szerző:
Tetszett a cikk?

29 év után a magyar labdarúgó-válogatott újra kijutott egy nemzetközi tornára. Na, most akkor mit kezdjünk az érzéseinkkel?

Tizennégy voltam, amikor magyar labdarúgócsapat utoljára szerepelt világversenyen. Mondjuk sok köszönet nem volt benne: emlékszem, ahogy a nagyapám foteljében ülök, és nem hiszem el, hogy a szovjetek átgázolnak rajtunk. Aztán a másik két meccs – a kanadai és a francia – tulajdonképpen már teljesen lényegtelen volt. Még annyi se, kilenc voltam – annyi mint most a nagyobbik gyerekem –, amikor utoljára – akkor is oda-vissza – megvertük a norvégokat. Sosem felejtem el – és most már nem is kell erőlködnöm, megnézhetem a Youtube-on – Kiss Laci egészen elképesztő oslói átemelős gólját.

Focirajongó vagyok. Viszonyom van a magyar labdarúgáshoz. Gyerekként tíz évig fociztam, igazolás, kis kék könyvecske, BLASZ I., EMG, meccsek a város peremén, Magyar Pamut, Közterület, Postás, ilyenek. Elvileg Vasas-szurkoló lennék, de szerintem legalább 25 éve nem voltam NB I.-es labdarúgó-mérkőzésen (ja, nem, egy Siófok–MTK-n pár éve, nyaralás közben, miért ne?). Ettől azért még focirajongó vagyok – még mindig. Zárójel: Liverpool.

Tegnap este természetesen nekem is kiugrott a szívem a helyéről. Ezt onnan tudtam meg, azon túl, hogy éreztem: erősen dobog, hogy már az első percben sem bírtam leülni a kanapéra, aztán teljesen indokolatlanul elfogyasztottam nagyjából egy nagyobb zacskó ropit és nagy mennyiségű kólát, és nem is kapcsolgattam ide-oda idegesen, majd unottan a televíziót.

Most, hogy történt, ami történt, természetesen ismét mindenkinek megvan a véleménye (vö. tízmillió szövetségi kapitány országa) – nekem is, azt írom ide.

Van, akinek nem tetszett, amit látott, mert „ezek kutyaütők”, bezzeg a Döme, a Nyíl, a Tőrő, a Cucu, az Öcsi, a Schlosser, a Hajós Alfréd. Van, aki azt gondolja ilyenkor, hogy üsse kavics, aranylábú gyerekek, minden el van felejtve – a rémes hazai klubfoci, a magyar labdarúgás elképesztő működése, az edzőképzés, és így tovább –; puszi, pacsi, bontsunk egy sört. És egészen biztos, hogy van, aki most azt állítja fennhangon, hogy na látjátok, meg na bezzeg: ezért kellett a sok pénz a magyar labdarúgásba, kellett nektek ugatni, hörögni, hogy a stadionok, meg minden, kutya nemzetvesztők.

Szerintem meg az van, hogy (ez egy német barátom mondása) tartsuk a labdát laposan. Ami tegnap és csütörtök este történt, az nagy és becsületes küzdelem volt, egy olyan csapattól, ami nem lett sokkal jobb vagy rosszabb (mint ami eddig volt, egy legfeljebb közepes európai labdarúgó válogatott; ezt fogadja el az is, aki eddig nem tudta), hanem képes volt minden erejét összeszedve, az úgynevezett taktikai elképzelést betartva, koncentráltan küzdeni (úgy, ahogy azt egyébként mindig is elvárnánk tőle), sőt néha még egész klassz dolgokat is művelt, és itt hirtelen Kádár Tamás, Nagy Ádám, Guzmics Richárd, Németh Krisztián, vagy Király Gábor neve jut eszembe.

A magyar foci, a modern szórakoztatóipari fenoménnak számító játékkal, a piaci alapon működő labdarúgással semmilyen viszonyban sem lévő, emberi fogyasztásra alig-alig alkalmas, államilag szanaszét dotált és mindenféle célokra felhasznált magyarfoci ettől még rémes, és enyhe understatement, hogy ezer sebből vérzik.

Most azonban egy kicsit, jó, nagyon boldogok lehetünk.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!