Sólyom László államelnök © Vörös Szilárd

A tengerentúli repülőjáratok utasforgalmi adatainak kiadását szabályozó jogszabály visszaküldésével Sólyom László ismét demonstrálta közjogi hiperaktivitását. Hosszú távon legfőképp mégsem ez irányítja a figyelmet az államfő személyére. Sokkal inkább az, hogy a koalíciós pártok támadják, mondván, „részrehajló” a Fidesz, az ultrajobbos demonstrálók, általában az oppozíció javára. Ellenzéki részről meg pártfogásba veszik, mondván, csak azt teszi, függetlenül, méltóságteljesen, amit hivatalánál fogva tennie kell.

Kár lenne vitatni, hogy elnökünk láthatóan jobbra húz. A legtöbb nyilatkozata a kormányon csattan, önkényes erkölcsi platformjáról sokkal gyakrabban és keményebben ostorozza a beismert gyurcsányi, mint az elhallgatott orbáni hazugságokat. Legutóbbi Népszabadság-interjújában fentieket szőrmentén maga is beismerte, amikor úgy nyilatkozott, hogy “az elnök nem minden egyes pillanatban áll középen, hanem elveket képviselve szólal meg.”

De miért csodálkozunk ezen? Az lenne furcsa, ha egy – a koalíciós bénázás okán - jobboldal által megválasztott államfő nem így cselekedne. Pusztán ebből kiindulva mondhatnánk, hogy a kormány híveinek van igazuk. Csakhogy több dolog árnyalja a dolgot, méghozzá olyannyira, hogy a végén feltűnő kép nemigen hasonlít egyik pártálláspontra sem, pedig mindegyik alkotórészei megtalálhatóak benne.

Először is, az, hogy Sólyom inkább az ellenzékkel rokonszenvez, nem jelenti, hogy a jobboldali akarat kritikátlan végrehajtója lenne. Van rá példa (bár kétségtelenül ritkábban), hogy csont nélkül szignálja a Fidesz által hevesen támadott törvénymódosításokat. Múlt heti nyilatkozatában Orbánék üléstermi kivonulósdiját bírálta. Kétségtelen, hogy a szélsőjobbosoknak nagyon is a begyükben van. De nem is emiatt gyenge a Sólyom Lászlót elfogultságával kapcsolatos kormányoldali vádak súlya és jelentősége. Hanem amiatt, hogy az elnök kritikusainak jó része  úgy véli, “Sólyom László felrúgta azt a hagyományt, hogy az államfő nem foglal állást egyik politikai oldal mellett sem”. Idézet Ágh Attilától. 

Csakhogy ilyen politikai tradíció a gyakorlatban nincs, és soha nem is volt. Göncz Árpádról például elmondható, hogy a régi médiaelnökök leváltása, újak kinevezése ügyében az Antall-kormánnyal szemben határozottan az MSZP, az SZDSZ és (akkor még) a Fidesz, vagyis a baloldali/liberális ellenzék mellett tette le a garast. Sőt, néha más, külpolitikai ügyekben is túlterjeszkedett jogkörén, ahol neki – pozíciójánál fogva – “nem osztottak lapot”. A taxisblokád idején Göncz (magáévá téve az útzárakat létesítő személyfuvarozók követeléseit) azt javasolta az MDF-kabinetnek, hogy “függessze fel a benzináremeléssel kapcsolatos intézkedését.”

Ugyanakkor az 1994-ben megalakult szociálliberális koalícióval Göncz sokkal elnézőbb, barátságosabb volt, céljaival inkább tudott azonosulni, baklövéseit kevésbé (vagy egyáltalán nem) tette szóvá. Az is tendenciózus, ha az elnök nem hiperaktívan támadja, hanem hiperpasszívan segíti a regnáló kormányt. Nincs ezzel semmi probléma. Ha egy politikus SZDSZ-ügyvivőből lesz elnök, akkor miért kellene eltitkolnia, hogy jobban vonzódik a liberális politikához, mint a konzervatívhoz? De akkor talán nem kéne a politikai szimpátiában gyökerező elfogultságot kizárólag Sólyom unikális ősbűnének, a  folyamatosság megszakításának beállítani.

A pártok és a vizek fölött lebegő, független köztársasági elnök olyan, mint Columbo hadnagy felesége – talán létezik, de még senki nem látta. Természetesen az államfőtől is megkövetelhető, hogy az alkotmányt ne sértse hatósugarának önkényes növelésével, de hozzáteendő, hogy Szűröstől Sólyomig eddig egyetlen elnök sem ment olyan messzire,  hogy ezzel az ország működőképességét, kormányozhatóságát veszélyeztette volna.

Akiknek Sólyom akciózása tetszik, azok Göncz ugyanilyen (vagy hasonló, legfeljebb más stílusban, hangszerelésben előadott) szerepbéli túlterjeszkedésétől kiütést kaptak, és fordítva. Csakhogy ez így, szelektíven nem a demokráciáért történő aggódás, hanem színtiszta politika. De még annak is átlátszó.