Az 56-os Intézet kutatásaira hivatkozva a hvg.hu nemrégiben hírt adott egy ,,besúgói” listáról. A rajta szereplők a BM dokumentumai szerint a belügyi szervektől különböző megbízatásokat kaptak, amiket a Nagy Imre-temetésen és annak előkészítése folyamán kellett teljesíteniük.

Jelen vallomásomban szeretném előkapart emlékeim alapján elmondani, hogy mi a valóság az állítólagos megbízatások vonatkozásában. Lehetnek írásomban nem szándékos tárgyi tévedések, mert húsz év után nem lehet mindenre részletre pontosan emlékezni.

Anatómia és bonckések

Az 1956-os Intézet Nagy Imre és mártírtársai temetésének húsz éves évfordulója alkalmából nagyszabású kutatással rukkolt elő Egy nap anatómiája címmel. A történészek rekonstruálták az akkori eseményeket, köztük azokat is, amely még a kor főszereplői előtt is rejtve maradtak. A legnagyobb visszhangot az az adatbank váltotta ki, amely tartalmazza az újratemetést kontrolláló nagyszabású állambiztonsági akció szereplőit. A nyilvánosságban csak egyszerűen „újabb ügynöklistaként” szereplő, két hete publikált levéltári kutatás a 181 fedőnévvel bíró hálózati személyből 110-et azonosított. Közöttük van Kurucz János is – ma sikeres vállalkozó –, aki 1989-ben az SZDSZ sajtóreferense volt, és a feltárt dokumentumok, valamint a történészi rekonstrukció szerint az újratemetés állambiztonsági akciójának „ operatív előkészítése során feladatul kapta, hogy kísérje figyelemmel az SZDSZ Ügyvivői Testületének egyeztető megbeszéléseit (…), és feltehetően az ő feladata volt a külföldi újságírók eligazítása is”. A hvg.hu és a HVG ezek alapján írt Kurucz hálózati múltjáról.

Elöljáróban mindenképpen ki szeretném jelenteni, hogy – sok, az utóbbi időkben leügynöközött emberrel ellentétben – én nem tagadom, hogy valóban volt formális kapcsolatom a belügyi szervekkel. Évekkel ezelőtt a Történeti Hivataltól megkaptam az 1956-os Intézet által rólam közölt adatok többségét. Sok meglepetést jelentettek számomra a kézhez kapott aktalapok.

Egyetlen alkalommal írtam alá együttműködési nyilatkozatot. 1977-ben a III/II egyik (NSZK-val szembeni) kémelhárító alosztályának két embere arról győzködött, hogy széleskörű nyelvismereteimmel, tömérdek nyugat-európai barátommal, ismerősömmel fiatal, ,,tapasztalatlan” hírügynökségi külpolitikai újságíróként ki vagyok téve a nyugati kémszervezetek érdeklődésének. Vállaltam, hogy önként jelentem, ha ilyen vonatkozásban valami gyanúsat észlelek. (Volt okom azt hinni, hogy ez a foglalkozásomhoz tartozó valamiféle kötelező nyűg.)

Ugyanakkor soha nem írtam alá olyan nyilatkozatot, amelyben vállaltam volna bármiféle besúgói tevékenységet. Az intézet által most közölt, a hatos kartonomon szereplő bejegyzések alapján az újratemetéssel kapcsolatos állítólagos megbízatásaimat akár hihetőnek is lehetne tekinteni. De nem érdemes, nem szabad elhinni azokat, mert egyszerűen nem igazak!

Kár, sőt, talán azt mondhatom, szégyen, hogy a kutatáskor nem gondoltak a listán szereplők megkérdezésének (Oral History) igazán tudományos kötelezettségére, lévén közelmúltról van szó. Kár, bár nem meglepő, hogy a médiumok kritikátlanul vették át az információkat, brutális leegyszerűsítésekkel kommentálták azokat, és eszükbe sem jutott megpróbálni tájékozódni a pellengérre állítottaknál.

Ha engem nem kérdeznek meg, akkor én állok elő, hogy megvédjem magam. Nem tudom, hogy a listán szereplő 180 másik embernek mi a sztorija, és ki miért nem reagál a nyilvánosság előtt. Az én igaz sztorim ez.

