szerző:
Schweitzer András

Az 1941. augusztus végén Kamenyec Podolszkijban elkövetett tömeggyilkosság több szempontból is mérföldkő volt a holokauszt történetében. Az áldozatok száma itt volt először ötjegyű, és itt vált először nemzetközivé a népirtás. A meggyilkolt 23 600 zsidó nagyjából felét ugyanis előzőleg Magyarországról telepítették ki.

A genocídiumban immár nemcsak a nácik és a megszállt területeken élő kollaboráns bandák vettek részt – emeli ki a náci rendőrzászlóaljakról nemrégiben könyvet megjelentető olasz Massimo Aricco –, hanem a Németországgal szövetséges, de le nem igázott államok kormányai is. Például Magyarországé és Romániáé. A deportálásról és az öldöklésről a HVG augusztus elején már beszámolt.

Néhány lelkiismeretes hazai történész – mindenekelőtt Majsai Tamás – a névleg galíciai beszivárgókra vonatkozó, valójában őshonos magyar zsidók tömegeit érintő kitelepítési akció számos részletét feltárta már.

Ennek ellenére nemcsak a köztudatban, de történészkörökben sem vált alapvető ismeretté, hogy a magyarországi holokauszt nem 1944-ben (a német megszállás után), hanem jóval korábban, 1941 nyarán kezdődött. Azzal, hogy a magyar hatóságok 1941 júliusában-augusztusában közel 20 ezer zsidót deportáltak a németek és magyarok által megszállt Ukrajnába – a biztos halálba. Német nyomásról ráadásul ekkortájt nemigen lehetett szó – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter éppenséggel német követelésre állította le a deportálási akciót, amely eredetileg 100 ezer embert érintett volna.

A kitelepítettek többségét kitevő kárpátaljai zsidók – még ha magyar volt is az anyanyelvük, és még ha az 1941. év elején folyt népszámlálási statisztikákban magyarként szerepeltek is – automatikusan galíciaiaknak számítottak. De Budapestről is több családot hurcoltak el azért, mert felmenőik egyike, még a Monarchia idején, az Ausztriához tartozó Galíciából vándorolt be Magyarországra.

Hogy a kitelepítetteket a biztos halálba küldi a magyar állam, azt tudta például az embermentést a hatósági közönnyel szemben is megkísérlő Slachta Margit, és 1998-ban elismerte az Országos Rendőr-főkapitányság Központi Bűnüldözési Igazgatósága is. A Szirtes Zoltán 1993-as beadványára, hosszas huzavona után megszületett ORFK-határozat ennek ellenére megszüntette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy addigra a legfőbb döntéshozók, illetve a végrehajtásban részt vevő 91 személy már halott volt (közülük egyvalaki az eljárás idején halt meg).

Hogy kik lehettek volna a vádlottak, az ma már nem tudható. Gellért Ádám és János friss kutatásaiból ugyanis kiderül, a Nemzeti Nyomozóiroda 2009 elején az eljárás dokumentumait megsemmisítette, miután ezt a Magyar Országos Levéltár – egy téves iratjelzet alapján – engedélyezte. Megfosztva a történészkutatókat egy – tanúvallomásokból, levéltári anyagokból, szakvéleményekből álló – páratlan irategyüttestől.

„Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk”

Gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet úti beszámolója a kárpátaljai deportálás körülményeiről. (1941. augusztus 20.)

A m. kir. belügyminiszter úr 192/res/1941/VII. b. számú „szigorúan bizalmas” jelzésű rendeletében elrendelte, hogy az ország valamennyi elsőfokú rendőrhatósága írja össze a területén lakó galíciai vagy oroszországi honos, tartózkodási engedéllyel nem rendelkező, vagy már jogerős végzéssel kiutasított zsidó egyént, akik ellen eddig nem lehetett a kiutasítást foganatosítani, mert Galícia orosz megszállás alatt állt.

