„Az USA nem akar második lenni az űrversenyben” – ez állt abban a beszédben, amit John F. Kennedy amerikai elnök mondott volna el 1963. november 22-én Dallasban, miután hat nappal korábban lelkesen szemlélte meg a floridai Cape Canaveral űrközpontban folyó munkát. A mondat végül nem hangzott el, mert Kennedyt agyonlőtték – és a floridai űrközpontot egy héttel a meggyilkolása után a helyébe lépő alelnöke, Lyndon B. Johnson rendeletével róla nevezték el. Ám már a megfogalmazása jelzi, hogy a most Ryan Gosling főszereplésével bemutatott, Az első ember című filmben megörökített Neil Armstrongot Holdra juttató Apollo-program az USA és a Szovjetunió közti nagyhatalmi versengés gyümölcse volt.
Az addig a biztos haditechnikai fölénye tudatában élő USA-t megrázta, amikor a Szovjetunió 1957-ben fellőtte a világ első műholdját, a Szputnyik–1-et. A következő évben Dwight D. Eisenhower elnök kormánya létrehozta a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt (NASA), majd hét űrhajósjelölttel elindították a Mercury-programot (erről is készült hollywoodi sikerfilm, Tom Wolfe Az igazak című könyve alapján). Az 1961 januárjában hivatalba lépett Kennedynek is rögtön kijutott a sokkból. Áprilisban előbb azzal szembesült, hogy Jurij Gagarin lett az első ember az űrben, majd a Fidel Castro-féle kubai rendszer elleni, általa megörökölt disznó-öbölbeli partraszállás kudarca jelezte, hogy Amerika korántsem mindenható nagyhatalom. Az sem adott túl sok okot büszkeségre, hogy május elején az USA is űrhajóst küldött ugyan az űrbe, ám míg Gagarin 108 perc alatt megkerülte a Földet, Alan Shepard és a Freedom–7 űrhajó csak 15 percnyi szuborbitális útra volt képes.
A beszámolók szerint az űrhajózás iránt addig nemigen érdeklődő Kennedy lázas konzultációba kezdett a tanácsadóival, hogy milyen területen tudnák végre legyőzni a Szovjetuniót. Az ember Holdra juttatására esett a választásuk, nem utolsósorban azért, mert ott látott esélyt az elsőségre a Harmadik Birodalomból kimenekített Wernher von Braun korábbi náci tudós is, aki Hitlernek megépítette a Londont rettegésben tartó V–2-es rakétát, a tengerentúlon pedig a rakéta- és űrprogram meghatározó személyisége lett. Kennedy 1961. május 25-én bejelentette, hogy az USA az évtized végéig űrhajóst küld a Földet kísérő égitestre, s onnan épségben vissza is hozza. Az eredeti céldátum 1967 – a bolsevik forradalom 50. évfordulója – lett volna, ám Kennedy ezt irreálisnak tartva kitolta a határidőt. Ami bölcs döntésnek tűnt, amikor 1967-ben a leszállás modellezése során a floridai űrközpontban kigyulladt az Apollo–1 tesztkabinja, és három asztronauta bennégett.
Neil Amstrong az Apollo-11 fedélzetén
AFP / NASA
A nagy nap 1969. július 20-án érkezett el, amikor az Apollo–11 parancsnoka, Neil Armstrong az első emberként a Holdra lépett, s elmondta fogalommá vált mondatait. Előbb azt, hogy a holdkomp megérkezett a Nyugalom tengere (Mare Tranquillitatis) nevet viselő sík területre: „A Sas leszállt.” Majd amikor lelépett a Hold felszínére, azt üzente a houstoni irányítóközpontnak: „Ez kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek.” Még ma is vitatkoznak arról, kiejtette-e a száján a határozatlan névelőt az ember szó előtt. Az, hogy ezt megtehetik, annak köszönhető, hogy a Holdra szállást tévén közvetítették. Ha a NASA mérnökein múlik, ez nem következett volna be, mert sokallták a kamera súlyát, de a misszió irányítói felülbírálták őket.