Újratemetés – az állítólagos megbízatásaim

Az életrajzi szövegben feltüntetett megbízatásokat nem kaptam meg, következésképpen azokat nem is fogadtam el, így nem is teljesíthettem! Igazam alátámasztásául kénytelen vagyok a történetem tényszerűségének logikáját szembe állítani az állítólagos megbízatások szövegének badarságával, logikátlanságával.

Az első állítólagos megbízatásom arról szólt, hogy „kísérjem figyelemmel az SZDSZ Ügyvezetői Testületének egyeztető megbeszéléseit az újratemetéssel kapcsolatban. Valamint a ravatalozás helyszínének kiválasztásakor a temető mellett kellett állást foglalnom, más helyszínek felvetésekor a kevésbé frekventált helyszínek mellett.”

Ez a megbízatás azt sejteti, hogy a BM beépített engem az SZDSZ-be, és manipulációk, befolyásolások, információszerzésekre használt fel engem. Ez azonban nem igaz! Sőt egyáltalán nem igaz! Mivel egy ilyen sugallás már túlmutat a vacak kis személyes történetemen, és némi történeti értékkel bír, hát fontos határozottan cáfolnom.

1989-ben teljesen önkéntes alapon besegítettem az SZDSZ sajtómunkájába. (1974-től 1988-ig az MTI-ben külpolitikai újságíró, Afrika-szakértő voltam, és ismertem a nemzetközi sajtóértekezletek, a sajtóanyag készítések világát.) Hangsúlyoznom kell, hogy nem jelentkeztem erre a feladatra. 1988-ban, 1989-ben a Servas nevű, Kelet-Európába szinte mindenhol illegálisan működő nemzetközi békeszervezet hazai és nemzetközi szervezésében (az előbbinek elnöke, az utóbbinak alelnöke voltam) ügyködtem. Emellett (Varsóban vett olcsó repülőjegyekkel való trükközésnek köszönhetően) a világot jártam. Egy barátommal az idő tájt már elkezdtük csóró szinten, bicebócán tervezgetni idegenforgalmi vállalkozásunkat. Meg pénzt kellett keresnem szabadúszó újságíróként. Maradék, kevéske köztes szabad időmben besegítettem az SZDSZ-nek, amely tele volt lelkes, de tapasztalatlan aktivistával is.

Az illegális ellenzéki időkből és közegből való, akkor külföldön tartózkodó, nagyon befolyásos barátom hívta fel a figyelmét az SZDSZ akkori vezetőinek, hogy itt van egy profi, aki esetleg segíthet. Vállaltam is, de ez nekem – röstellem – egy tiszteletreméltó, ám életem akkori áradatában mellékes ügy maradt.

Még egyszer, határozottan hangsúlyozom, mert fontos: A belügyi szerveknek semmi esélye, eszköze nem volt arra, hogy engem az SZDSZ-be beépítsen. Nem volt semmi módja arra, hogy engem az ottani tevékenységemben befolyásoljon, utasítást adjon, bármire akár megkérjen! Ilyet semmiképpen nem vállaltam volna el. Nem volt olyan jellegű kapcsolatom a szervekkel, amibe ez egyáltalán belefért volna. Ilyen befolyásolásra kísérlet sem történt.

Amúgy, ha a BM beépített volna az SZDSZ-be, akkor is gond lett volna a feladattal. Egyrészt tán négy vagy öt alkalommal voltam jelen ügyvivői tanácskozáson, mert annak idején cikáztam a világban. Másrészt nem voltam az SZDSZ-ben befolyásos ember. Azokon a tanácskozásokon nekem nem volt érdemi beleszólási, befolyásolási helyzetem. A négy-öt alkalom során tán egyszer-kétszer nyilvánítottam véleményt. A kérdéses időszakban szigorúan önkéntes formában sajtótitkári, ahhoz illő szakmai feladatokat láttam el.

