Minden negyedik bányász meghalt: a csernobili kárfelszámolók közül ők hozták a legnagyobb áldozatot mások biztonságáért, ráadásul hamar kiderült, hogy hiába. De hogy a katasztrófa utáni további szörnyűségek esélye mekkora lehetett, azt a tudomány mindmáig nem tudja pontosan.
Magyarországon is szinte teljesen megbénul az élelmiszer-ellátás, alig lesz ivóvíz, rengetegen meghalnak, megszaporodik a rákos betegségek és a születési rendellenességek száma. Utólag is beleborzonghattak a nézők, amikor a filmben szereplő tudósok szájából ilyen előrejelzést hallhattak. A fenyegetést az jelentette, hogy ha 1986-ban Csernobilban a felrobbant reaktorzónából a fűtő- és más anyagok olvadéka lejut a vésztározóban összegyűlt vízig, akkor újabb gőzrobbanás történik, tönkremegy a három másik atomreaktor is, és Európa nagy részén életveszélyessé válik a radioaktivitás.
Jogos a kérdés: valóban akkora volt-e a – végül szerencsésen elhárított – veszély, ahogyan az utóbbi hetek feltűnően sikeres Csernobil-sorozata (az amerikai HBO és a brit Sky koprodukciója) ábrázolja? Meglepő módon ezt ma sem lehet egyértelműen megmondani. Az általunk megkérdezett szakértők nem hallottak arról, hogy napjaink eszközeivel készült-e számítógépes szimuláció vagy hasonló felmérés arról, milyen hatásuk lett volna az atomreaktor felrobbanása után valószínűsíthető újabb katasztrófáknak. A tudomány mai állását tekintve logikus lenne efféle kutatás, mint ahogy magáról a megtörtént reaktorbalesetről utólag készültek is komputeres szimulációk.
Az mindenképp túlzás, hogy a filmben megatonnás nagyságrendű újabb robbanást emlegetnek – mondja Aszódi Attila professzor, az atomenergetika szakértője. A veszély azonban reális volt, hiszen ma már tudható, hogy az olvadék valóban lefolyt a kérdéses helyre, csak – három bátor férfinak köszönhetően – már nem találkozott a vízzel. Nem utolsósorban Csernobil tanulságai miatt építenek újabban a reaktorok alá zónaolvadék-csapdát, amelyet igyekeznek úgy méretezni, hogy nagy baleset után is felfogja a lávára emlékeztető forró anyagot – teszi hozzá Aszódi.
Perger András, a Greenpeace Magyarország klíma- és energiaszakértője is kérdésesnek tartja, mekkora és milyen hatású lett volna ez az újabb, a korábbinál nagyobb gőzrobbanás. Az elképzelhető bajokat latolgatva említi, hogy nagyon nagy feladatot jelentett volna egy többé-kevésbé biztonságos helyre összegyűjteni a reaktor (illetve reaktorok) szétrepülő darabjait. Talán lehetetlen is lett volna, és akkor mindmáig nagyon súlyos gond lenne a levegő és a vizek szennyezése. Ahhoz azonban, hogy igazán távolra eljusson a csernobili radioaktivitás, tűzre is szükség lett volna – tisztázatlan kérdés, hogy az újabb robbanás mennyire okozott volna lángokat és füstöt a forró reaktorzónában.
A gőzrobbanást sikeresen megelőzték, és mind a három hős túl is élte a veszélyes küldetést. Mint egyikük, Alekszej Ananyenko visszaemlékezéséből kiderül, a feladatot viszonylag könnyen megoldották. Ez természetesen nem kisebbíti áldozatkészségük értékét. Búvárruhájukban nem kellett lemerülniük, hanem térdig-bokáig érő vízben gyalogoltak az erőmű alagsorában, elkerülték a nagyon erős sugárzást, majd szerszám nélkül, kézzel könnyen megnyitották a távolból már nem vezérelhető lefolyót.
Ezután az újabb félelmet az váltotta ki, hogy a reaktorzónában (a film magyar szövegében tükörfordítással ezt magként emlegetik) háromezer Celsius-fok közelébe juthat az olvadék, ekkor kilyukaszthatja a betont, majd lejuthat a földbe, egészen a talajvízig. Népszerű nevén ez az a Kína-szindróma, amelyet egy immár klasszikus amerikai filmből ismerhet a közönség (valójában persze az olvadék nem juthat el a Földet átfúrva az USA-ból Kínába). Érdemes felidézni, hogy amikor e filmet 1979-ben bemutatták, a nukleáris ipar felháborodva utasította vissza a fikciót – majd alig két hét múlva az amerikai Three Mile Island atomerőműben valóban részben megolvadt az egyik reaktorzóna. A film ettől még népszerűbbé vált, de a kedélyek lecsillapítása végett a mozik egy részéből visszavonták.
