© Fazekas István

Magyarországon két és fél éve erőteljesen egymásnak feszül két álláspont, amelyek közül az egyik (az ellenzéki) következetesen előrehozott választásokat akar, míg a másik (a kormányoldali) semmi okot nem lát erre. A meglepő nem is az álláspontok divergálása (mutasson nekem valaki a világban egy ellenzéket, amely az ismert történések után nem követelné az előrehozott választásokat), hanem az, hogy a pártpolitikai dimenzióban kifejtett és unalomig szétcsócsált álláspontok mellett egyébfajta (szakértői, értelmiségi, közvéleményi) álláspontok milyen kevéssé lettek ez idáig kifejtve.

Be kell érnünk azzal, hogy a kormányfő szerint a kormány nem nyithat utat „olyan politikának, amely – a Fidesz jelenlegi nyilatkozatai és gyakorlata alapján – a fundamentalista konzervativizmus és a szociális populizmus közötti térben helyezkedne el”. lásd a minapi HVG-beli interjút. Vagy azzal, hogy az ellenzék imamalomszerűen a hazug és hiteltelen miniszterelnök lemondását követeli, és számos politikusa, háttérembere szorgalmazza az EP-választásokkal egy időben megtartott országgyűlési választásokat. A merev álláspontok némi árnyalásaképpen persze elhangzik olykor, hogy a Fidesz valójában nem is akar előrehozott választást, hiszen – szól a perdöntőnek szánt érv – miért is akarná átvállalni a mostani kormánytól a piszkos munkát.

A téma égbekiáltóan fontos, az eredmény lehangolóan szegényes: Magyarországon évek óta nincs komoly nyíltszíni vita arról, hogy mi történjék akkor, ha egy kormány nem pusztán kisebbségbe kerül, de vele szemben az átlagosnál jóval nagyobb társadalmi ellenérzés halmozódik fel, és az ellenzék ennek nyomatékkal hangot is ad. Az előrehozott választásokról szóló pártpolitikai vitában egy alapvető jelentőségű mozzanat teljesen elsikkadt: az, hogy nem egyedi dologról van szó: a jövőben ugyanis bármikor, bárkivel megtörténhet, hogy a ciklusidőn belül elveszíti a többségét, sőt a társadalmi közhangulat is szembefordul vele.

Az, hogy az elmúlt években a probléma exponálása megrekedt a pártpolitikai klisék és ellenklisék szintjén, annak tudható be, hogy a három, elvben rendelkezésre álló értelmezési keret egyike sem hozott eredményt. Az előrehozott választások problémakörében ugyanis nem kaptunk támpontokat a hatályos alkotmányból, nem segített hozzá a tisztánlátáshoz az Őszöd után elemi erővel kirobbanó utcai-mozgalmi politizálás, és alig volt hatással a kérdés értelmezésére - a kibontakozásról nem is beszélve - a hazai reprezentatív közvélemény. Vegyük ezeket sorra:

Nehéz kérdés annak eldöntése, hogy a hatályos alkotmánynak kellene-e bármiféle útmutatást tartalmaznia a mindenkori kormányok ciklus közbeni mozgásaival kapcsolatban, mondjuk a tekintetben, hogy mi történjék akkor, ha többségük leapad, vagy ha a társadalmi közhangulat jól artikulálódva ellenük fordul, horribile dictu: még a pénzügyi válság is tetőzik? Nyilvánvalóan az ilyenfajta részletes szabályozás idegen egy alkotmány szellemiségétől. Azt azonban el lehet várni az alkotmánytól, hogy érzékeny legyen a demokratikus periódusban bekövetkezett változásokra. Épp ilyen okokból gondoljuk úgy, hogy égetően hiányzik egy új alkotmány.

Másodszor: elvben lett volna lehetőség egy másfajta diskurzus megindulására is, amely a képviselet és a részvétel lehetséges új, demokráciabeli felfogásáról szólhatott volna. Ez fontos ügy; egész nyugat-Európában ekként is kezelik. Csakhogy ennek a vitának a megindulását az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után lehetetlenné tette, hogy a Fidesz lényegében rászerveződött az utcai megmozdulásokra. A párt nem tudta világosan elmagyarázni, hogy véleménye nem esik egybe mindazokéval, akik az addig Magyarországon nem ismert utcai randalírozó szubkultúra hordozói.

Elvben lett volna lehetőség arra, hogy az előrehozott választásról – már amennyire lehet – higgadt vita folyjék, csakhogy 2006 őszén és még 2007 jelentős részében is az elhatalmasodott utcai politizálás a baloldalt teljesen elriasztotta bármiféle vitától illetve értelmezési diskurzustól. Ma már a Fidesz is belátja, hogy a „kormánybuktatás az utcáról” a remélthez képest ellenkező hatást váltott ki, ugyanakkor még mindig nem mérték fel ennek a korai és hibás stratégiának a következményeit. Amikor tehát a Fidesz ma (hasonlóan 2006-hoz) kormánybuktatásról és előrehozott választásról beszél, sokan ehhez hozzáképzelik azt, amit Orbán Viktor anno mondott az „elzavarandó” (értsd: az utca által elkergetett) kormányról.

