Fantasztikusan érdekes tanulmányt jelentett meg a Kreatív az Orbán–Simicska-médiabirodalom felépüléséről és működéséről. Ennek alapján nehéz eldönteni, hogy a médiabirodalom létrehozásánál mi volt a fő cél. Az, hogy őrületes mennyiségű közpénzt lopjanak el, és a fedőtevékenységként űzött pártpropaganda csak járulékos haszonként jött számításba, vagy fordítva, mindent a propagandának rendeltek alá, de közben örültek, hogy keresni is tudnak a hazudozáson?

Amúgy mindegy. A modell névadói közül feltehetően az egyiknek ez volt a fontos, a másiknak az, egyébként sincs olyan nagy ellentét a két szempont között, aki hazudik, az lop, ahogy a mondás tartja, ezzel kész is volt az együttműködés elvi kerete, ami aztán garantálta a revolver-újságírást egyfelől, a hazavihető milliárdokat másfelől. Egészen idáig.

Utóbbi fejleménnyel most nem foglalkozunk, inkább figyeljünk fel a tanulmány legérdekesebb összefüggésre, mert az megcáfol egy régi és széles körben elterjedt városi legendát. Ennek a jelentősége azért nagy, mert erre a végleg megcáfolt legendára épült az az önfelmentő ideológia, amellyel a jobboldalon ezt az erkölcsileg teljesen tarthatatlan helyzetet megpróbálták kimagyarázni. Miután tényleg irdatlan sok közpénz ment az elmúlt években a jobbos sajtóhoz (a nem jobboshoz pedig alig), a kedvezményezettek legyártották azt a teóriát, amelynek legtömörebb (és legcinikusabb) változatát Bayer Zsolt fogalmazta meg, ki más:

„A balos kormányok idején az összes balos lapot tökig kitömték hirdetéssel, a jobboldaliak meg éheztek. Közben az a liberális mantra ment, hogy a piac döntsön. Akkor mi hörögtünk, most meg ők. Fogják fel: ami nekik volt akkor, az most nekünk van. Ha nem tetszik, ott a sokat emlegetett piac, tessék ott hirdetést szerezni.”

Tehát nem arról van szó, hogy ez a semmilyen mérőszámmal nem igazolható hirdetési dömping úgy botrányos, ahogy van, és ha lenne Magyarországon ügyészség, akkor ennek a bűnszövetkezetben elkövetett cselekménynek letartóztatási hullám lett volna a következménye, hiszen nincs semmi különbség aközött, hogy egy állami vállalat egyszerűen átutal százmilliókat a kijelölt oligarchának, vagy ezt hirdetésként álcázva teszi meg egy újságnak látszó tárgy közbeékelésével.

Nem, itt demokrácia van és főleg fair play: ma én, holnap te.

Az idézett szöveg szerint, most pont az jut a jobboldalnak, ami korábban a baloldalnak, az egyik kaszál, a másik hörög, dupla vagy semmi, de aztán majd cserélnek, ez menti tehát erkölcsileg a dolgot. Bár a fülkeforradalmárok mintha nem arra kértek volna felhatalmazását, hogy innentől kezdve ők lophassanak, a Bayer-féle ideológiával – mint kiderült – nem csak ez a baj. Hanem az, hogy tényszerűen, számokkal bizonyíthatóan nem igaz.

Ezt eddig is sejteni lehetett, aki korábban olvasott mindenféle lapot, másképp emlékezett erre a tökig nyomós-kiéheztetős felosztásra, de annyira harsány volt a „szocik pontosan ugyanezt csinálták” mondóka, hogy az ember elbizonytalanodott. Végül is a szocik egy csomó mindenben tényleg pontosan azt csinálták. De ebben nem.

Itt egy ábra:

Kreatív

Egyértelműen látszik, hogy 2010 előtt lényegesen kiegyensúlyozottabban hirdetett az állam, a 2014 utáni diagram azt jelenti: csak a Fidesz. 2010 előtt ment hirdetés az ellenzéki sajtónak, 2014 után gyakorlatilag nem. 2010 előtt a Népszabadság és a Magyar Nemzet nagyjából az olvasottság arányában jutott hirdetéshez, 2014 után két és félszer annyit kap a kisebb példányszámú Nemzet.

A hetilapoknál még elképesztőbb a különbség:

Kreatív

2010 előtt közel annyi hirdetés jutott a Heti Válasznak (!), mint a HVG-nek és több (!) mint a 168 órának. 2014 után a Heti Válasz kapta az összes hetilapban megjelenő állami hirdetés kétharmadát (!). Még egyszer: a kétharmadát. Nyilván nincs olyan objektív mutató, ami ezt az aránytalanságot szakmailag indokolja, ha szakma alatt a médiavásárlást és közszolgálati kommunikációt értjük, nem valami egészen ősi foglalkozást, amelyre a tízparancsolat több pontban is kitér.

Itt van ez a kétharmados ábra, és ennek tükrében idézzük fel, ahogy a jó arc ifjúkonzervatívok a Heti Válaszban moralizálnak, észt osztanak, ellenzéket lepleznek le ­­– a hatalom seggéből kikandikálva, egy gigantikus pénzszivattyú vidám fogaskerekeként.

Történt nemrég, hogy egy civilszervezet vitát rendezett Lánczi András (Századvég) és Andre Goodfriend (USA) részvételével, amelyre újságírókat is meghívtak azzal a feltétellel, hogy az ott elhangzottakat nem idézhetik cikkeikben. A 444.hu szerzője megtette, ebből botrány lett, amit a Heti Válasz messze legnagyképűbb figurája, akinek az a kedvenc szokása, hogy mindenki mást nagyképűnek nevez, így kommentált: „A helyzet az, hogy ott voltam én is. Velem szemben is tisztességtelen ez a nagyképűsködő kis görény, ugyanis én nem írtam meg. Mert tartottam magam ahhoz, amit vállaltam. Ő pedig megírta, tehát csalt, ezáltal pedig jogosulatlan előnyt szerzett a kattintáspiacon.”

Na, ez az. Jogosulatlan előny. Miközben a sajtónak az a része, amely nem tartozott az Orbán–Simicska-médiabirodalomhoz, küzdött a napi túlélésért, öncsonkítással, idegbajjal, belefásulva, széllel szemben, addig a kedvezményezettek puha bársonyba bugyolálva, az állami hirdetések kétharmadával elkényeztetve, melegben és biztonságban csücsülve oktatják a világot maguk körül a jogosulatlan előnyről.

Mit lehet erre mondani? Már semmit. Övék az ország, maguknak építik.