Csernobilban ennél is nagyobb volt a baj, mert – az amerikai esettől eltérően – az olvadék nem maradt a reaktortartályban. Már csak az épület két méter vastag beton alaplemeze választotta el a környezettől. Attól tartottak, hogy ha radioaktívvá válik a talajvíz, végül a Dnyeper is szennyeződik, és hatalmas területek maradnak ivóvíz nélkül. Ezért határozták el, hogy alulról próbálják hűteni az olvadékot egy hőcserélővel, egyszerűen szólva egy hatalmas fridzsiderrel. Bányászok százai ástak alagutat a reaktor alá. A legjobb sztahanovistákat megszégyenítő tempóban hordták ki a földet, határidőre el is készültek, majd további kárfelszámolók – csernobili nevükön: likvidátorok – apránként hordták be a hatalmas hőcserélő alkatrészeit a reaktor alatt kiképzett terembe. A szerkezet a Szovjetunió-szerte nagy nehezen összegyűjtött, hatalmas mennyiségű folyékony nitrogénnel hűtötte volna a reaktor alaplemezét, és bevetésre készen állt – de sohasem kapcsolták be. Hogy miért nem, arról kissé eltérően számolnak be a források.
Adam Higginbotham angol újságíró, egy Csernobilről szóló idei könyv szerzője, aki szemtanúkat interjúvolt meg Ukrajnában és Oroszországban, arról ír, hogy a folyamatos mérések szerint a reaktorzóna magától is kellőképpen lehűlt. Ezért nem lett szükség a hőcserélőre. Vince Novak, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) nukleáris szakértője viszont olyan értesüléseket idéz, amelyek szerint a politikai bizottság (a szovjet uralkodó párt legfőbb vezető testülete) éveken át félt a Kína-szindrómától, mindaddig, amíg rá nem bukkantak az olvadék jókora darabjaira. A többéves bizonytalanság okai közé sorolható, hogy a szerencsétlenség után mindent lebetonoztak, ami sugározhatott, és a gyorsaság fontosabb volt, mint az alaposság. Mint Aszódi mondja, az olvadék végül nem érte el jelentős mennyiségben az alaplemezt, megszilárdult még magasabb szinteken.
Novak alaposan ismeri a csernobili helyzetet, mert a nemzetközi segítséggel új védőburkolatot (szarkofágot) építő program egyik irányítója, valamint hosszú ideig az EBRD atombiztonsági igazgatója volt, most pedig főtanácsadóként segíti a csernobili munkálatok befejezését. Kérdéseinkre e-mailben válaszolva azt írta, hogy a Kína-szindróma valószínűségét utólag is csekélynek tartja. Perger András nem bocsátkozott e valószínűség becslésébe, de úgy véli, hogy „a talajvízzel való találkozás nagyon súlyos, mindmáig tartó szennyezést okozhatott volna”.
Miután végül a hűtésre mégsem volt szükség, az alagutat betonnal töltötték fel. Tragikusan hiábavaló lett tehát a bányászok áldozata. Mégsem vonható kétségbe, hogy szükség lehetett rá, mert azokban a napokban a szovjet tudósok úgy vélték, 50 százalék körül van annak a valószínűsége, hogy az olvadék elindul végzetes útjára. Ilyen kockázatot pedig nyilván nem vállaltak. Ennek fényében különösen szomorú az az adat, amely szerint a likvidátorok százezrei közül éppen a bányászok körében volt a legmagasabb a halandóság: körülbelül a negyedük halt meg. És aligha véletlenül került a filmbe ez a rövid párbeszéd: „Amikor ennek vége, gondoskodnak majd róluk?” – érdeklődik vezetőjük a bányászok sorsáról. „Nem tudom” – feleli rezignáltan a helyszínre küldött miniszterelnök-helyettes.
A Szovjetunió felbomlása után, 1999-ben és 2000-ben többször – nem is teljesen eredménytelenül – tüntettek a túlélő bányászok, amiért csökkentették vagy megvonták a juttatásaikat. A hétköznapi hősök nem ezt érdemelték. Jellemző az az interjú, amelyet – nyilván nem véletlenül – éppen a koproducer Sky hírcsatornája, a Sky News készített június elején két túlélő bányásszal, Vlagyimir Naumovval és Andrej Naszonovval. Nem voltak kétségeik, hogy érdemes volt? Naumov válasza: „Ki más tette volna meg? Engem és társaimat erre neveltek. Nem meghalni mentünk oda, hanem mások életét megmenteni.”
Érdekesen rímel erre Vince Novak véleménye a védőfelszerelés nélkül vagy csekély óvintézkedések mellett dolgozó likvidátorokról: „Nincs olyan nyugati kormány, amelyik ilyen fokú sugárzásnak tett volna ki erőművi dolgozókat, munkásokat, tudósokat, katonákat. Paradox módon feltehetőleg ez az áldozat mentett meg minket, többieket a még súlyosabb radiológiai hatásoktól.”
A kegyelmi botrány után is trükköznek a gyermekvédelemben a számokkal, hogy Orbán Viktor elmondhassa, vállalható az állami gondozás állapota. A családjukból kiszakadó gyermekek ezt először a túlzsúfolt, eszköztelen befogadóotthonokban tapasztalják meg.
A tiltottá lett Pride üzenete aktuálisabb, mint valaha.
A Tisza Párt elnöke úgy nyilvánult meg félreérthetetlenül a Pride-ról, hogy le sem írta a rendezvény nevét.
Az indoklás szerint azért, mert nem fellebbeztek a tiltás ellen, de a szervező főváros szerint nem is kell engedély.
Mindenki azt találgatja, hogyan alakul a szombati Pride. Nemzetközi lapszemle.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A többi uniós ország megvan Orbán nélkül is, legalábbis egy bizonyos pontig.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast új adásában.
