Gécs Dániel
Gécs Dániel
Tetszett a cikk?

A csaknem három évig készült Hellblade igazi kuriózum, de rettegéssel és félelemmel teli depresszív mivolta miatt aligha ajánlható mindenkinek. Kipróbáltuk a magyar szálat is felvonultató új videojátékot, amely a kelta történetmesélésen túl egyetlen, sokak számára talán elképzelhetetlennek tartott dologra helyezi a hangsúlyt: az emberi tudatot megsemmisítő mentális betegségekre.

Kevés olyan videojáték akad, amely a fejlesztők nevét megelőzően szakavatott orvosi tanácsadók nevét villantja fel az első betöltés alkalmával, mintegy figyelmeztetve: az elkövetkezendő percek/órák bizony nem mindenki számára tartogatnak könnyen befogadható sorokat. A Ninja Theory közel három évig készült műve tipikusan ilyen. A Hellblade: Senua's Sacrifice címmel megjelentetett munka ugyanis szokatlan területre merészkedik: a lélek és a józan ítélőképesség totális szétesésének határára, a mentális őrületet megelőző utolsó fejezethez, amely mintegy állandó, pszichedelikus rontásként keseríti meg főhősünk (és persze az őt irányítani próbáló játékos) életét.

Gyötrelmes gyöngyszem

A meglehetősen alacsony büdzséből megvalósított, úgynevezett indie-játékok kategóriájába illő Hellblade azonban jóval több hozzáadott értékkel rendelkezik, mint elsőre gondolnánk. A kötelező jelleggel féken tartott költségvetés ellenére rendkívül igényes alkotásról van szó, ezt már a nyitókép alkalmával érzékeltetik az amúgy magyar munkatársat is felvonultató játékban. Az elképesztő grafikai részletesség páratlan audiovizuális élménnyel kecsegtet, a főhős arcmimikáját mozgató technika pedig a legdrágább animációs filmek minőségét idézi.

Ilyen aprólékosan megtervezett és összerakott játék pedig tényleg nem sok van, még a legnagyobb AAA-kategóriás produkciókat gyártó stúdióknál se nagyon szokás ennyi energiát belefeccölni egy alapvetően pár órányi szórakozást biztosító programba. Nemhogy egy független, kis összegből dolgozó fejlesztőcsapatnál, ahol minden centet felcímkézett befőttes üvegekben különítenek el, hogy a lehető legmegfelelőbb módon tudják szétosztani a rendelkezésre álló pénzt.

Szerelemre születtem

Az emberi elme legsötétebb bugyraiban játszódó kaland persze mást is tartogat: a történet főhősnője Senua, egy kelta-skandináv világban élő harcos amazon, aki egyetlen szerelme feláldozott lelkét igyekszik visszaszerezni, miután a lány otthonát porig rombolja egy másik, közel sem annyira szimpatikus gárda. Ellenlábasaink rút módon mészárolnak le mindenkit, beleértve az útjukba keveredő hölgy kedvesét is.

A férfiú elvesztése ráadásul dupla zűrt borít a nyakunkba: Dilion nemcsak egy karakter, hanem a cselekmény egyik legfőbb mozgatórugója, az egyetlen, akinek segítségével Senua képes volt felülemelkedni saját mentális problémáin, s felvenni a kesztyűt az őt kínzó rémálmokkal és a vég nélküli szorongás állapotával. A pict klánhoz tartozó amazon ezért a kelta mitológia pokla, Helheim felé veszi az irányt, útja során pedig saját, belső démonjai mellett különféle torz teremtményekkel is megküzd.

Meglepő, de remek húzás, hogy méregdrága házimozi szettek helyett a fejlesztők kimondottan fejhallgató használatát javasolják, a játékban ugyanis – amolyan belső hangként, "a hangok mondták" jelleggel – szinte folyamatosan suttogásokat hallunk, amik hol cselekedeteinket igyekeznek pozitív irányba terelni, hol arra apellálnak, hogy mielőbb elbukjunk. A dolog természetesen így vagy úgy, de rém idegesítő, a megvalósítást tekintve ugyanakkor rettentő élethű. Kimondottan félelmetes, ahogy Senua zihálni és kapkodni kezd a levegő után, egy-egy emocionálisabb pillanatban. Talán mondanunk sem kell, hogy mindez egy jól szigetelő, térhatású fülessel még drámaibb eredményt produkál.