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de a temetésről a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) külön tárgyalt a magyar kormánnyal, és nyilván a Belügyminisztériummal is. A politikai pártoknak nem volt érdemi beleszólása a részletekbe. Egyszerűen nem lehet komolyan venni a leírt megbízatást. Egy sajtós az SZDSZ ügyvivőit a ravatalozás helyszínének kiválasztásában befolyásolni próbálja? Az ügyvivőknek maguknak sem lehetett feltehetően érdemi beleszólása ebbe az ügybe. Legalábbis nem ügyvivői minőségükben (hiszen köztük volt Göncz Árpád is). Érzésem szerint az operatív anyagba ez a megfogalmazás úgy kerülhetett bele, mint valamiféle töltelék, lufi. Nyilván a szerzője is tisztában volt ezzel annak idején. (Túlságosan nem kételkedem abban, hogy a kutatók valóban találtak ilyen operatív anyagot, és abban volt ilyen megbízatás leírva.)

A másik utasítás: Az 56-os intézet által feltárt anyag szerint, az lett volna a dolgom, hogy figyelnem kellett a külföldi stábok tevékenységét, és kifürkészni a terveiket. A szöveg szerint feladatom volt a külföldi újságírók eligazítása is. Jól hangzik, de képtelenség az egész. Ilyen megbízatás teljesítésére ugyanis nekem nem volt reális lehetőségem. És ezt a megbízatás szövegének megfogalmazója is bizonyosan tudhatta.

A külföldi újságírók akkreditálásával – ha jól emlékszem – a hivatalos Magyarország foglalkozott, nyilván a BM részvételével. Az ellenzéki oldal által összeeszkábált, szedett-vedett, innen-onnan jött önkéntesekből álló sajtós gárda nem tudhatott róla, hogy a nemzetközi sajtó részéről kik, mikor jönnek, hol laknak. A külföldi újságírók szándékainak kifürkészésére csak annyi esélyem lett volna, ha ők keresnek meg engem. Nem emlékszem arra, hogy ilyen eset akkor volt-e egyáltalán. Amúgy mit is kellett volna kifürkésznem? Hogy kivel akar beszélni, mit tervez leírni? A hivatalos sajtóközpontosoknak erre sokkal jobb lehetőségük volt.

Nekem már csak a téren jutott lehetőség a külföldi újságírókkal való bárminő érintkezésre. Ott álltak a hatalmas tömeg elején. Nem volt lehetőség velük beszélgetni. Legfeljebb azt kérdezhették volna meg tőlem, hogy mitévők legyenek, ha pisilniük kell a szertartás közepette. (Komoly feladatnak bizonyult volna a probléma megoldása.)

A szomszédos jégpálya terméből az én segédletemmel önkéntesek vitték ki az újságíróknak néhány szónok beszédének a lefordított szövegét. (Több szónok nem adott le beszédet, így például Orbán se.) Én kétszer kerültem teljesen felületes kapcsolatba a külföldi újságírókkal (akik közül senkit nem ismertem). Buzgón nyújtogatták egymás fölött a kezeiket, hogy kivegyenek a kezemből egy-egy fordítást. Ott akkor kellett volna nekem (ha jól értelmezem a BM operációs tervet) például a Neue Zürcher Zeitung tudósítójától megkérdeznem, hogy mit fog a holnapi lapba írni? Esetleg tanácsokat is adhattam volna neki a BM eligazítás sugallata szerint: Írja le feltétlenül azt, hogy „csalódást keltően kevesen voltak, és Pozsgay Imrének lényegi reformokat sejtető frizurája van!”

Nem mellesleg ellenzéki önkéntes aktivistaként egyáltalán nem volt feladatom a külföldi újságírók eligazítása. Legfeljebb az, hogy jeleztem nekik: jönnek a beszédek fordításai. Nagy segítség volt nekik, hogy profi módon néhány szónok beszéde alatt olvashatták a precíz, szó szerinti fordítást. Legtöbbjüknek – ha jól emlékszem – nem volt tolmácsa.

Amúgy a temetés idején, amennyire lehetett, a beszédekre összpontosítottam. Történelmi pillanatok részese voltak. Végtelen boldogság volt számomra, hogy ez az újratemetés megtörténhetett! (18–19 éves korom óta számomra ’56 egyértelműen forradalom volt. Minden elérhető nem hivatalos könyvet elolvastam róla a hetvenes-nyolcvanas években.)