Így világszerte 600 millióan lélegzet-visszafojtva követték Armstrong és társa, az őt húsz perccel követő Buzz Aldrin első lépéseit a Holdon. Könnyű elképzelni, hogy a Földre egy ausztráliai rádióteleszkópon keresztül érkezett, szemcsés adás híján hányan tartanák ma kamunak a Holdra szállást, ha a közvetítés ismeretében is milliók vélik kormányzati összeesküvésnek. A felvételeken főleg Aldrin látszik, mert a kamerát Armstrong kezelte.
A Hold meghódítása régóta piszkálta az emberek fantáziáját – elég Jules Verne 1865-ös regényére vagy a szintén francia Georges Méliés 1902-es filmjére gondolni –, ám Armstrong és Aldrin úttörő útjának varázsa meglepően rövid ideig tartott. Az őket alig négy hónappal követő Apollo–12 misszióját már sokkal kevesebben követték az USA-ban. Ennek az egyik oka az volt, hogy míg Armstrongék vasárnap este, a keleti parti főműsoridőben – és óriási várakozás közepette – landoltak, Charles Conrad és Alan Bean kedden kora reggel. A másik ok, hogy Bean, a holdkomp pilótája rögtön a Nap felé fordította az egyetlen kamerát, aminek így kiégtek az áramkörei. Mivel emiatt csak hang jött át, a CBS a stúdióban, két szkafanderbe bújtatott színésszel játszatta el, mi történhet odafent, míg az NBC marionettasztronautákkal tette ugyanezt. Másnap reggel pedig az amerikai sajtóban megjelentek az első fényképek a My Laiban elkövetett vérengzésről, és az amerikaiak figyelme a tomboló vietnami háború felé fordult.
Amikor 1970 áprilisában az Apollo–13 elindult, a CBS már le is fújta az élő közvetítést – helyette a cukormázas Doris Day Show ment –, s az űrhajó csak azt követően került képernyőre, hogy a küldetés harmadik napján felrobbant egy oxigéntartály, és az asztronauták életveszélyes helyzetbe sodródtak. Természetesen 1995-ben a végül az űrhajósokat a Földre visszajuttató, 87 órás küzdelemről is készült hollywoodi szuperprodukció, Tom Hanksszel a főszerepben. Az Apollo-program népszerűségét egyáltalán nem növelte, hogy 1971-ben Shepard – akit első amerikai űrhajós mivolta arrogánssá tett – a Holdra csempészett golfütővel és golflabdával demonstrálta a földi gravitáció hatodának nagyszerűségét.
Az időközben a vietnami háború mellett a polgárjogi küzdelem okozta felfordulásra is figyelő amerikaiak így már egykedvűen vették tudomásul, hogy Richard Nixon az utolsó három tervezett missziót törölte. Az 1972 decemberében indult Apollo–17-re azért sikerült feltuszkolni az eredetileg a 18-as személyzetéhez tartozó Harrison Schmittet, mert ő volt az egyetlen geológus, aki a Holdon járt. És egyben az utolsó előtti ember, aki a szintén emlékezetes búcsúszavakat megfogalmazó parancsnok, Eugene Cernan előtt szállt be a holdkompba, hogy visszatérjenek az űrhajó parancsnoki egységébe.
Sokan egyenesen zsákutcának tartják az Apollo-programot, mert azzal, hogy hétköznapivá tette a Holdra szállást, eltorlaszolta az utat az előtt, hogy az ember más bolygókat is meghódítson. Az amerikaiakat a szovjetek legyőzése után már nem érdekelték a további missziók, s a közelmúltban Barack Obama elnök is leállította azt a tervet, hogy újra űrhajóst küldjenek a Föld kísérőjére. Az Apollo-program nagy lökést adott viszont a környezetvédelemnek, mert az űrből jól látszott a Föld sebezhetősége. Az elsőként Hold körüli pályára eljutott Apollo–8 egyik űrhajósa készítette azt a Föld-felkelte (Earthrise) című fotót, ami a Föld napjának ihletője és jelképe lett. Az utolsó misszión pedig a Földtől távolodva Schmitt fotózta a Kék üveggolyó (Blue Marble) című képet, amelyen az Antarktisz van felül, és szintén ikonikussá vált.