(…)

Alighogy a belügyminiszter úr említett rendelete megjelent, százával érkeztek a panaszok arról, hogy a rendeletre való hivatkozással, vagy anélkül is az ország különböző részeiben, így még Budapesten is, de főképpen a Kárpátalján, válogatás nélkül szedik össze a zsidókat és több helyről lezárt marhavagonokban szállítják őket Kőrösmezőre, katonai vezetés alatt álló gyűjtőtáborba, ahonnan a katonaság teherautókra rakva viszi őket át a határon és „valahol Galíciában” ismeretlen helyen teszik le.

Az így elvitt embereket többnyire rajtaütésszerűen, legtöbbször éjjel fogja el lakásukon a rendőrség vagy csendőrség, alig egy óra (rendesen kevesebb) időt engedve a legszükségesebb holmik összecsomagolására, vagy személyenként engedélyezett 30 pengő készpénz megszerzésére és viszi legtöbbször hiányos öltözékben egyenesen oda, ahol belökik őket a készen várakozó marhavagonokba. A gyakran több mint 24 órás út alatt a vagonok zárva maradnak, a bent levők legelemibb szükségletük elvégzésére sem hagyhatják el azokat, képzelhető, hogy milyen állapotban érkeznek Kőrösmezőre, tulajdonképpeni kálváriájuk első stációjára. Hogy mindez így van, arról utóbb saját szemünkkel győződtünk meg. Szavahihető tanútól (magas rangú államrendőrségi tisztviselőtől) hallottuk, hogy szállítás közben orvosi segítség nélkül volt kénytelen egy anya megszülni gyermekét.

(…)

Augusztus 9-én délután érkeztünk Kőrösmezőre, ahol első utunk mindjárt a havasaljai gyűjtőtáborhoz vezetett. A tábor katonai vezetés alatt állván, polgári személyek részére tilos terület, oda tehát nem léphettünk be. A kerítésen kívülről is láthattuk, hogy a tábornak csúfolt karám egy léckerí-téssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel.

Volt olyan idő is, amikor 3000-en voltak a kerítésen belül, ottlétünkkor is 1000-en felül volt a létszám. Így nagyrészük az állandó esőben a sáros nyílt területen volt kénytelen tanyázni és már átázva-fázva indult útnak a nyitott katonai teherautókon a valószínű éhenhalás felé. A kerítésen át szóba elegyedtünk egynéhány szerencsétlennel, akik közül még véletlenül sem akadt galíciai vagy oroszországi. Az őket őrző katonaság azonban hamarosan végét vetette minden beszélgetésnek és meglehetősen nyers hangon visszaparancsolta a tábor belsejébe azokat, akik velünk beszélni merészeltek. Itt láttuk azt is, hogy az őrszemélyzet a katonaságnál eddig szokatlan fegyvert, botszerepet betöltő lécet tartott a kezében, nyilván nem azért, hogy sétapálcának használja.

A táborból Havasalja vasútállomáshoz mentünk, ahol egy éppen odaérkezett szállítmány szerencsétlen ember várt átvételre. Ezek nagyobbrészt Kárpátalja különböző részeiről jöttek, de volt közöttük kassai, putnoki, sőt budapesti is. Utóbbiak között volt egy házaspár egy kanyarós kisgyermekkel. Ezek Budapestről ugyanazzal a vonattal jöttek, amellyel Slachta Margit testvér Szatmárnémetiig utazott, és csak a legerélyesebb fellépéssel sikerült neki a rendőrrel szemben a beteg gyermeknek egy kis tejet bejuttatni.

