Olyan déjà vu érzésem van. Hamar rájövök miért, mert a kezembe akadt az államtitkár asszony szerkesztette Szakmai etikai kódex című kiadvány, melyet 2003-ban a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentetett meg. Annak is leginkább az esetleírások, a példabeszédek része jut az eszembe, melyet az államtitkár asszony jegyzett le, hogy, ha valaki nem értette volna meg a korábbi fejezetek üzenetét, annak megvilágítsa konkrét példán, mi az etikus pedagógusmagatartás.

A sok tanulságos írás közt van egy, ami a Hangversenybérlet címet viseli. Bármelyiket idézhetném egyébként, de talán a mondandóm szempontjából ez lesz a legmegfelelőbb. Egy Erdélyből áttelepült család gyerekéről szól, akinek nem tudták kifizetni a hangversenybérletet, mert szegények voltak, és mivel az osztályfőnök erről nem tudott, megalázta a gyereket az osztály előtt, kulturálisan lelki szegénynek nevezve őt. Amikor azonban a szülő sírva feltárta neki, mi a helyzet, bocsánatot kért, és megoldották a bérlet dolgát. Az etikai tanulság az, hogy mindenki hibázhat, és azokat kijavítani minden pedagógusnak etikai kötelessége.

Gondolkodom persze, hogy miféle tartalmú lesz ezek után, a már nemcsak ajánlott, hanem kötelező etikai kódex.

Szeretnék szólni, hogy a TÁRKI kutatása szerint „a magyar népesség 46,6 százaléka él szegénységben és társadalmi kirekesztettségben…, és a  szegények 28 százaléka gyerek, és összességében 42 százalékuk 25 év alatti..., és a szegénységben élők 34 százaléka roma”.

Ami azért lehet érdekes, talán etikai szempontból, hogy az őket tanító pedagógusokra majd az etikai kódexnek alaposan ki kell térnie. Nyilván sokféle történetet kell majd leírni, kiemelve a hátterét, majd az etikai megítélését, hogy tudják, mi a helyes. Mert efféle kérdésekbe, mint ami a hangversenybérlettel kapcsolatos, feltehetően gyakran beleszaladnak majd. És persze kell majd valami forrás is, hogy az említett példabeszédben kisikerített, ahogy ő fogalmazott „minden jó, ha a vége jó” esetmegoldások megtörténhessenek, vagyis az iskola alapítványa lehetőséget adjon pl. a hangversenybérlet befizetésére. Mert most ezek az alapítványok (már ahol vannak) nem valószínű, hogy olyan forrásokhoz juthatnak, amiből az ilyenek fedezhetőek lesznek. Bár lehet, abba a 6 milliárdba, amit most az önkormányzatok adhatnak krízishelyzetekre, ez is belefér… átláthatóan.

És bocsánat, de etikai szempontból nekem döcög a szegregáció is. Próbálom persze azt gondolni, így etikus. Hogy a problémás, mélyszegény, cigány, óriási szociokulturális leszakadásban élő családok gyermekinek külön, szegregált iskolában, osztályban van a helye. Ahol fel sem merül pl. a hangversenybérlet. Próbálom megérteni, pedagógusként, hogy ez így helyes, így etikus. De nem megy. Nem bírom elfogadni. Nekem ez nem etikus. Hogy a szakmai érveket ne is említsem.

Így megkérdőjeleződik számomra az is, ha egy oktatásszervezés törvényesen és a számukra elfogadott etika szerint lehetővé teszi a szegregált iskolát, osztályt; miféle etikai kódex lehet ez alatt, ami a mindennapokban afféle iránytű lehet.

Azt hiszem, a pedagógusszerepet is újra kell értelmeznem magamban. Vagy az etika fogalmát.