A karszalagom birtokában azon kiváltságosok között voltam, akik a különbuszok egyikén kimehettek a temetőbe. Az már egyfajta bónuszprogram volt számomra. Ott csak ámultam s bámultam megilletődötten. Sajtósként ott nem volt dolgom. ,,Slampos, engedetlen besúgóként” pedig magam mögött hagytam a külföldi újságírókat, akiknek a szándékait esetleg még akkor kifürkészhettem volna… (Bár ismerve ezt a szakmát, ők gyorsan elsiettek a hivatalos sajtóközpontba. Mobil akkor nem nagyon volt.)

A szenzációs háttéranyagomban az is áll, hogy augusztus 20-iki eseményekre és az október 23-i eseményekre is volt feladatom. Micsoda baromság! Ezt könnyen elintézem: egész nyáron a Balatonon voltam Párizsból idelátogató gyermekeimmel. Szerintem augusztus 20-án Széplak-felsőn élveztem csodás gyermekeim társaságát. Egész nyáron szinte fel se mentem Pestre. Ősszel a világban vándoroltam. Kelet-Berlinben, Temesváron, Pozsonyban szervezkedtem – saját szakállamra – ottani ellenzéki, meg Servas-os emberekkel. Meg pénzt is kellett persze keresnem. Nem voltam itt a négyigenes népszavazás idején sem, meg – ha jól emlékszem – október 23-án sem. Történelmi idő, napok ide-oda, nekem a világban való vándorlás mindenek felett állt. Egyáltalán, mit is szervezett az SZDSZ akkor augusztus 20-ra? Nem jut az eszembe.

Félreértés ne essék, nem akarom azt mondani, hogy nem voltak sok, most említett ember vonatkozásában tényleges megbízatások. Persze voltak még bőven kérdőjelek a hatalomváltás lehetőségeit illetően. Szerintem az utasítást valóban teljesítők 1989-ben már nem klasszikus besúgók voltak, hanem informátorok. (Nyilván nagy részük cseszett aztán bármit is jelenteni.) Ilyen informátorokat használnak, széles körben, a demokráciákban, amikor például tüntetések folyamatában ki akarják vizslatni, hogy a tömegben hol vannak a veszélyes, üzletvitrin betörős bajkeverők.

A Nagy Imre-temetés persze más történelmi helyzet, hiszen az elvtársak még nem voltak biztosak abban, hogy a hatalomátadást meg lehet-e úszni véres forradalom és kemény elszámoltatás nélkül. Nyilván aggódniuk kellett, hogy a temetésből erőszakos tömegtüntetés válhat. Szerintem feleslegesen aggódtak. Nem volt forradalmi hangulat. Sem a téren, sem az országban. Nyilván a szerveknél is jó néhányan ezt gondolhatták. De kellett a főnököknek meg a följebb lévő megbízóknak valami – mai kifejezéssel élve – amolyan üzleti tervet fabrikálni. (Az üzleti tervek a piacgazdaság céges világában is közismerten tele vannak púderekkel, vágyálmokkal.) Ebbe beleférhettetek fikciók is. A mai kutatóknak meg nem volt ideje, rálátása ahhoz, hogy kellő forráskritikával éljenek.

A kutatás kritikája

Szerintem az Index, a hvg.hu és az egyéb médiumok olvasóinak nagy, tájékozatlanabb, 35 év alatti többsége számára egyáltalán nem derült ki, hogy a leleplezett megbízatások egy engedélyezett rendezvényre szóltak. Ezen a temetésen részt venni igazán senkinek nem volt veszélyes, kockázatos. 30–35 év alattiak, tájékozatlan idősebbek úgy értelmezhették, hogy a listán szereplők valami nagy gazemberségre, konkrét embereknek konkrét károkat okozó beköpésre vállalkoztak, sőt védték a kommunista rendszer fennmaradását.

El kell gondolkodni azon, hogy vajon a besúgólista szenzációjának tálalásával mi marad meg az emberek fejében magáról a temetésről meg Nagy Imréről? A méltó megemlékezés a nagy nyilvánosság körében – szerintem – elmaradt. Oda lettek dobva az amúgy meggyötört, frusztrált, fásult, kárörvendésre annyira hajlamos, sommás ítélkezésben annyira tökéletes nép elé koncnak a gazemberek nevei. (Akiket nem tudtak beazonosítani, azok ugye a mázlisták.)

Biztos vagyok benne, hogy az intézetnek nem volt rossz szándéka a közelmúlt ilyetén feltárásával. Az ilyesmit – tisztességes keretek között – én is támogatom.

