Sokak szerint a lehető legtörténelmietlenebb kérdés, a mi lett volna, ha. Mások szerint meg talán ez a legizgalmasabb aspektusa a múlt tanulmányozásának, ez adja igazi értelmét. A lehetett volna-e másképp kérdése az elmélet szintjén már kevésbé megosztó, annál inkább a gyakorlatban, mert az előzőnél jóval erőteljesebben felveti a felelősség kérdését. Például arról ma is rengetegen – nem csak történészek – vitatkoznak: meddig lehetett volna megvédeni Magyarország területi integritását az elveszített első világháború után?

Nem felesleges szőrszálhasogatás szétválasztani a történelmi Magyarország területi integritása megőrzésének, illetve a magyarlakta területek megtartásának kérdését, amelyet gyakorta kevernek össze ma is – vélekedik Hajdu Tibor történész a legutóbbi Múltunkban. A legtragikusabb következménye a következetlenségnek a Horthy-korszak revíziós politikája volt, amely a békekötés után nem tette világossá a reálisan még elérhető célokat, és a hitleri Németország oldalán belevitte az országot a második világháborúba, megágyazva így újabb és újabb történelmi katasztrófáknak. Bibó István szavaival: Horthyék nem voltak képesek disztingválni.

A történész pontatlanságának persze nincs ennyire súlyos következménye, de szerzőnk törekvését, hogy a különféle kérdéseket lehetőleg ne mossuk össze, csak üdvözölni lehet. Az is igaz, hogy nem könnyű ennek megfelelni, ahogy Hajdu olykor maga is áthágja saját szigorú szabályát.

Azzal, hogy a cári Oroszország az antant oldalán lépett be a háborúba, és nyugati szövetségeseinek egyértelműen tudtukra adta, mit kér ennek fejében, amit ők el is fogadtak, szerzőnk szerint már az első világháború kitörésekor „egyértelművé vált”, hogy a Monarchia vereség esetén elveszíti Ruténföldet, Délvidéket, Horvátországot, Galíciát és Bukovinát. Az orosz hadicélok döntőek voltak a Monarchia jövőjét illetően és a későbbi rendezési terveknél. Ahogy Tisza István is előre látta egyik 1914-es táviratában: „Csak a gyermek nem tudja, hogy Oroszország célja a Monarchia feldarabolása.” Franciaország és Anglia ezt jóváhagyta, és mindezen a februári forradalom sem változtatott.

De vajon nem teremtett-e új helyzetet az októberi bolseviki fordulat? Igen, teremtett, de az se lendített túl sokat rajtunk. Az 1917 májusától a breszt-litovszki békéig tartó, a katasztrófát elkerülésére némi esélyt kínáló időszakot az új uralkodó, IV. Károly és diplomáciája ugyanis képtelen volt kihasználni, mert egy esetleges különbékével nem mert konfrontálni Berlinnel, és nem volt hajlandó semmiről se (mármint saját területről) lemondani. Noha az utolsó lehetőség – véli Hajdu – ekkor mutatkozott, és ha az uralkodó elfogadja az olasz követeléseket, lemond Galíciáról és jelentős délszláv területekről, akkor esetleg megmaradhatott volna Erdély, és a cseheknek be kellett volna érniük a Monarchián belüli autonómiával. Mármost az is látható, hogy ebben az esetben sem lehetett volna a Monarchia és benne a Magyar Királyság háború előtti területét maradéktalanul megőrizni. Azután pedig főképpen nem, hogy a breszt-litovszki, Szovjet-Oroszországgal kötött békével a Monarchia „mintegy lemondott a Nyugattal való megegyezésről”. Lenin államcsínye egyébként is új módon vetette fel a közép-európai egyensúly kérdését, amihez a Nyugat (leginkább Párizs) által elképzelt új biztonsági övezetet a megerősített Románia és az új államok adták volna.

Erdély sorsa a világháború kitörésekor még valóban kétséges volt, a románok ’16-os hadba lépésével pecsételődött meg, de Moszkva már korábban is mindent elkövetett, hogy a saját oldalára állítsa a románokat, és az antant ígéreteit Washington sem vétózta meg később. Csehországot illetően az antantnak valóban nem volt előzetes koncepciója. Már 1914-ben világossá vált, hogy a központi hatalmak veresége esetén a történeti Magyarország nem maradhat fenn. Szerzőnk ráadásul azt valószínűsíti, hogy egy esetleges német győzelem esetén sem.

Marad mármost az a kérdés, meg lehetett volna-e előzni a magyarlakta vagy a túlnyomórészt magyarlakta területek elvesztését? Hajdu Tibor határozottan úgy látja, a katonai összeomlás lényegében mindent eldöntött, és „a trianoninál lényegesen jobb határok megvonására nem maradt lehetőség”.

Szerzőnk szerint tehát, ha jól értjük, a cári Oroszország részvétele az antantban, majd Szovjet-Oroszország kiugrása a szövetségből egyaránt lehetetlenné tette, hogy a Monarchia s benne a történelmi Magyarország megtarthassa eredeti területét. Ez paradoxonnak tűnik, de Hajdu által szellemesen bizonyított paradoxonnak. Efféle látszólagos vagy feloldhatatlan ellentmondások, bármennyire dühítőek, gyakran alakítják a történelmet.

Mindez, persze, csak az egyik külső (nemzetközi, geopolitikai) oka a kettős monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlásának és az igazságtalan trianoni békének, még ha Hajdu olvasatában ez is a döntő. Tanulságos azonban a belső okok számbavétele is. A revizionista hazaffyknak ebben nem volt szokásuk jeleskedni, ahogy most sem. Elintézik azzal az újra divatba hozott kapitális hazugsággal, hogy Károlyi Mihály és bandája árusította ki az országot. Pedig tán nem is annyira nehéz számba venni, Jászi Oszkár lényegében már meg is tette helyettünk, hogy a Monarchia népei és Magyarország nemzetiségei hogyan veszítették el maradék lojalitásukat 1918-ra. Nagyvonalúbb nemzetiségi és szociális politikával, a választójog kiterjesztésével, a birodalom föderatív átszervezésével történhetett volna-e másképp, alakulhatott volna-e jobban? Mi lett volna, ha…

(Múltunk, 2010/3)

Zádori Zsolt