Az íriszdiagnosztika (más néven iridológia) elméleti alapját az az elgondolás képezi, hogy a szemünk szivárványhártyájának (írisz) felületén az egész test leképeződik, magyarán az írisz egy kis szeglete a szívünknek felel meg, egy másik a májunknak, a harmadik a tüdőnknek, és így tovább. Sőt, az alternatív orvoslás e fura ága ennél is tovább megy, s azt állítja, hogy a színeződésbeli mintázatok alapján a szemből kiolvashatóak az egyes szervek betegségei, mi több, az ezekre való hajlam is. Egy erőteljesebb színfolt az íriszen a „szakember” számára jelzi, hogy a megfelelő testrésszel gond van, vagy a jövőben gond lehet. Ilyen informatív foltok nem csak az íriszen, hanem az ínhártyán is előfordulhatnak, ezzel azonban egy másik alternatív irányzat, az ún. szklerológia foglalkozik. Az íriszdiagnoszták az úgynevezett írisztérképeket használják a diagnózis felállításához, melynek kulcsszavai közül a „túlműködő szerv” kifejezés érdemel külön említést, mivel az orvosi szakszótár nem tartalmaz ilyet. A szemből persze megállapítható a szervek gyulladása és egyéb betegsége is, legalábbis a terület művelői és hívei szerint.

Íriszvizsgálaton 2006-ban

MTI / Tréba Ákos

Az íriszdiagnosztika több évszázados múltra tekint vissza. A szivárványhártya és a test egyes régióinak megfelelhetőségét (ez az ún. homolateralitás) Philippus Meyeus már 1665-ben feltételezte, s ezt az elképzelését a Chiromatica Medica című könyvében részletesen kifejtette. A jelenleg alkalmazott módszer alapjait Péczely Ignác fektette le. Az anekdota szerint a magyar orvost gyermekkorában (1838-ban) egy bagoly támadta meg. A fiú védekezett, s ennek következtében eltört a ragadozó madár lába. Péczely gondozásába vette a baglyot, melynek szivárványhártyáján egy foltot figyelt meg. A folt a bagoly törött lábának megfelelő oldali szemében jelent meg. Évekkel később Péczely, már praktizáló orvosként, az egyik sérült páciens szemében is hasonló elváltozásokat észlelt. E két eset kapcsán az orvos arra a következtetésre jutott, hogy mindez nem lehet a véletlen műve, egyértelművé vált számára, hogy az írisz egyes területein a megfelelő szervek vetülnek. Ezzel lényegében megalkotta az iridológiát, melyet ő maga szemdiagnosztikának nevezett. Péczely szerkesztette meg az első írisztérképet, melyen a szivárványhártyát zónákra osztotta, s a megfigyelései alapján megpróbálta beazonosítani az ezekhez tartozó szerveket. Péczely Ignác kora egyik legismertebb orvosa volt, fővárosi magánrendelőjében saját módszere mellett homeopátiával is gyógyított.

A mester tanai tanítványaival együtt szóródtak szét a nagyvilágban. Az írisztérképeket még ma is sokan fejlesztik. Nincs azonban teljes körű egyetértés elsősorban a lágy szervek szivárványhártyán való elhelyezkedését illetően, valamint a finom részletekben. Jelenleg például heves vita folyik e módszer művelői között a vese pontos helyzetét illetően. Idehaza az íriszdiagnoszták engedéllyel végzik a tevékenységüket. Az 1997-ben megalkotott egészségügyi törvény teszi lehetővé az alternatív gyógyászat – közte az íriszdiagnosztika – művelését. Egy úgynevezett szemtréner vizsgát követően már csak ÁNTSZ-engedély kell a praxishoz.

Bármennyire is abszurdnak tűnnek a módszer elvi alapjai, a tudománynak kötelessége megvizsgálni, hátha mégis van benne valami. Ha összevetjük a témával kapcsolatos publikációkat, egy érdekes összefüggésre bukkanunk a vizsgálatok végzésének időpontja és a módszer sikeressége között: minél régebben végezték a vizsgálatokat, annál nagyobb eséllyel mutatták ki az íriszdiagnosztika hatékonyságát.