Üsd, vágd, nem apád

Ennél többet aligha lehetne elmondani a ránk váró kihívásokról: noha látszólag alig, ám végig kötött pályán mozgunk, s ahogy haladunk előre, egyre ocsmányabb lényekkel kerülünk szembe. Mikrotervszerű taktikázásra azonban egyáltalán nincs szükség, az ellen – egy-két példánytól eltekintve – néhány tucat kardcsapás után padlót fog, legyen bármekkora.

Ebből is látszik, hogy a Hellblade igazi gerincét nem az utunkba kerülő szörnyek, s még csak nem is az alkalmanként felbukkanó rejtvények, hanem Senua szüntelenül romló elméje, az abból táplálkozó tévképzetek, és e kiút nélküli, gyötrelmes állapot jelenti. És ez gyakran komoly megpróbáltatást jelent a főhősnőt irányítani próbáló játékos számára is.

Ninja Theory

A világ, amelyben mozgunk, folyamatosan változik, mintha csak Senua szerves részét képezné; ahogy a lány lassan fájdalmában megtébolyul, úgy hullik körülöttünk darabjaira minden.

Audio(vizualitás) mindenek felett

Mindez az utóbbi idők egyik legkomolyabb hangmérnöki munkájával párosul: a harcok során hallható témák egytől egyig libabőrkeltők, a pszichedelikus állapotban való mozgás/irányítás alatti foszlányok pedig csak elsőre tűnnek totális zagyvaságnak, jobban odafigyelve (és némi angoltudás birtokában) érthető, nem egyszer érdemi információk nyerhetők ki belőlük.

A bossfightokat megelőző epikus szólamok alapként könyvelhetők el, annyira, hogy egy-egy csapás előtt szinte jól eső érzés bele-belehallgatni kicsit a fülünkbe érkező zeneáradatba. Ahogyan a látványvilágra sem lehet egy rossz szavunk sem.

Noha az Unreal Engine 4 által prezentált kép néhány pontja kissé idejétmúltnak tűnik, a komor, mitikus környezet összességében szemet gyönyörködtető, amit a moziszerű átvezető videók csak még tovább erősítenek. Utóbbi azért is kiemelendő, mert a felelős csapat vezetője magyar származású: a stáblista szerint bizonyos Kalazdi Balázs vezette team végezte a játék ezen pontjaihoz nélkülözhetetlen munkát.

Nem mindennapi élmény

Kétségtelen, hogy a Hellblade az év egyik legemlékezetesebb darabja, ám kisebb hibái (vagy úgymond zavaró hiányosságai) miatt egyáltalán nem kerek, mi több, néhány pontja csaknem teljesen kidolgozatlannak tűnik. Utóbbin a szűk, mindössze 8-10 órányi kalandot kínáló, szigorúan egyszemélyes játékidő sem javít valami sokat, de mint írtuk, sokkal inkább az atmoszféra az, ami képes újra és újra magával ragadni az embert.

Hiába ugyanis az ötletesnek tűnő fejtörők sora és az egyszerű, habár mégis szórakoztató harci elemek, kombók és komplexitás híján csakis ürességet, vagy legalábbis agy nélküli csapkodást érzünk, melyet egyedül a játék erőteljesen depresszív hangulata képes csak ellensúlyozni. Azt viszont – bármennyire is furcsa – hibátlanul teszi.

Ninja Theory

Verdikt

Kár is kerülgetni a forró kását, a Hellblade úgy vágja földhöz az egyszeri játékost, hogy attól kódul: gyötrelmekkel és hallucinációkkal teli története ellenére egy izgalmakkal bőségesen megáldott utazás ez, mely a stáblista utolsó betűjéig képes magához láncolni az embert.

Már persze csak akkor, ha beveszi a gyomrunk: a látottak sokszor túlságosan is negatív töltete ugyanis erős nyomásként hat a játékosra, amik az állandó változó időjárás és az olykor groteszk környezeti elemek miatt sem épp könnyen fogyaszthatók.

Nem egy sétagalopp, és még csak nem is egy könnyed délutáni mese, de pont ezen tulajdonságai miatt annyira egyedi. 10-ből 7 pontra értékeltük, a téma iránt érdeklődőknek minimum kipróbálandó kategória. Tesztünket a PS4-es verzió alapján írtuk, de a játék PC-n is elérhető.

A többi játéktesztünket itt találja. Ha rendszeresen szeretne értesülni róluk, lájkolja és figyelje a HVG Tech rovatának facebookos oldalát.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!