A BKV-pótló kezdeményezés örvendetes jelenség, hiszen társadalmunkat inkább a tanult tehetetlenség szindrómája jellemzi. Ennek nemcsak egyéni-lelki, de szociális-történeti okai is vannak. Tömegek nőttek fel olyan rendszerben (majd nevelték fel a rezsim összeomlása után is ilyen változatlan mentalitásban gyermekeiket), hogy a jólét, a biztonság, az intézmények (pl. közlekedés) elérhetőségének garantálása mindig csak és kizárólag az állam dolga. Az egyénnek nem kell (sőt, nem is szabad) önállóan, önerőből, a hatalomtól függetlenül dolgoznia a problémakezelésen. Olyan szisztémában, ahol kis túlzással még egy villanykörte lépcsőházban való kicseréléséhez is pecsétes tanácsi határozat kellett, az emberek kényszerűen hozzászoktak: a maguk ügyében sincs autonóm mozgásterük. A saját (vagy mások) érdekében nyakas buzgósággal eljáró polgárra ingerült gyanakvással tekintettek. („Mit nyüzsög, minek ugrál ez itt?”)

Szinte az összes választói igény és politikusi akaratnyilvánítás ugyanarra hegyeződik ki, mikor felmerül valamilyen gond: oldja meg az állam! Természetesen a jól működő közhatalom minden demokráciának alapfeltétele. Csakhogy ez nem egyirányú utca. Egyrészt hatékony államot eleve csak interaktív (választottjaikat, illetve azok hivatalait ellenőrizni képes) társadalom hozhat létre. Másfelől, ha minden zűr, rendellenesség, akadály esetén rögtön a „felettes szervek” beavatkozásától várjuk a csodát, mi pedig semmit nem akarunk tenni (mondván: „nem az én dolgom”), azzal úgy leterheljük az amúgy is gyenge hatásfokkal működő közigazgatást, hogy csak még lassabbá válik. Fentiek gyökere, hogy az alulról építkező lakossági-közösségi mozgalmakat a XX. század diktatórikus-tekintélyuralmi korszakai lejáratták. A papíron fakultatív, szabadon választható cselekvések valójában nem szabad egyének önkéntes társulásai, hanem kényszerközösségek voltak. Az alattvalóvá lefokozott polgár így menekült a privátszférába, s esze ágában sem volt öntevékeny lenni.

© MTI

Holott azon, bűnözéstől komolyan sújtott falvakban, melyek nem várnak arra, hogy az állam kegyeskedjen rendőrőrsöt létesíteni (ahogy szélsőséges pártok félkatonai rendcsinálóit sem kívánják a főutcájukon látni), ehelyett nyolc-tíz, kondícióban lévő férfiember - vagy akár hölgy is -, legális önvédelmi eszközökkel felszerelve rendszeres helyi őrjáratot indít, hamarabb és biztosabban lesz rend. Igaz, ez azzal jár, hogy amikor valakire rákerül a polgárőr-ügyelet sora, akkor – hetente egyszer – csak felvételről láthatja kedvenc esti-éjszakai sorozatát. De nyilvánvaló: egy körzeti megbízott önmagában nem tudja elérni, amit egy csapat lelkes helybéli jogszerű rásegítésével igen. Karakán polgárok kooperációja nemcsak bűnözőkkel, de az állam túlkapásával, hanyagságával, rosszhiszeműségével szemben is eredményesnek bizonyulhat. 

Egyszerű honpolgárok beadványát, panaszát, feljelentését gyakran azért passzolja le az alulmotivált, dölyfös vagy munkakerülő bürokrata, mivel a levél fogalmazásából is érzi: a sértett – alacsony műveltségi szintje, társadalmi befolyásának hiánya okán – úgysem tud hatékonyan fellépni ellene. Ezt kivédendő (a BKV-pótlás mintájára) működhetne egyfajta kölcsönös szívességen alapuló barterszolgáltatás. Valaki elvállalja, hogy pl. a mozgássérült nyugdíjas helyett megfogalmazza, hivatalos szavakba önti annak panaszát, meghatalmazással képviseli őt az önkormányzat felé. Éreztetvén a hatalommal: őt már nem lehet olyan könnyen lerázni. A kisegített fél pedig viszonozza a jócselekedetet. Ez a kölcsönszívesség lehet csekély (akár jelképes) ajándék vagy bármely olyan későbbi dolog, amiben ő tud hasznára lenni a másiknak. Az interaktív médiafelületek és/vagy közvetítő civil szervezetek feladatául kínálkozik, hogy összehozzák a rászoruló felet önkéntes, alkalmi támaszával. Többet segít az ilyesmi a mérgező szociálpszichológiai atmoszféra kitisztulásában, mint ezer pártprogram.    

Papp László Tamás