Egyre közelebb járunk az csillagháborúhoz, a végén tönkretehetjük a világűrt

„Teljes mértékben elkerülhetetlen, hogy a jövőbeli katonai összecsapások kiterjedjenek a világűrre is” – állítják a szakértők, köztük Michael Schmitt, az angliai Exeter Egyetem professzora. Az új front megnyitása több okból is biztosnak tűnik. Az egyik legfontosabb az, hogy a korszerű hadseregek ezer szálon kapcsolódnak az űrben keringő műholdakhoz. Egy amerikai dandár állítólag háromezer, szatellitekkel társalgó eszközt visz magával az egyelőre hadgyakorlatként folytatott csatába. Így ha valaki képessé válik az ellenség műholdkapcsolatainak megszakítására, félig már győzelmet aratott: nem csak a katonák kerülnek nehéz helyzetbe, használhatatlanná válnak a GPS-jelek alapján tájékozódó rakéták és bombák is.

A másik indok az, hogy a fegyverek űrbe telepítésével meggyengíthető az ellenség ütőképessége. A műholdakra szerelt lézerekkel célba vehetők a másik fél által kilőtt ballisztikus rakéták, illetve egyéb eszközök, s tűz alá kerülhetnek a Földön lévő célpontok is. És nem csak a lézerek jöhetnek szóba, a kutatók már régóta beszélnek az „Isten oszlopainak” nevezett fegyverről. Az elv egyszerű, a megvalósítás nagyon drága: műholdakra villanyoszlop méretű volfrámrudakat telepítenének, s ha azokat a célterület fölött kilövik a Föld felé, olyan sebességgel csapódnának be, hogy nukleáris bombához mérhető pusztítást végeznének, miközben nem szennyeznék be a területet radioaktív sugárzással.

Nasa

Az is növeli a veszélyt, hogy miközben az először mindenből fegyvert alkotó emberiség már évszázadok óta álmodozik egy űrből indított csapásról, mostanra válik fokozatosan elérhetővé a hatékony űrhadviselést lehetővé tevő technológia. Ilyenek az ellenséges műholdak érzékelőit átmenetileg vagy végleg megvakító lézerek, valamint azok a támadó műholdak, amelyek letépnék az ellenséges űreszközök napelemtábláit, illetve lerángatnák őket a pályájukról. Kísérleteztek, s talán még most is kísérleteznek olyan lézerrel, amelynek gyilkos fényéhez a világűrben felrobbantott atomtöltetből származó röntgensugarak adnák az energiát. Az Excalibur projektben egyszerre akár tíz lézer is működésbe léphet, hogy megsemmisítse a kijelölt célokat.

Az USA-ban, Kínában és Oroszországban gőzerővel fejlesztik azokat a hiperszonikus – a hang sebességének 5–20-szorosával száguldó – repülő eszközöket, amelyek részben az űrben, részben a légkörben haladva juttatják el bombaterhüket az ellenséges célpontba. Ezek a rakéták felborítják a jelenlegi katonai erőegyensúlyt, a most létező légvédelmi eszközök ugyanis nem képesek megsemmisíteni őket. Bár a nagyhatalmak igyekeznek titokban tartani űrháborús programjaikat, néha napvilágra kerülnek árulkodó részletek. Például az, amikor 2007-ben a kínaiak egy földről indított rakétával lőtték szét az egyik, már használaton kívül lévő, ám továbbra is alacsony Föld körüli pályán keringő műholdjukat. Vagy amikor szintén a kínaiak néhány évvel később ugyanezt tették meg egy 30 ezer kilométer magasságban lévő szatellittel.

Az oroszok 2014-ben azzal keltettek feltűnést, hogy két amerikai távközlési műhold közé odaküldtek egy olyan sajátot is, amelyet a védelmi minisztérium és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) közösen használt. Most pedig fellőttek egy olyan műholdat, amelyikről állítólag az amerikaiak sem tudják pontosan, milyen célokat szolgál, s attól tartanak, hogy a furcsán viselkedő eszköz támadó fegyver lehet. Az amerikaiak sem ülnek ölbe tett kézzel, a légierő a Boeing X–37-es, többször használható űrjárművel látogatott el a világűrbe. A speciális Boeingből állítólag már több is van, s a feladata egyebek mellett a felderítés, a kémműholdak nyomon követése, valamint újfajta hajtóművek kipróbálása. Vannak, akik úgy vélik, a titokzatos X–37-es fegyverként is használható lesz. Az amerikaiak, akik attól tartanak, hogy a kínaiak megelőzik őket a fejlesztésben, fontolóra vették, hogy hivatalosan is létrehozzák a hatodik haderőnemet, az űrparancsnokságot. Előbb Donald Trump elnök szólt róla, majd alelnöke, Mike Pence jelentette be, hogy a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet, a tengerészgyalogság, a légierő és a parti őrség mellé az űrhadtest is csatlakozik majd.

Az űrháborúnak több szintje lehet. Az első – amire már eddig is több példa volt – a műholdak meghackelése. 2007-ben és 2008-ban a NASA időjárás-elemző műholdjai közül hackeltek meg néhányat – a támadások nem okoztak maradandó károkat –, s állítólag voltak olyan kísérletek is, amelyek során katonai eszközök fölött próbálták meg átvenni az irányítást. Az egyelőre jobbára James Bond-filmekből ismerős „túszul ejtett” műholdakkal szinte bármit lehet csinálni: átprogramozni, leállítani vagy éppen bekapcsolni a hajtóműveket, s elküldeni jó messzire.

A második szint már fizikai beavatkozást jelent: az ellenséges műholdak „megvakítását” vagy egyes darabjainak erőszakos levételét. A végső fázis pedig a totális háború, melynek részeként a szemben álló felek lelőnék egymás eszközeit. Ennek viszont beláthatatlan következményei lennének, hiszen a roncsok megrongálnák a polgári űreszközöket is. (Amikor a kínaiak szétlőtték saját műholdjukat, az 150 ezer darabra esett szét.) A totális háború vége a Kessler-szindróma megvalósulása lenne. A NASA tudósa, Donald Kessler 1978-ban írta le azt, hogy az űrszemét felszaporodása miatt olyan dominóhatás alakulna ki, amelynek eredményeként gyakorlatilag az összes mesterséges égitest megsemmisülne, és hosszú időre használhatatlanná válnának a Föld körüli röppályák.

A műholdak rendkívül sérülékenyek, hiszen a potenciális ellenfelek tökéletesen ismerik a helyüket és a pályájukat, így viszonylag könnyen megsemmisíthetők. A fejlesztőknek erre is van válaszuk: megkezdték a most használtaknál nagyságrendekkel kisebb nanoműholdak építését, amelyek néhány hónapra vagy egy-két évre átvehetik a nagyobbak tevékenységét. És tartanak azok a kutatások is, amelyek célja, hogy akkor is képesek legyenek a tájékozódásra a katonák, ha megszakad a GPS-kapcsolat; ebben a helyzetben az új elvek alapján működő kvantumszámítógépek vennék át az irányítói szerepet.

NÉMETH ANDRÁS

A cikk eredetileg a HVG 2018/35. számában jelent meg.