De a keretek, kivitelezések nem voltak igazán tisztességesek. Nem tartom tisztességesnek, hogy – akár lábjegyzetekben is – az ügynöki életrajzokban feltüntettek 1990 utáni személyes adatokat. Az én esetemben feltüntették a cégem nevét, amit persze a média is átvett. A nagy példányszámú Blikk slendrián megfogalmazásával, és a cégem nevének említésével olyan olvasók körében járatott le, akiket könnyű félrevezetni.

A médiumok súlyos erkölcsi és egyelőre megállapíthatatlan mértékű anyagi kárt okoztak egy jó nevű vállalkozásnak, amely éppen a súlyos gazdasági válság tág közegében küszködik.

Nincs rendben, de valahol még meg is értem, hogy lehetnek olyanok, akik valamiféle nagy morális igazságosztókként kárörvendve igazságosnak vélik az ,,ilyen emberek” jelenkori megszívatását. De milyen alapon okoztak kárt az üzlettársamnak, a becsületesen dolgozó alkalmazottaimnak? Bár kicsi a valószínűsége, de ha a hírnevünk csorbítása anyagi bevételek csökkenésével jár, azzal akár emberek veszthetik el a munkahelyüket. (Ja. Jellemző és figyelmeztető jelű az a nevetséges hanyagság, hogy a gimnáziumi tanulmányaimat Pest helyett Egerbe helyezték át.)

A sajtóban valahol a minap elmondtam: magam is azt tartom bajnak, hogy 1990-ben nem lett minden kipakolva. Akkor az érintetteknek még könnyebb lett volna kortársaiknak elmagyarázni túlélési technikáik morális, racionális vonatkozásait.

Méretetlenül kockázatos és felelőtlen egy kalap alá venni az ügynököket, tényleges besúgókat, vagy a szervekkel bármiféle módon együttműködőket. Íme egy kiragadott összehasonlítás:

Besúgó és áruló volt az az ember, aki miatt az édesapám az ÁVH kínzókamrájába és börtönbe került az ötvenes évek elején. (Apám fejét tormával megrakott zsákba dugták.)

Besúgónak tekintik a mostani lista egyik szereplőjét, akitől egy pitiáner vámügy miatt elvették az útlevelet, és csak azzal kapta vissza, ha hajlandó beszámolni az asztalitenisz klub külföldi meccsein esetleg tapasztalható gyanús jelenségekről. Az életét jelentő edzői hivatásáról volt szó.

Az illető életrajzába az 56-os intézet most beírta egy néhány évvel ezelőtti bírósági ügyét. Sikkasztással vádolták és 3 hónapot ült előzetesben. Kiengedték, felmentették, nem bűnös. A kutató nyilván az internetről vadászta le ezt az információt. Nem tüntette fel, hogy egy a vádak alól felmentett emberről van szó. Felháborító! Az illető most azt mondja, hogy a 3 hónapos előzetes őrizetbe vétel sem viselte őt meg annyira, mint ez a mostani ügynöklistás. Még élete eldobásának lehetősége is felmerült benne, mert annyira kellemetlen helyzetbe került.

Nem akarom megkerülni azt a kényes kérdést, hogy az újratemetési megbízatások teljesítésének könnyű tagadásán túlmenően miként számolok el a családom, ismerőseim, barátaim, a kíváncsiak előtt a belügyi szervekkel való együttműködésem történetével, főként morális szempontból. (Nem mellesleg barátok, ismerősök megható mennyiségben és formákban jelentik ki nekem, hogy csak is a saját tapasztalataik alapján hajlandók engem megítélni!)

Nekem most az emberek puszta bizalmára kell hagyatkoznom, amikor kijelentem: Soha senkinek nem okoztam semmiféle hátrányt. Soha senkinek nem voltam az árulója. Nem voltam besúgó.

A 1977–84 közötti kémelhárítói karrierem egy nagy nulla, igazán a nagy semmi. Tőlem független forrásból is megtudható, hogy az MTI Külpolitikai Szerkesztősége 1977 után egyszer sem küldött újságírói kiküldetésre Nyugatra. A Történeti Hivatal által őrzött dokumentumok is alátámasztják, hogy – egy nevetségesen kicsinyes ügytől eltekintve – a kémelhárítás sem talált használható együttműködőnek. Nem volt semmi értelme annak, hogy hősködésből megszakítsam a formális kapcsolatot velük.

