenforradalom maradványait.”

Egy indulatos temetési beszéd

Még durvábban érzékelhető Biszku egyénisége egy temetési beszédéből. A belügyminiszter a Köztársaság téri pártház 1956-os ostromakor megsebesült, és több hónap múlva sérüléseibe belehalt Kállai Éva 1957. áprilisi búcsúztatásakor szólalt meg.

A Népszabadság erről 1957. április 19-én, az ötödik oldalán így számolt be: „Több mint öt hónapja, hogy a budapesti pártbizottságot galád ellenforradalmi támadás érte, melynek védelmezésében önfeláldozóan, a haláltól sem visszariadva részt vett Kállai Éva pártmunkásokkal, egyszerű munkásemberekkel, sorkatonákkal, Mező Imrével, Lakatos Péterrel, Asztalos Jánossal, Papp Józseffel, Schulz Lászlóval és a többiekkel együtt. (…) Kállai Éva és a vele együtt harcoló kommunisták halála vádolja az ellenforradalmi támadás előkészítőit, szervezőit, vádolja a munkásosztály árulóit, akiknek szégyenletes cselekedete vezetett el halálukhoz.(…) Az ellenforradalmi csőcselék felbujtóit, szervezőit történelmi felelősség terheli gyalázatos tetteikért, s a nép soha nem bocsátaná meg, ha ezeket megérdemelt cselekedetükért nem vonná felelősségre a Magyar Népköztársaság, a dolgozó nép.”