(…)

Az állomáson az ilyen szállítmányok átvételénél, saját észlelésünk szerint, a helyzet a következő: Megérkezik a 20 vagy annál is több zsúfolt marhavagonból álló vonat. Az „utasokat” kieresztik a mindenféle szeméttel, papír- és ételhulladékkal és emberi ürülékkel telített kocsikból, és a vonat mellett származási hely szerint csoportosítva sorakoztatják őket. Ott várnak ezek a szerencsétlenek, dideregve a hidegben, esőben, sárban, míg reájuk kerül a sor. Aki valóban látta azt a kétségbeesést, amely ezeknek az otthonukból brutálisan kiragadott barmokként odaszállított és az ismeretlenbe, valószínűleg a halálba, tovább szállítandó embereknek az arcán ül, aki tanúja volt annak a minden szónál többet beszélő, reményt vesztett néma csendnek, megmarad ez a Dante Infernójába kívánkozó kép. Csak azt csodáljuk, hogy akad magát embernek tartó lény, aki szinte kéjelegve és a jól végzett munka tudatával vállalkozik ezekre a szörnyűségekre, és még büszkén hivatkozik is rájuk. Hogy ilyen is akad, arról utunk során meggyőződtünk.

Az állomáson felsorakoztatott emberek most a szállítmány „átfésülését” várják. Ez igen szükséges, főképpen azért, mert a főszolgabírák, vidéki rendőrkapitányok stb. válogatás nélkül küldik az embereket Kőrösmezőre. Ezt az „átfésülést” Batizfalvy rendőrfogalmazó végezte a tőle telhető alapossággal és lelkiismeretességgel. Ez az utolsó alkalom arra, hogy ki lehessen emelni azoknak egy részét, akiket jogcím nélkül szállítottak el, mert az állomásról a táborba kerül a szállítmány, ahol a katonaság veszi azt át, és ahol a rendőrség közegének már nincs intézkedési joga. A tábor parancsnoka pedig már nem vizsgálja át az oda beszállítottakat, onnan irgalmatlanul átvisznek a határon mindenkit, aki oda került, még ha a belügyminiszter által kiállított magyar állampolgársági bizonyítvány is van a zsebében, ha beteg, ha 70 éves elmúlt, vagy akár ha szülés előtt álló asszony.

Az átfésüléskor két sorsdöntő tény forog fenn: először nem áll elég idő rendelkezésre, másodszor nincs alkalmas fedett helyiség a szállítmány alapos felülvizsgálására. Minthogy valamennyi odaérkezőnek van valamilyen irata, amelynek alapján reméli, hogy megszabadul szörnyű sorsától, órákra lenne szükség, még egy alkalmas irodában is, hogy azokat az egyedül dolgozó Batizfalvy fogalmazó átvizsgálhassa. Így azonban csak találomra lehet a legkiáltóbban igazságtalan esetekből egynéhányat kiragadni, a többi viszik, illetőleg mint valami nyájat terelik a táborba, amelynek kapujára bátran ki lehetne írni: „Lasciate ogni speranza”.

(…)

Hivatalos megállapítás szerint augusztus 10-ig mintegy 14 000 egyént deportáltak. Úgy halljuk, hogy azóta ez a szám már megközelítette a 20 000-et. Senkivel, aki valamelyest ismeri a helyzetet, nem lehet elhitetni, hogy ezeknek több mint egy kis töredéke volt galíciai vagy oroszországi.

(…)

Ámbár elismerjük, hogy bizonyos, hazánk területére beszivárgott és Magyarországgal semmi közösséggel nem bíró elemek – legyenek azok zsidók vagy nem zsidók – eltávolítása fontos nemzeti érdek, mégis a legélesebben elítéljük az akciónak összes felsorolt mozzanatait és végrehajtásának a módját.

Felemeljük tiltakozó szavunkat, hogy hazánkban ilyen tömeges hatósági atrocitások történhessenek és tesszük ezt, mint emberek, mint keresztények és mint magyarok. Mint emberek fellázad ellene minden emberi érzésünk és egészséges természetes ösztönünk. Mint keresztények Isten és vallásunk parancsainak legsúlyosabb megsértését látjuk benne. Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye.

Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna.

Budapest, 1941. augusztus 20. Szent István király napján.

