"Brutális és durva dolgokat látok.

Brutális és durva vagyok ettől.

Nagyon sajnálom emberek.

Brutális és olcsó dolgokat látok."

(A.E. Bizottság: Brutális)

Műcsarnok? Kell a fenének, de az MMA-nak biztosan nem, kár tehát temetni. A Műcsarnokra "soha nem vetette ki a hálóját" a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – közölte Fekete György tavaly decemberben, és ugye Óceániával vagy Eurázsiával sem álltunk soha hadban. Nyilatkozata közel egy évvel azelőtt hangzott el, hogy kormánya de facto einstandolta számára a Műcsarnokot.

Einstand? Hazugság ez is. "Nem igaz, hogy a Művészeti Akadémia einstandolná a Műcsarnokot. Az állam egyszerűen csak ingatlanokat akar adni a szervezetnek" – hallhattuk legutóbb L. Simon Lászlótól, ő azon NER-funkcik egyike, akiket nem lehet úgy megalázni, hogy ne mennének el bármikor a falig a NER megvédésében.

Hát persze, csak ingatlanok átadásáról van szó, kell a hely és a pénz a művészetnek, pláne most, hogy több jut mindenre, mert az embereknek hála Magyarország jobban teljesít, 17 milliárddal többet költhetünk kultúrára is, ebből eleve 4,5 milliárdot kap az immár alkotmányba is foglalt MMA, nem tudom, van-e még kérdés? Nagyon remélem, hogy nincs, mert azt a NER nem szereti, a Nemzeti Színház weboldalán is beszüntették a fórumozást, hamarosan a Műcsarnok oldalán is csak dicsérni lehet az intézményt, nem temetni.

Vidnyánszky Attilához hasonlóan a kurzus másik kedvence, Fekete György sem híve az öncélú provokációknak, a magamutogató, művészieskedő kísérletezgetéseknek, a nagy térfoglalás egyik célja éppen az, hogy mostantól ő dönthesse el a képzőművészet területén, mi számít provokációnak, mi számít öncélúnak, ki a nemzeti művész, és ki nem, és ki maradhat kiállítási tér nélkül, parkolópályán. Határozottan állíthatjuk, hogy a Műcsarnokot hamarosan Nemzeti Szalonná átszabó Fekete György alatt egészen biztos nem lesz többé "blaszfém" Mi a magyar? kiállítás, ahogyan Wahorn András sem rohangál többé láncfűrésszel Bizottság-vernisszázson, miközben ef Zámbó István kis plüss totemállatokat applikál fahasábokra.

Fekete egy korábbi nyilatkozatában véletlenül sem titkolta: azért kell neki a Műcsarnok, amelyre sohasem vetette ki a hálóját, mert "nem tetszik neki, hogy az intézmény olyan kiállításoknak ad helyet, amelyek véleménye szerint sértik a keresztény egyházat és a magyarságot". Sokkal többet máig sem tudhatunk a nagy átalakítás voltaképpeni céljáról, hiszen erről sem Fekete, sem a NER kultúrfunkcionáriusai nem nyilatkoztak. Arról sem, mire kell az MMA-nak az újabb milliárdokkal megdobott Pesti Vigadó. Mi indokolja ezt a fokú nagyvonalúságot, amit a kormány a közpénzünkkel kapcsolatban tanúsít?

Arra sem tudtak eddig normális választ adni, pontosan miért kapja meg az MMA a XII. Budakeszi út 38. alatt álló értékes Hild-villát? Mert az enyhén szólva nem elég, hogy az ingatlan a "létrehozni tervezett Kutatóintézet által végzendő tevékenységekhez kapcsolódó feladatok ellátása, valamint további szakmapolitikai célok megvalósítása érdekében" kerül hozzájuk. Milyen tevékenységhez? Milyen kutatóintézet? Mit fognak ott kutatni, Konrád György családfáját? Kapcsolódó feladatok, további szakmapolitikai célok? Egyébként meg: szakértelem? Ez utóbbi azért sem éppen lényegtelen kérdés, mert a múzeumi törvényből mostanra kivették azt, hogy az intézmény vezetéséhez kötelező szakmai végzettséget felmutatni. Nem kötelező, jöhet bárki, csak láncfűrész ne legyen a kezében.

"Fontos, hogy az állam átértékelje saját szerepét a magyar kulturális életben és átadja azokat az ügyeket, amelyek átadhatók" – közölte Halász János kulturális államtitkár az MMA májusi közgyűlésén, és a mondat első felében szereplő szerep-átértékelés kivételével nagyjából ez is történt: átadás, átvétel. Leginkább három ingatlan tulajdonjogának átadása, ingyen és bérmentve, de változatlan misson statementtel: a nemzeti kultúra ápolása és rendszeres öntözése; az egyénieskedő avantgardizmus irtása tűzzel, vassal, nádi hegedűvel; a kortárs festészet orrának belenyomása a hetvenes évekbe; a kortárs neobarokk és nonfiguratív haveri klientúra elhelyezése jól fizető, a nemzet érdekét szem előtt tartó kulturális és intézeti posztokon.

Mit kell ezen átértékelni? Hát nem pont ez a lényege ennek az egésznek? Az ügyek átadása azoknak, akik kérdezés nélkül, elkötelezetten, mintegy maguktól is továbbviszik az adott ügyeket? A rendszer főáramából kiszorítottak szánalmas, centizgető-lavírozó magyarázkodása, hogy a cél szent, az eszközökön azonban talán lehetne finomítani?

A Magyar Művészeti Akadémia nevű államközeli korporáció térnyerése semmiben sem jelent más minőséget, mint amit Vidnyánszky Attilától és Balázs Pétertől látunk a színház, Philip és társai részéről a köztévé, Kerényi Imre részéről a Nemzeti Könyvtár területén, mármint rövid alkotmány- és festészetügyi kitérője után (a cél megjelölni "a magyar irodalom tengeréből azon műveket, amelyeket ez a kormány, ez a gondolkodásmód, ez a kurzus a figyelem középpontjába szán.") Ugyanezt műveli nagyjából ugyanígy Hoffmann Rózsa a pedagógusokkal, a gyerekekkel, és a jövőnkkel.

Ez ugyanaz a harc. És ugyanúgy mi finanszírozzuk.