A választások meglepetéseként hatott sokaknak az LMP. Mely a 7,48 százalékával nem csupán fölülről súrolta, de magabiztosan átugrotta a parlamenti küszöböt. Fővárosi listás eredményével pedig a Jobbikot is lekörözte. Így Budapesten pillanatnyilag a Lehet Más a „harmadik erő.” Megérdemli hát, hogy választ keressünk rá: a formális programokon túl kik ők és mit akarnak? Cikkíró a tavalyi uniós kampány eredményhirdetését követően röviden elemezte a párt tevékenységét, nem titkolván el velük kapcsolatos fenntartásait. Melyek azóta sem tűntek el vagy oldódtak fel. Az LMP gyakorlatilag a ’68-ban színre lépett hippi-nemzedék újbalos, zöldpárti, közösségelvű, társadalom- és rendszerkritikai gondolatkörét viszi tovább. Amely részleteiben lehet tetszetős, rokonszenves, de egészét nézve mégiscsak inkább sorolható a naiv utópia, mint a szikár reálpolitika kategóriájába.

Hernádi Levente

Biztató ugyanakkor, hogy a Lehet Más a programjában is elhatárolódott a zöld mozgalmak demokráciát felszámolni vagy veszélyeztetni akaró militánsaitól. „A hatvanas és hetvenes évek ökoautoritárius szerzői, akik a demokrácia korlátozásában látták az egyetlen megoldást, kétes hírnevet szereztek az ökológiai politikának, s alighanem ennek a számlájára írható, hogy ma egyesek úgy viselkednek, mintha a klímaváltozás csak a szabadság ellenségeinek ravasz összeesküvése folytán került volna fel a nemzetközi politika napirendjére. Mi nem tartunk az öko-autoritáriusokkal” – írja az LMP-program. Ugyanitt szögezi le a párt: „Eszünk ágában sincs tehát szembefordulni az emberi személy morális autonómiájának kibontakozásához kereteket adó liberális demokráciával, hanem inkább fejleszteni szeretnénk azt.” Vagyis az LMP-nek – szemben a Jobbikkal – a liberális mint jelző nem szitokszó. Jómagam több dologban vitatkozom az LMP-vel, mint ahányban egyetértek vele. De ha választani kellene: a Jobbik vagy az LMP kapjon 16-17 százalékot, akkor persze az utóbbit választanám.

Az LMP – a Jobbikkal ellentétben – arrébb tolni kívánja rendszerünk falait, nem pedig kidönteni. Híveinek tábora három fő rétegből tevődik össze. Az egyik az a – hazai szinten legalábbis – békésen antikapitalista „zöld baloldal”, amelyet itthon az ATTAC, illetve a Védegylet jelenített meg. A másik ama jogvédő, társadalmi anomáliákra szabadságpárti orvosságot kereső – időnként sajna doktriner – budapesti és nagyvárosi értelmiség, amely eddig magához legközelebb az SZDSZ-t érezte, de csalódott a pártban. S végül talán legnagyobb hányadban az első választók, illetve huszonéves fiatalok, a nagypárti középerőkből kiszeretett átlagpolgárok. Annyi bizonyos, az LMP-szavazók javarésze nem erőszakosan felforgatni, hanem békésen megreformálni akarja az országot. Híveik döntő többsége középutas és/vagy liberális, akik nemigen rokonszenveznének a tulajdonviszonyok gyökeres átalakításával.

Elvileg nem lehetetlen szabadelvű platformról képviselni az ökopolitikát, sőt. Számos rokon vonás található a demokratikus zöldpárti és piacpárti eszmekör viszonylatában. Más nézőpontból bár, de mindkettő népszerűtlen dolgokról beszél. A piacpárti arról, hogy nem fogyaszthatunk többet annál, mint amennyit egyénileg és közösségileg termelünk. Mert az eladósodáshoz vezető fogyasztás logikusan válságba torkollik. Ha az egyén a felelőtlen életvezetése miatt zűrbe kerül, nem mutogathat azonnal és mindig segélykérően az államra. Hisz öngondoskodó polgári mentalitásra az serkent, ha a közt reprezentáló hatalom csak akkor avatkozik be, amikor feltétlenül szükséges. A zöldek pedig arról: az ember csak annyira szóljon bele a természet „láthatatlan kezének” munkájába, amennyire muszáj. Ésszerű takarékossággal vásároljunk, mert a felesleges dolgok előállítása, használata (és hulladékként történő felhalmozódása) aránytalanul megterheli a bennünket is eltartó élővilágot.

Abban talán liberálisok és zöldek egyetérthetnek: fedezetlen jóléti kiadások helyett visszatérülő energia- és környezettudatossági programokra (pl. alternatív, megújuló energiaforrások kinyerésére) kéne százmilliárdokat fordítani. Hogy unokáinknak is legyen miből fűteni. Vagy abban, hogy a gáz és a benzin árát nem szabad hatóságilag lenyomni. Mert nemcsak hogy környezetszennyezőek, de a kiaknázható energiakészletünk nem végtelen. A fosszilis energiafajták drágasága takarékosságra (illetve más lehetőségek felkutatására) ösztönöz. De nyilván azon sem vesznének össze szabadelvűek és környezetvédők, miszerint ellenjavallott szociális alapon mentőövet dobni azoknak, akik a felvett hiteleiket az erejüket felülmúló luxusfogyasztásra költötték. Illetve azok a bankok sem kaphatnának nyakló nélkül tőkeinjekciót, melyek felelőtlen hitelezési politikájukkal ezt lehetővé tették. A mértéktelen túltermelés és túlfogyasztás gazdaság és a környezet működésében egyaránt komoly bajokhoz vezet.

E sorok írója annyiban osztja tehát az LMP felfogását, hogy országunk ellátórendszerei, energiapiaca, környezetgazdálkodása, párt- és kampányfinanszírozása gyökeres reformra szorulnak. Annak módjában kétségtelenül nagyon eltérhet a véleményünk. De az LMP mégis jó hatással lehet a politikai rendszerre, ha annak kritikáját szalonképes, higgadt, a népboldogító utópiareceptektől elegánsan tartózkodó módon végzi el. Demokráciában lehet bírálni a rendszert, ha nem tetszik. Csakhogy korántsem mindegy, milyen stílusban (és módszerekkel) teszi ezt egy párt.