(Az úti beszámolót közzétette Majsai Tamás: Iratok a kőrösmezei zsidódeportálás történetéhez 1941, Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV-V. 1986. Budapest)

„Ne hagyjanak egy budapesti születésű és érzésben is magyar embert elpusztulni”

Deportált család levele, 1941 augusztus-szeptember

Drága Szidikém és Józsikám és Gyerekek!

Egy őszinte levelet kell írnom, de nagyon sajnálom, hogy el kell téged szomorítanom. Minket sajnos tévesen informáltak, öt nap óta úton vagyunk. Egy kálvária volt az életünk. Azt mondták, hogy lakások vannak, és mindenki el tud majd helyezkedni. Az igazság pedig az, hogy a faluba az ukránok be sem akarják engedni a zsidókat, mindenhonnan kizavarnak és még az életünk sincs biztonságban. Sehol semmi kilátás.

Az utazást nem írom le. Nem akarok olyan részletesen írni, mert elfog a sírás és nem tudok tovább írni, pedig azért írok, mert Pesten nem tudnak erről semmit sem.

Letettek a Dnyeszter túlsó partján és ott szabad emberek lettünk, nincs semerre menni, özönlenek a zsidók ide, naponta 800-900 embert tesznek le a határon, sorsukra bízzák őket. Mikor minket letettek, 7 km volt az első falu, kocsit csak úgy tudtunk volna kapni, ha öt bőröndért egy egész öltönyt adunk nekik, a pengő nem kell, cigarettával már annyira el vannak látva, hogy azért sem akarnak semmit sem adni, csak cukorért vagy ruhaneműért. Most már istenes. Sok embert bedobtak a Dnyeszterbe, meg legyilkoltak, de most már lefegyverezték őket, de azért garázdálkodnak, ha látják, hogy kis csapat jön. Ilyen informálásokkal indultunk utolsó rendeltetési helyünkre, vagyis az ígéret földjére, Tlus-ra, gyalog. Képzeld a mamát és a papát a csomagokkal és öt nap óta nem aludtunk, csak egy vagonban.

(…)

Élelmezést egyáltalán nem lehet kapni. A papa ment reggel 5-kor vásárolni ½ kg krumpli volt az eredmény és hat uborka és hat tojás. Szóval ez a helyzet, nincs lakás, nincs ennivaló, a pénzünket nem fogadják el. Itt mindenki el van keseredve, hogy mi lesz. Van egy házaspár, akik egy falat ennivaló nélkül jöttek és direkt éheznek. Nekünk is csak addig lesz, amíg lesz mit cserélni...

(…)

Mi itt éhhalálra vagyunk ítélve, ez lesz a sorsunk. Semmi kilátás sincs, és az autók még mindig ontják a Dnyeszter partjáig a menekültek százait, elfáradva, kiéhezve, 8-10 gyerekkel némelyik pajeszosnak és aztán továbbzavarják őket. Ezt végignézni! És ezekkel gorombán bánnak. A pestiektől valahogy félnek, de azokat még meg is verték ott a szemünk láttára. Olyanok szegények, mint a kutyák, olyan alázatosak. Horodenkán a barakkban két születést átéltünk. A földön feküdtek a beteg nők. Egyszóval kétségbeejtően kilátástalan minden és el vagyunk keseredve.

(…)

Mintha a világ megfordult volna, olyan barbárok lettek az emberek. Tele van minden végig, sehol sem lehet már bemenni. Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt. Soha, amit én itt láttam, nem fogom elfelejteni, amíg élek, és ha egyszer az Isten megsegít, sokat fogok mesélni. Szidikém, ne bánkódj, hogy ezt megírtam, de muszáj volt könnyíteni, és hátha lehet egy felsőbb fórumnál jelenteni, hogy ne hagyjanak egy budapesti születésű és érzésben is magyar embert elpusztulni.

