Március elején erős geomágneses vihar érte el a Földet, aminek köszönhetően még Magyarországról is látszódott a sarki fény. Bár az esemény valóban látványos volt, összemérhetetlenül kisebb volt az ereje ahhoz képest, amit a tudósok csak úgy emlegetnek: Carrington-esemény.

Erre 1859-ben került sor, és az írott történelem legintenzívebb geomágneses viharáról van szó. Az általa okozott sarki fény látható volt Rómában, Havannában és a Hawaii-szigeteken is, a nem sokkal korábban felállított távíróhálózat működését súlyosan korlátozta, a távíróvezetékekben pedig olyan magas feszültség indukálódott, hogy a vevőkészülékben átugró szikra lángra lobbantotta a papírszalagot.

Mindez annak volt köszönhető, hogy a Nap 1859. szeptember 1-jén a Nap 10 milliárd atombomba energiájának megfelelő erővel lövellt ki gázt és szubatomi részecskéket a bolygónk felé. A történéseket a rendelkezésre álló modern eszközök segítségével renkonstruálták a brit British Geological Survey kutatói, és arra jutottak, a 10 milliárd atombombányi energiánál jóval erőteljesebb eseményről lehetett szó. Az erről szóló publikáció a Space Weatherben jelent meg.

A napviharok erejére csupán néhány információ utal az utókor számára. Ilyen például bizonyos radioizotópok jelenléte a fák évgyűrűiben. Az ilyen események mérése alig 200 éves történetre nyúlik vissza. A Carrington-esemény éppen akkor történt, amikor ezek a mérési módszerek még gyerekcipőben jártak. Ciaran Beggan, a tanulmányt készítő csapat vezetője szerint ha az 1859-es esemény néhány évtizeddel később játszódik le, akkor az nemcsak a távírókat, de a vasúthálózatot és az elektromos vezetékeket is érintette volna, így annak mértékét is jobban ismerhetnénk.

Az esemény nagyságát a greenwich-i és kew-i obszervatóriumokban található, magnetogram nevű eszközök segítettek megmérni. Az ilyen készülékek a Föld mágneses mezejének erősségét és irányának ingadozásait lehetett megmérni. Ezekről később derült csak ki, hogy ezek elsősorban a naptevékenységre adott válaszok.

A magnetométer egy fotópapírra vetített fény segítségével mérte a változásokat. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint a katasztrófafilmekből ismert szeizmográfokat, amelyek kilengenek, ha elindul a katasztrofális eseménysorozat: minél nagyobb a kilengés, annál nagyobb a baj.

Hogy lehetséges olyan nagy kilengés, mint ami a Carrington eseménynél volt, senki nem gondolt, ezért a fény az eseményt megelőző 12 órában, valamint az esemény 12 órájában sem a fotópapírra mutatott. Vagyis lényegében olyan erős volt a vihar, hogy a műszerek kiakadtak tőle.

Szerencsére a papíralapú adatokat gondosan archiválták, amit Beggan és csapata viszonylag jó állapotban talált meg. A napok feljegyzéseit egybefűzve egy folyamatos esemény képe rajzolódott ki, ami segített a feldolgozásban.

A kutatók kiszámították, hogy a papír elhagyása előtt és után milyen volt a fény mozgása, amiből pedig ki lehetett számolni a mágneses tér változását. Ezek alapján arra jutottak, hogy az esemény 500 nT/perc sebességű volt, vagyis a mágneses térben percenként 500 nanoTesla változás állt be. Összehasonlításként: az évszázadonként egyszer előforduló erőteljes geomágneses vihar erőssége 350-400 nT/perc, és már a 350 is rendkívüli erejűnek mondható. Budapest felett évente 50 nT a változás.

Egy két évvel később, 1861-ben megjelent tanulmányban is hasonló eredményre jutottak a kutatók, ám a 20. században a tudósok úgy vélték, hogy csak elszámolták az adatokat. Most úgy tűnik, mégsem.

Az eredmény arra is felhívja a figyelmet, hogy ha most történne egy ilyen esemény, az rendkívül súlyos károkat okozna az emberiség számára – összegez az IFLScience.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.