Bauer Tamás : Tartsunk-e a Fidesztől?

Azt írja a hvg.hu-n Papp László Tamás: „Ám amit Bächer nem hajlandó észrevenni: Magyarországon van kormány-és szalonképes, Unió-szerte respektált, nyugatbarát ellenzék. Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek hívják.” Azt írja pár nappal később Pelle János: „hogy létezik a szélsőjobbon kívül egy demokratikus konzervatív párt, a Fidesz is. Választási győzelme esetén ez a párt kormányt alakít; ez még nem tragédia, ettől még nem lesz fasizmus Magyarországon.” Mindketten vitatkozva állítják ezt, Papp Bächer Ivánnal, Pelle pedig Thomas Schreiberrel szemben, akik egyaránt úgy vélekednek: a baloldali kormányzás bukása óhatatlanul valamiféle elviselhetetlen jobboldali uralomhoz, a demokrácia végéhez vezet majd Magyarországon. Papp és Pelle szerint pedig ezek indokolatlan félelmek, a Fidesz kormányra jutása nem tragédia, attól nincs miért tartani.

Bauer Tamás © Végel Dániel

A Fidesz valóban nem fasiszta párt, a Fidesz várható győzelme nem jelent fasizmust. Józan ember ilyesmit nem is gondolhat. Ez az állítás azonban nem ekvivalens azzal a másik állítással, hogy a Fidesz hatalomra jutása nem tragédia, nem fenyegeti a magyar demokráciát, illetve azzal, hogy a Fidesz Pelle szavaival demokratikus, Papp szavaival szalonképes párt.

Orbán Viktor és Kövér László pártja húsz éve részese a magyar politikai életnek, ebből négy évet vezető kormánypártként töltött el. Annak alapján, hogy hogyan élt négy éven át a kormányhatalommal, és annak alapján, hogy az 1994 és 1998 közötti négy, illetve a 2002 óta eltelt hét évben hogyan élt az ellenzéki hatalommal (mert a parlamenti ellenzéknek is van politikai ereje, ha tetszik, hatalma), megítélhető e párt demokratikus vagy nem demokratikus jellege.

A Fidesz kormányra kerülve egy sor ponton egyoldalúan módosította a politikai játékszabályokat. Háttérbe szorította a parlamentet, az ellenzék egyetértése nélkül áttért a háromhetenkénti ülésezésre. Megakadályozta az ellenzéki kezdeményezésű parlamenti vizsgálóbizottságok megalakulását. Azokba a közjogi pozíciókba, amelyeket a hatalommegosztás logikája szerint pártfüggetlen személyeknek kellene betölteni (jegybank, KSH, Rádió, ügyészség) Fidesz-közeli személyeket juttattak. „Csonka kuratóriumok” révén ellenőrzése alá vonta a közszolgálati médiák. Ily módon a kormányzó Fidesz a demokratikus berendezkedés alapjait kezdte ki: a kormányzati hatalom mellé ellenőrzése alá akarta vonni az egyéb hatalmi ágakat, és korlátozni igyekezett az ellenzék lehetőségeit.

Ellenzéki pártként olyan jogsértő lépéseket engedett meg magának, mint a 2006-os választási kampányban a szerverbetörés, vagy két évvel később a kordonbontás. Mindennek közös nevezője: a Fidesz a politikai ellenféllel – kormánypártként az ellenzékkel, ellenzékként a kormánnyal szemben – minden eszközt megengedhetőnek tart, olyasmit is, ami nyilvánvalóan ellentétes a jogállam normáival.

Most, ismét a hatalomba készülve Orbán Viktor – aki már az 1998-as kampányban is „több mint kormányváltást” hirdetett – elszámoltatással, politikai felelősségre vonással fenyegetőzött, és ebbéli szándékáról tájékoztatta a köztársasági elnököt. Ha a hatalmon levők jogsértést követnek el, korrupciós ügyekbe keverednek, azért büntető eljárással kell szembenézniük, ami az igazságszolgáltatás dolga, nem a majdani kormányé. A politikai hibák, a felelőtlen politika szankciója azonban demokráciában nem lehet más, mint a választási bukás. Kormányváltást demokráciában nem követhet „elszámoltatás”.

