– Nem úgy van, hogy a szerelem nem ismer határokat?

– Az mindig is hazugság volt.

Nem lenne romantikus film, ha nem két ember hullámvölgyekkel és akadályokkal terhelt kapcsolatáról szólna, és nem lenne sci-fi, ha ez az akadály nem az volna, hogy történetesen az egyikük egy robot. Az Emma Braslavsky azonos című novellája alapján készült filmet Maria Schrader rendezte, akinek egyik legismertebb alkotása a szatmári zsidó közösségben játszódó Netflix-minisorozat, az Unorthodox. A német nyelvű Én vagyok a te embered (eredeti címén Ich bin dein Mensch) története a nem is olyan távoli jövőben próbál választ találni arra, hogy lehetünk-e boldogok csak a technológia segítségével.

Tom, a sármos humanoid robot

kult.kino

A főszereplő Alma (Maren Eggert) a berlini Pergamon Múzeumban ékíráskutató, főnöke nyomására egy kísérletben kell részt vennie három hétig. Egy társkeresésben (jobban mondva társgyártásban) utazó techcégnek kell tesztelnie egy humanoid robotot, melyet személyiségprofilozása után, illetve több ezer német nő adatai alapján készítettek neki. A szarkasztikus Alma bár vonakodik a kísérlettől, a kutatása finanszírozása miatt belemegy, hogy hazaviszi Tomot (Dan Stevens), az ő tökéletes társát, és megpróbál vele élni. Néhány kezdeti robotos viccelődésen kívül, minthogy Tom a jóindulatú, de fura és tudálékos szereplő, algoritmusát idővel elkezdik formálni tapasztalatai az emberi viselkedésről. A történet egy pontján pedig humora is lesz, és növekszik benne az igény, hogy bár egyszerre szolgálja neki tervezett társként Almát, aközben kialakítson rá jellemző személyiségjegyeket is. Mindeközben Alma saját magával küzd csapongva, hol meghaladva ellenérzéseit és befogadni életébe a robotot, hol elmerülve vitriolos öniróniájába a helyzettel kapcsolatban. A film jól bemutatja, hogy minden igyekezet és humorba oltott nehézség ellenére is van, hogy

egy robot végül csak egy robot, egy ember pedig végül csak ember tud maradni.

Bár van igényünk arra, hogy bőkezűen osztogassunk a robotoknak az emberekéhez hasonló jogosultságokat, megfigyelhető, hogy csak akkor, ha munkáról van szó. Egyrészt bízunk bennük annyira, hogy bizonyos feladatra alkalmasnak, vagy alkalmasabbnak tartsuk őket, mint az embereket. Ilyen a kötöttpályás járművek vezetése, a repülőgépek robotpilóta üzemmódja, összeszerelő üzemek autógyártósorai vagy befektetésekhez használt bonyolult pénzügyi számítások elvégzése. A technológia fejlődésével aztán már olyanokat is rájuk tudunk bízni, mint járőrözés vagy a betegápolás, de gyógyszert is szállíthatnak testen belül a jövő egészségügyi robotjai. Másrészt fontosnak tarjuk, hogy elismerjük, ha alkotói vénával vannak megáldva, komponálnak, festenek, ezt pedig nem emberi szellemi termékként tüntetjük fel.

Maria Schrader filmje azt mutatja meg, hogy a modern ember demarkációs vonala a technológia és a saját élete kapcsolatában valahol ott húzható meg, mennyire kell erőszakot tennie magán a használata közben, mennyire érzi nevetségesnek a helyzetét.

Alma vívódását pontosan megfogalmazza, amikor nagy gonddal reggelit készít szeretetből annak robotnak, mely semmit nem is eszik – mert nincs szüksége rá. Nevetségesnek tartja, hogy gyakorlatilag magában beszél és színjátéknak érzi, hogy van valakije, miközben egy robot emberi abszolútértéke valójában a senki.

A két „faj” összehasonlításban rendszerint az ember az, aki magas absztrakciós képességekkel és érzelmekkel van felruházva ahelyett, hogy két négyjegyű számot tudna összeszorozni fejben. Mindezt az emberi lét legnagyobb értékének, egyedüli megkülönböztetésnek tartjuk. Most azonban úgy néz ki, sokkal nehezebb lesz ezt az értéket megtartani, mint eddig gondoltuk.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos kérdésekkel is foglalkozó Facebook-oldalát.