Harmadszor, jöhetett volna a vitára felszólító ajánlat a közvélemény különböző szegmensei, értelmiségiek, szakértők, különféle szervezetek képviselői felől is. Ám egy-két esetet (például Hajós András nyilatkozatát) leszámítva ezek a megnyilatkozások elmaradtak: máig nem lehet tudni, hogy a magyar társadalom mértékadó, reprezentatív személyiségei és szervezetei valójában mit gondolnak a kialakult helyzet megoldásáról? Az előrehozott választás nem vált a politikai közösség nyilvános beszédének részévé, nem születtek mértékadó, a táborlogikát tömegesen keresztbe szelő állásfoglalások. A közvélemény egyetlen képviselője sem tudta kimozdítani ezt a rendkívül fontos ügyet a holtpontról, és nem tudott belőle országos vitatémát csinálni. Akik a nyilvánosság előtt megszólalnak, általában dodonai mondatokat fogalmaznak meg.

Ha ez idáig el is maradtak a viták (mert az egyik félnek ez nem volt érdeke), mit kezdjünk a jövőben a mostanihoz hasonló helyzettel? Már most érdemes ezt végiggondolni. Semmiképpen sem adhatjuk rá a korábban sokszor ismételt választ: az előrehozott választás a kormányzó pártok eszköze hatalmuk stabilizálására. Meglehet ez korábban (válság híján) így volt, de messze nem így van ma.

Ma mindannyiunknak keresni kell a módját, hogyan lehet ezt a demokratikus eszközt beiktatni a hazai jog- és szokásrendszerbe, anélkül, hogy felkorbácsolná az amúgy is létező félelmeket. Vagy megtanulunk bánni ezzel a jogállami eszközzel, vagy ismét eljutunk oda, hogy „nemszeretem” módon elsumákoljuk. Akik pedig beszélni akarnak róla, azokat pártszócsöveknek, vagy hóbortos alakoknak tüntetjük fel. Elkerülni javaslom ezt az utat.

Jobb volna idejekorán szembenézni a problémával, és az előrehozott választás intézményéről szakmai és politikai diskurzust folytatni. S bizony – új demokratikus alkotmány hiányában – valamiféle „permanens alkotmányozásra” is szükség lehet, amikor a demokratikus gyakorlat által felvetett legfontosabb tanulságokat integrálni kívánjuk a létező joganyagba és szokásrendszerbe. Megítélésem szerint az elmúlt két évtizedben nem is csak a jogrendszer, de a szokások terén is nagyon kevés új elem rögzült, ami azért probléma, mert az előrehozott választást - mint láttuk - alkotmányosan igen nehéz szabályozni. Nem úgy a szokások szintjén!

Ha megnézzük például a sokat és előrehozottan kedvvel választó Ausztriát, masszív szokásjogot találunk, s ennek segítségével „kezelik” is a kormányválságokat. A „kezelés” ott azt a belátást jelenti, hogy a politikában bármikor előállhat a kormányzásképtelenség állapota, amikor új konstellációra van szükség. Az ilyen belátás pedig az esetek nagy részében nem csak a (többnyire nagykoalíciós) kormány bukását jelenti, hanem előrehozott választásokat is. Az persze sajátos osztrák unikum, hogy egy megbukott nagykoalíciós kormány az előrehozott választások kiírása és lebonyolítása után gyakorta változatlan pártösszetételben (igaz komoly vezetőváltásokkal) kormányoz tovább.

Magyarországon azonban sem az időelőtti kormánybukás, pláne nem az időelőtti választás nem része a szokásrendszernek. Mindez azért baj, mert a szokásrendszer valójában a kialakult politikai mechanizmusok tudomásulvétele és elfogadása. Ha nincsenek ilyen mechanizmusok, nem alakulnak ki a demokratikus (félelemmentes) reflexek, ezáltal pedig szegényedik az ország, amellett, hogy folyamatosan önkörében forog.

Ezt a „rossz kört” kellene minden rendelkezésre álló eszközzel megtörni. Hogy erre ki lesz képes vagy alkalmas? Messze nem pártellenességből mondom, de úgy gondolom: a pártok, a maguk rövid távú érdekeikkel, bizonyosan nem. Talán a „hiányzó” közvélemény? Ausztriában elég volt, de nálunk!? A hazai közvéleményről, annak szerveződési módjáról édeskeveset tudunk. És mégis benne kell a legjobban bíznunk, hiszen rajta áll vagy bukik az új mechanizmusok, s ezáltal új szokásrendnek a kikényszerítése.