A Glasgow-i Egyetem kutatói arra a megállapításra jutottak, hogy Ötzi a dél-tiroli Schnals(olaszul: Senales)-völgyön keresztül érkezett a hegyvidékre, ahol megfagyott múmiáját végül megtalálták.

A múmiát 1991 szeptemberében fedezték fel jégbe fagyva egy gleccseren az Ötz-völgyi Alpokban az olasz-osztrák határon, 3210 méteres magasságban. Az ősembert egy nyíl terítette le, amely eltalálta egy fő artériáját, s perceken belül elvérzett.

A testét a gleccser mumifikálta. A test körül a feltáráskor fagyott gombák és növények maradványait is megtalálták a tudósok. A kutatás során sok ezernyi fennmaradt moha és májmoha maradványt azonosítottak a gyomrából és a ruházatából. Legalább 75 növényfajt sikerült elkülöníteniük, s ezeknek mindössze 30 százaléka volt a helyszín jellemző növénye. A többi 70 százalék nyomán vissza lehetett következtetni, hogy Ötzi honnan érkezett a mai dél-tiroli régióba.

"Az emberek többsége nem nagyon ismeri a briofitákat - a mohákat és a májmohákat. Mi azonban nem kevesebb, mint 75 faját találtuk meg ezeknek a fontos nyomoknak, amikor Ötzi előkerült a jég alól"

- mondta Jim Dickson, a Glasgow-i Egyetem Biodiverzitás Intézetének kutatója.

A növénymaradványokat az Ötzi testét körülvevő jégből, a ruházatából, a felszereléséből és tápcsatornájából azonosították. Ezek a mohák fontos információkkal szolgáltak utolsó útjának meghatározásához - magyarázta a tudós.

A vizsgálatból kiderült, hogy az azonosított mohák közül számos ma is él a Schnals-völgyben (Schnalstal). Egy briofita, a Flat Neckera, egy erdei faj nyomait a ruházatán és mikroszkopikus darabokban a beleiben is megtalálták.

A kutatók szerint a bizonyítékok arra utalnak, hogy a rézkori ősember délről észak felé haladt a Schnalstal felé.

Ötzi 157 centiméter magas volt, és mintegy 50 kilós lehetett. Sötét, középhosszú hajat viselt, szeme barna volt és valószínűleg szakálla is volt. Halálakor 45 éves lehetett, ami akkoriban elég magas kornak számított.

A gleccsermúmia a világ legrégebbi, teljesen épségben megmaradt emberi holtteste. A Kr. e. 3. századtól 1750-ig viszonylag enyhe időjárás uralkodott a térségben. A gleccserek időnként visszahúzódtak, így az emberek át tudtak kelni nyáron a magashegységek hágóin.