Még egyszer Józsikám, nem szabad haragudni, hogy megírtam ezt a levelet, hátha tudnak segíteni rajtunk. Én nem írtam volna neked, de nekünk nincs más hozzátartozónk, csak te. Holnap tovább kell menni batyuval a vállunkon, mert nem maradhatunk itt.

A rokonokat csókoljuk milliószor,

Mama, Papa, Manci

(A levelet közzétette Majsai Tamás: Iratok a kőrösmezei zsidódeportálás történetéhez 1941, Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV-V. 1986. Budapest)

„Anyák gyermekeiket kézen fogva mentek be a gödörbe”

A 23 600 zsidó legyilkolását túlnyomó részben Friedrich Jeckeln törzsének tagjai hajtották végre, számuk a kivégzés színhelyén maximum 30-40 fő lehetett, s kivégző gödrönként egyszerre 8-10-en vettek részt folyamatosan az agyonlövésekben. Amikor a gyilkosok elfáradtak, akkor Jeckeln utasítására a 320-as rendőrzászlóaljnak kellett helyettesről gondoskodnia.

Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal. Ennek a gyilkosok szempontjából az volt az előnye, hogy ritkábban kellett tárazni, amivel egyébként állandóan két ember volt elfoglalva.

A mészárlás a 320-as rendőrzászlóalj háború után kihallgatott tagjainak vallomásai szerint ekképp zajlott: „Saját szememmel láttam, hogyan folytatták az SD-emberek két ilyen bombatölcsérnél a kivégzést. A zsidókat sorfal között vezették, részben hajtották a kivégzés helyére. Ott le kellett rakniuk a magukkal hozott csomagokat és a gödörbe kellett menniük. Ott le kellett feküdniük, mégpedig arccal lefelé. A gödörben aztán három SD-embert pillantottam meg, akik a zsidókat géppisztollyal tarkólövéssel megölték. A következő zsidóknak a már agyonlőtt tetemekre kellett ráfeküdniük” - áll Gellért Ádám és János még publikálatlan tanulmányában.

Egy ugyanitt olvasható másik vallomás pedig így hangzik:

„Amikor a tölcsér szélén álltam, a tölcsér alját már hullák borították be. A lövők a tetemeken állva lőtték az újonnan érkező zsidókat. Férfiakat, nőket, gyermeket. Amikor az újonnan érkező zsidók bele tudtak nézni a tölcsérbe, néhányan kiáltozni és sírni kezdtek. Mások teljesen fel voltak készülve a végsőkre. A belső záróláncnak kellett gondoskodnia arról, hogy a zsidók késlekedés nélkül menjenek el a gödörhöz. Megfigyeltem, hogy a folyamatos előremozgást a gyerekek hátráltatták, akik anyjukba kapaszkodtak. A rendőrök aztán elragadták a gyermekeket anyjuktól és belökték őket a gödörbe. Többször is megfigyeltem, hogy az anyák gyermekeiket kézen fogva mentek be a gödörbe. Azt is láttam, hogy nagyobb gyermekek maguktól is bementek.”

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Rányomtatnák a gyorséttermi pohárra a rendszámot, hogy tudják, melyik autós dobta el

Rányomtatnák a gyorséttermi pohárra a rendszámot, hogy tudják, melyik autós dobta el

Veszélyes orosz hackerekre vadászik Amerika, gigászi nyomravezetői díjat tűztek ki rájuk

Veszélyes orosz hackerekre vadászik Amerika, gigászi nyomravezetői díjat tűztek ki rájuk

Jön az Aerosmith

Jön az Aerosmith

Olyan funkció jön a Google Térképbe, amire senki nem számított

Olyan funkció jön a Google Térképbe, amire senki nem számított

Eljött a paradicsom

Eljött a paradicsom

A Honvédkórház nem fogad végtagtörötteket, miközben csúsznak az utak és a járdák

A Honvédkórház nem fogad végtagtörötteket, miközben csúsznak az utak és a járdák