Orbán fenyegetőzése kívül esik a demokratikus kereteken. A hivatkozás, hogy ezt „alkotmányos keretek között” képzelik, mellébeszélés, alkotmányos keretek között ilyen nincs. A Fidesz szemében – retorikájuk tanúsága szerint – azért indokoltak az ilyen törekvések, mert a politikai ellenfelet nem a politikai közösség másik részvevőjeként, a társadalom másik részét vele párhuzamosan legitim módon képviselő politikai erőként kezeli, hanem olyan ellenségként, aki idegen a nemzettől, valójában nincs legitim helye a politikai közösségben, s kormányra legfeljebb csalás útján, bitorlás révén kerülhetett. Teljesen megalapozott tehát az elterjedt aggodalom, hogy a Fidesz kormányra jutása magát a hatalommegosztásra épülő többpárti demokráciát sodorná veszélybe Magyarországon.

Súlyosbítja a veszélyt, hogy a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvés olyan politikai erő részéről jelenik meg, amely a nemzeten kívülre helyezi a politikai ellenfelet. Innen már csak egy lépés a nemzettől idegennek minősítettek kirekesztése. Ha pedig ez a politikai erő fogadókész az Árpád-sávos zászlók lengetésére, második világháborús hősi emlékművet emel, s magáénak tekinti azokat a publicistákat, akik folytonosságot vállalnak az 1945 előtti magyar nacionalizmussal, és akik antiszemita és cigányellenes publikációkról ismertek, akkor bármennyire indokolatlan is fasizmust asszociálni a Fideszhez, nem csodálkozhatunk, ha a történelem ismerőit riasztja, félelemmel tölti el az, amit érzékelnek. Elvégre tekintélyelvű berendezkedés van előkészületben, amelytől nem idegen a kirekesztő nacionalizmus. Papp és Pelle érvelése egyszerűen figyelmen kívül hagyja a felsorolt súlyos politikai tényeket, és nem hajlandók szembenézni azzal, hogy mi minden következik azokból.

Pelle János: Múltból megidézett démonok

Bauer Tamás cikkét olvasva, nem is tudom, miért, eszembe jutott a „Szebb jövőt!”, köszöntés, melyet néhány hónapja egy fideszes politikus használt a nyilvánosság előtt. Nosza, nyomban megkapta a magáét néhány „véleményformáló” sajtómunkástól. Fejére olvasták, hogy a nyilas vezérek módjára üdvözli a hallgatóit, maga sem jobb, mint Szálasi vagy az alvezérei. Aztán utóbb kiderült, hogy a leventék üdvözölték így egymást a két világháború között. Személy szerint ezzel irrendenta és antiszemita irányzatú, ifjúságnevelő testülettel sem szimpatizálok, ezért eltekintek a köszöntésüktől. Mégsem hiszem, hogy eo ipso fasiszta lenne, aki 2009-ben használja, annak kifejezésére, hogy „ideje már, hogy annyi kudarc és szerencsétlenkedés után valami jó is történjen velünk”. De ezt talán ezt elnézik nekem: „Szebb múltat!” Mert bizony az is ránk férne.

Amúgy meggyőződésem, hogy Bauer Tamás múltból merített érveinek, megrögzötten analógiás gondolkodásának kevés köze van a ránk váró jövőhöz. Amitől egyfelől én sem várok túl sok jót, tekintettel arra a súlyos válságra, melynek mélypontjára még el sem jutottunk. De talán jövőre tényleg megkezdődhet a konszolidáció, és azoknak a komoly hibáknak és fogyatékosságoknak a korrigálására is lehetőség nyílik, melyeket az 1989-90 rendszerváltás során követtünk el. Fel nem foghatom, hogy a politikai pluralizmus viszonyai között, egy parlamenti váltógazdaságra alapozott berendezkedésben, miért ne az a jobboldali gyűjtőpárt végezze el ezt a komoly, történelmi feladatot, mellyel vetélytársa, a két, egymás után ciklusban kormányzó szocialista-szabaddemokrata pártkoalíció nem boldogult.