Mellette

A XX. század első felében a vizsgálatok zömében azt mutatták ki, hogy ez a metódus a véletlentől nagyobb arányban jósolja meg a betegségeket a szemből. Emanuel Felke tiszteletest 1906-ban a müncheni orvosi kar bizonyítási kísérletre kötelezte a módszere helyességét illetően, mivel a hivatalos orvoslás nem hitt annak működőképességében. A rendelkezésre álló információk szerint a lelkész sikeresen vette a vizsgálatokat, húsz betegből – akiknek csak a szeme látszott ki egy takaró alól – csak kevés esetben tévedett az íriszelemzés során. Átütő sikert jelentett Walter Lang és Joseph Deck 640 betegre kiterjedő 1950 és 1954 között végzett vizsgálata. A két doktor 75%-os pontossággal végzett jóslásokat e módszer segítségével. Sőt, miután öt éven keresztül nyomon követték a betegek sorsát, ez az arány még tovább javult 95%-ra. Egy közelmúltban végzett vizsgálat (2002) is pozitív eredményt adott: „a kapott korrelációk erős összefüggést mutattak az íriszdiagnosztika által megállapított jellemzők és a létező patológia között”. Ez a publikáció azonban sikeresen elkerülte a nemzetközi megmérettetést, mivel román nyelven íródott.

Emmanuel Felke (jobbra) az orvosi rendelőjében

Wikipedia

A biológiában némi jártassággal rendelkező ember elcsodálkozik: vajon milyen mechanizmus működhet a testben, ami az íriszre vetíti ki a testtájainkat, ráadásul úgy, hogy közben jelzi a szervek esetleges betegségét is? Egyáltalán, mi lehet ennek a funkcionális értelme? A tudományos bizonyítékok szerint semmi, s nincs is ilyen élettani mechanizmus. Nyilvánvalóan, a kísérletekben valahol hibáknak kellett lenniük. Nézzük meg, hogy a fentieknél komolyabb vizsgálatok milyen eredményeket hoztak e témakörben.

Ellene

Írisz-térkép

Wikipedia

Amerikai kutatók 1979-ben végeztek egy kísérletet, melynek során három íriszdiagnosztának a szivárványhártya-fotók alapján ki kellett választani a vesebetegségben szenvedőket. Ez a kísérlet a diagnoszták számára teljes sikertelenséggel végződött. Az ítéleteik nem csak tévesek voltak, de egymáséval sem egyeztek meg. A kudarcot vallott diagnoszták azzal védekeztek, hogy a helyes diagnózis kialakításához a beteggel való személyes kontaktusra lett volna szüksége (előzetesen ezt nem állították). Ismerős érv, hallottuk már ugyanezt más alternatív területek terapeutáitól is. Az persze, hogy a foltok elhelyezkedését hogyan befolyásolja a személyes kapcsolat, bizony rejtély marad. Egy hasonló vizsgálat során öt „íriszszakértőnek” kellett megállapítania, hogy kik szenvednek epebetegségben. Ennek az 1988-ban 39 betegen és hasonló számú kontroll személyen végzett tanulmánynak az volt a konklúziója, hogy az íriszdiagnosztika megállapításai nem különböznek a véletlenen alapuló diagnózistól. Egy 2005-ös vizsgálat során egy íriszdiagnosztával tettek próbát a rákbetegség szemből való megállapítására. A száztíz kísérletben részt vevőből 68 személy (62%) rákos volt, de csupán három esetben (2,7%) lett helyes a kórmegállapítás.

Edzard Ernst, az alternatív orvoslás egyik legádázabb kritikusa, egy szisztematikus analízist végzett a témában. Összegyűjtötte az íriszdiagnosztikával kapcsolatos tudományos közleményeket (77 darab) és két csoportra osztotta ezeket. Az egyik csoportba kerültek azok, amelyek esetében a módszertan nem volt kielégítő, mert vagy nem használtak kontrollcsoportot, vagy ha igen, ezek kialakításánál nem ügyeltek a részvevők véletlenszerű besorolására. A másik csoportba a megfelelően elvégzett kísérletek anyagai kerültek. Ez utóbbi követelményt mindössze négy közlemény teljesítette. Nem meglepő módon a hibás kísérletek az íriszdiagnosztika működőképességét hozták ki eredményül, míg a korrekt kísérletek szerint ez a módszer hasznavehetetlen.

Összegzés

Péczely a XIX. században élt, s megfigyeléseit a jóhiszeműség és a tudományosságba vetett hite vezérelte. A XXI. században viszont – az íriszdiagnosztikát illetően – ez az attitűd már nem hiteles, hiszen mostanra világossá vált, hogy az ilyen típusú misztikus összefüggések pusztán a fantázia és nem a valós világ részei. Ma már bizton kijelenthetjük, hogy a szemünk kizárólag a látás szerve, nem pedig egy térkép is egyben, s így az íriszdiagnosztika áltudomány, művelői pedig sarlatánok.

(A szerző intézetvezető egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének igazgatója.)