A hatos kartonom jelzi, hogy 1984 táján „átkerültem” a III/III, a belső elhárítás területére, de ez nem az én formális egyetértésemmel történt. Ez egy nagyon kusza ügy. Sok vonatkozását én sem értem. Vannak ezzel kapcsolatban olyan sejtéseim, olyan történések, amelyek érdemi feltárásával élő és elhunyt embereknek, volt barátoknak, hozzátartozóimnak okoznék kárt vagy bajt vagy kellemetlenséget. Az 56-os Intézettel ellentétben én a múlt feltárásánál fontosabbnak tartom a konkrét emberi tisztességet. Nagy valószínűséggel történetemet majd később részletesen leírom, és az utókorra hagyom.

A lényeg

A nyolcvanas évek teljességében többféle formában, különböző terepeken illegális, leplezett, a demokráciába vetett mély hitemből adódó aktivitásaim voltak. A hazai illegális ellenzék körébe tartoztam, és a szamizdat terjesztésben középszintű, illetve egy alkalommal felső szintű szerepet játszottam. Baráti köröm egyik vonulata szorosan kötődött az úgynevezett demokratikus ellenzékhez. Közben a hivatalos Magyarország hivatalos hírügynökségénél dolgoztam külpolitikai újságíróként, elismert Afrika-szakértőként.

Családom, azok barátai, rokonságom egy része a kádári rendszer szélesebb értelembe vett elitjéhez tartozott. Tekintettel kellett lennem erre. A demokrácia és a szabad világ iránti elkötelezettségemből adódóan voltak olyan, saját magam elé állított feladatok, küldetések, amelyekhez praktikus volt fenntartanom a hivatalos oldalon való létemet. A két ellentétes világ közötti lavírozás vagányságot, kreativitást, mérlegeléseket igényelt. Vigyáznom kellett arra, hogy konkrét embereknek, hazámnak, cselekvési autonómiának, s persze magamnak ne okozzak felesleges kárt. Teljes sikerrel vigyáztam arra, hogy soha ne legyek áruló, besúgó, becstelen, tisztességtelen!

Hányingerem van attól, hogy a nyilvánosság lőtt beszéljek ,,partizán múltamról”. A nem kispályás szamizdatos tevékenységen túlmenően aktív kapcsolatokat ápoltam a kelet-európai térségben illegális ellenzékiekkel, részben a mindenhol betiltott Servas békeszervezethez tartozó kapcsolatok révén. Berlinben, Lipcsében, Pozsonyban, Moszkvában, Erdélyben mozgolódtam. Kelet-Berlinben a Stasi vizsgálgatott levetkőztetve. Politikai helyzetelemzések vonatkozásában kapcsolatban álltam a nyugatnémet, és rendszeres kapcsolatban az amerikai nagykövetséggel. Az újságírói tevékenységemhez tartozó rosszalkodásaimról, nemzetközi jelentőségű rebellis fordulatokról (Dél-Afrika) nem időszerű beszélnem. Folytathatnám a sort, de nincs ínyemre.

A hvg.hu a témával foglalkozó anyagában azt firtatja, hogy vajon a listán szereplők miért működtek együtt a szervekkel. Találgatja: pénz, befolyás, bosszú? Az első kettőt magamra vonatkozóan a leghatározottabban cáfolom. A harmadikat kikérem magamnak.

Akik azt feltételezik, hogy besúgó, hogy valamilyen ügynök voltam, hogy becstelen dolgokat műveltem, azoknak ezt üzenem: Gyakorlatilag soha nem tudtam volna a szerveknek olyan dolgokat megsúgni, ami érdekesebb, értékesebb lett volna azoknál, amiket én magam műveltem.

Kérem, hogy hagyjanak békében élni, és hagyják azt, hogy zavartalanul büszke maradjak a nyolcvanas évekbeli tetteimre. 1989-ben, 1990-ben arra nem gondoltam volna, hogy az általam várt, remélt demokratikus Magyarország emberi légkörében, politikai világában ilyen borzasztó hely lesz.

Kurucz János