Pelle János

Merthogy gondolom, Bauer Tamás sem tagadja, hogy az eltelt, lassan nyolc év kormányzati eredménye siralmas, elkeserítő. Kíváncsian várom, mire hivatkozik majd a baloldal, azon kívül, hogy a mögöttünk álló időszakot valahogy sikerült túlélnünk. Ilyen körülmények között a mindenkori baloldal támogatói azt hajtogatják: „ez még mindig a kisebbik rossz, a Fideszhez képest”. Ezt vallja Bauer Tamás és Bächer Iván is, az előbbi inkább csak célozgatva a Fidesz diktatórikus és szélsőjobboldali vonzalmaira, várható kalandorpolitikájára, míg az utóbbi, nagy visszhangot keltett Séta című publicisztikájában kerek perec leírja: ha jön a jobboldal, „sok embernek kell majd meghalnia”.

A magam részéről a megidézett démonokat a gyalázatos múlthoz kapcsolom, nem pedig a jövőhöz. Történészként a holocaust előtti és utáni magyarországi antiszemitizmussal, illetve a vérvádakkal foglalkoztam. Már csak ezért is megértem mindazokat, akiket a múlt olyan mértékig traumatizált, hogy az optikájától nem tudnak szabadulni. Mégis, azt hiszem, hogy ha választanom kell Bauer Tamás és Bächer Iván között, akkor közelebb áll hozzám az utóbbi. Bauer Tamás ugyanis az 1998 és 2002 közötti kormányzati időszakból meríti az érveit, amikor a frissen „átpozícionált” Fidesz koalícióban kormányzott, és bár kétségtelenül követett el hibákat, gazdasági téren figyelemre méltó eredményeket produkált: ebben az időszakban az Európai Unió új tagállamai között élenjáróknak számítottunk.

Orbán Viktor „bűneit” (jegybank, KSH, médiakuratóriumok, rádió, ügyészség, stb) „őszödi” Gyurcsány Ferenc halmozottan követte el. Ezt azonban Bauer Tamásnak esze ágában sem volt a szemére hányni, sőt, az utolsó pillanatig ájuldozott nagyszerű teljesítményétől. Talán ezért is tartja jóvátehetetlennek a Fidesz kormány bűneit, a parlament háromhetes ülésezését, és a két éves költségvetés elfogadtatását, no meg a „koronaúsztatást”. Ezek nekem sem hiányoztak, s bízom benne, a „fiuk”, a tanulságokból okulva, eltekintenek az ilyesféle húzásoktól. De nem túlzás ezekre hivatkozva megkongatni a vészharangot?

Természetesen nagyon sok múlik azon, hogy a soron következő országgyűlési választásokon győz-e a mostani ellenzék, és ha igen, kétharmados többséget szerez-e, úgy, mint az MSZP 1994-ben. Kérdés, hogy ha megszerzi, mire használja fel a Fidesz ezt a többséget, hiszen a szocialisták a Horn-kormány alatt nem igazán éltek a lehetőséggel. És persze az sem mellékes, milyen eredményt ér el a Jobbik. Ez valóban veszedelmesen demagóg, radikálisan nacionalista, cigányellenes és antiszemita párt, mely a sikereit nem kis mértékben annak köszönheti, hogy 2002 óta kormányzó koalíció meggyengítette a rendőrséget, és dilettáns módon politizált. De a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint esett a támogatottsága, és ha 2010 tavaszán bejut is a parlamentbe, túléljük valahogy.

Szabad országban élünk, Bauer Tamásnak szíve joga, hogy úgy és annyit féljen a Fidesztől, amennyit akar. Az is, hogy a baloldallal szimpatizáljon, hiszen „az ember szíve baloldalt dobog”. Mégis, azt remélem, hogy mire a magyar baloldal újra hatalomra jut, egészen más politikus társasággal áll majd a választók elé, mint ez a jelenlegi, leszerepelt garnitúra.