Szmogmérés

Mióta a Kárpát-medencében három hete megállt a levegő, felhalmozódott a légszennyeződés, sokan izgulnak egészségük miatt, de a Köjálnál a hét elején azt mondták: a szennyezettség nem érte el a riadószintet. (Budapest szmogriadóterve 1987 nyarán készült el, és tavaly év elején lépett életbe.) Vasárnap például a következő adatokat mérték, viszonyítva az Egészségügyi Minisztérium által meghatározott napiátlag-, illetve maximumértékhez és a riadóterv fokozati értékeihez:

A riadótervről ezt mondták a Köjálnál: ha a szén-monoxid- vagy nitrogén-dioxid-érték meghaladja a kritikus értéket, első fokú riadókészültség esetén nem közlekedhetnek a magántulajdonban lévő, belső égésű motor hajtotta járművek, viszont nem áll le a taxiforgalom.

Másodfokú riadónál ezek közlekedését is felfüggesztik, de a buszok továbbra is járhatnak. Harmadfokú riadó elrendelésekor már ezeket is kivonják a forgalomból. Mindvégig járhatnak a mentőautók, az orvosi ügyelet autói a közműhibák javítására kiküldött járművek és az élelmiszer-szállítók gépkocsijai. Ha a levegőben a kén-dioxidtartalom éri el a riadókészültségi szintet, korlátozzák a szilárd- és olajtüzelésű fűtőberendezések használatát, és a „helyhez kötött légszennyezők” (gyárak) kén-dioxid-kibocsátását. Első fokú riadónál a lakosság és a közintézmények csak a legszükségesebb mértékben fűthetnek szilárd és folyékony tüzelőanyaggal, a korlátozás nemi érinti azonban az oktatási és gyermekintézményeket, valamint az egészségügyi létesítményeket. A „helyhez kötötteknek” 60 százalékkal kell csökkenteniük kén-dioxid-kibocsátásukat.

Másodfokú riadónál csak ez az adat változik: a csökkentés 80 százalék. A harmadfokú riadónál az egészségügyben, a gyermek- és oktatási intézményekben még fűthetnek szilárd és folyékony tüzelővel, a munkahelyeken és a lakásokban már nem, s a helyhez kötött levegőszennyezőkben 90-100 százalékkal mérséklik a kén-dioxidkibocsátást.

A Magyarországon alkalmazott küszöbértékek – a készültségi fokozatok számától eltekintve – elnézőbbek, mint általában az európai normák.

Kilenc hónapnyi idő alatt hordta ki új álláspontját a többpártrendszerről az MSZMP. Hogyan változtak a párton belüli erőviszonyok a tavaly májusi értekezlet óta, és miként értékelhető a mostani KB-ülés? — erről kérdeztük Bihari Mihályt (45 éves), az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara politológiai csoportjának vezetőjét.

HVG: A mostani helyzet ismeretében hogyan értelmezhető ’88 májusi pártértekezleten bekövetkezett fordulat?

B. M: Fordulatról — mégpedig: történelmi jelentőségű fordulatról — inkább a mostani KB-ülés kapcsán beszélhetünk, hiszen a többpártrendszer „felvállalásával” az MSZMP deklarálta gyökeres szakítását a sztálini modellel, az eddig vallott szocializmusképpel. A pártértekezleten jelentős irányváltás történt, de nem áttörés. Tavaly májusban a párton belüli „konzervatív rend-párti” irányzat szenvedett vereséget. Az „új rend-pártiakkal” kötött, tartósnak ígérkező kompromisszumuk felbomlott: ezt pontosan nyomon lehetett követni az új Politikai Bizottság és a KB összetételében. Az apparátus ugyanis szembefordult a régi vezetéssel, és módosította a kialakulni vélt megegyezést. Fontos felidézni: az akkori kompromisszum alanyai továbbra is a régi és az új rend-pártiak lettek — a radikális reformerek csupán a tárgyai voltak az egyezkedésnek. Részben erre az okra vezetem vissza, hogy a radikális reformerek a mai napig nem tudtak igazán szerve-tó bázist teremteni maguknak.

HVG: Milyen hatásokra változtatták hónapról hónapra, utóbb már szinte hétről hétre álláspontjukat a többpártrendszer kérdéséről az MSZMP vezetői, míg végül eljutottak a mostani, korszakos fordulathoz?

B. M.: A mérsékelt rend-pártinak tekinthető centrumra az elmúlt kilenc hónapban sokirányú nyomás nehezedett. Kihívást jelentettek az elementáris erővel színre lépő különféle politikai mozgalmak, pártkezdemények, ám ennél is erőteljesebb nyomást — belső bizonytalanságot — váltott ki a társadalom érzékelhetően fogyatkozó bizalma. E két tényező hatására a párton belüli érzékeny egyensúlyt többirányú támadás érte. Fokozatosan „keményedett' a konzervatív vonal, ugyanakkor egyre inkább hallatta hangját a „túlélő opportunisták” rétege; azoké, akik kiszolgálták ugyan a korábbi vezetést is. it alkalmazkodóképességüknél fogva készek voltak arra, hogy konszolidálják a Kádár nélküli Kádár-rendszert. Ezért csatlakoztak az új rend-párthoz, sőt azóta olyan reformfrazeológiát használnak, ami ellen még néhány hónapja is a legélesebben hadakoztak — sokat ártva ezzel a párt amúgy is csökkenő külső és belső tekintélyének. Az ősz folyamán az addig meglehetősen hallgatag, arctalannak tűnő párttagság is aktivizálódott és polarizálódott. Ezt legszemléletesebben a megyei pártértekezletek hangvétele, illetve a legutóbbi napokban a parton belüli reformkörök megjelenése, valamint a különböző aláírásgyűjtések, tiltakozások, párttagkönyv-, illetve kitüntetés-visszaadások mutatják. Jelezve: nemcsak a felső vezetés megosztott, hanem a tagság is.

HVG: A többpártrendszert illetően úgy tűnt: eddig inkább defenzív, halogató magatartást tanúsított az MSZMP. Most miért lendülhetett offenzívába?

B. M.: Azzal, hogy jelezték: az MSZMP kezdeményezi a többpártrendszer kialakulását — véleményem szerint — még nem kerültek offenzív helyzetbe, csupán az eddigi sodródásnak, az események utáni kullogásnak vetettek véget. A mostani KB-ülésen többrétegű hatalmi kompromisszum történt. A mérsékelt rend-pártiak — s ez elsősorban Grósz Károly sikere — megvédték a konzervatívok támadásával szemben a reformszárnyat: nem lett „Pozsgay-ügy”, meggátoltak egy feltételezhető pártszakadást, s ezzel, rugalmasságukról is tanúbizonyságot téve, megerősítették pozícióikat. Offenzívába szerintem akkor kerülne az MSZMP — akkor tudná érdemben felgyorsítani a társadalmi reformfolyamatot —, ha, bármilyen különösen hangzik is, felülről kezdeményezné, önmaga „pártosodásával”, a többpártrendszer szervezését. A kölcsönös kompromisszumkészség alapján — elhatárolódva a konzervatív szárnytól — így reális lehetőséget látok a mérsékelt rend-pártiak és a reformszárny tartós összefogásában: egyfajta kiskoalícióban, ami a választásokon elegendő lehetne a relatív többség megszerzéséhez.

HVG: Az Új Márciusi Front nemrég javaslatot tett az egypártrendszerből a többpártrendszerre való átmenet lehetséges technikáira. Ezzel az elgondolással az MSZMP egyetért?

B. M.: Tudtommal a KB-ülésen döntés született arról is, hogy az MSZMP két vezető tisztségviselője részt vállal az Országos Nemzeti Bizottság megszervezésében, amely a pártközi tárgyalások fórumaként működhet. A pártoknak most az lesz a dolguk, hogy megfogalmazzák programjukat, kiépítsék szervezetüket, kineveljék képviselőiket. Azaz: választási pártokká váljanak. Az MSZMP ebben a folyamatban is kezdeményezőként léphetne fel a pártszerű működéshez szükséges anyagi és szellemi infrastruktúra újraosztásával, illetve a feltételek megteremtésével. Éppen ezért most már felesleges lenne alkotmányozó országgyűlést vagy a választások előrehozását sürgetni. A 90-es választásokig hátralevő időre, a demokratikus működéshez való felkészülésre a politikai élet valamennyi szereplőjének egyaránt nagy szüksége van.

HVG: Önt „demokratikus szocializmus”-elméletéért tavaly tavasszal — 3 társával együtt — kizárták az MSZMP-ből. A jelenlegi politikai skála ismeretében melyik párttal rokonszenvezik?

B. M.: Közel áll hozzám az MSZMP reformkommunista irányzata, de nemigen látok reális esélyt arra, hogy önálló párttá szerveződjék. Rokonszenvezem a Szociáldemokrata Párttal is, ám csupán egy korszerű, szellemiségében és programjában is új alapokon nyugvó szociáldemokrata párttal vállalok közösséget.