szerző:
Novák Attila

A palesztin menekültügy – a kurdoké mellett – a mai Közel-Kelet egyik legégetőbb problémája, s mediatizáltságával, valamint a zsidó-arab konfliktusban betöltött megkerülhetetlen szerepével talán a leginkább a világ érdeklődését és figyelmét felkeltő etnikai-kisebbségi probléma.

Több százezer arab lakos hagyta el 1947 és 1949 között az akkori Palesztina, a mai Izrael területét (a palesztinok minimum hétszázezerről beszélnek, s Naqbának, pusztulásnak hívják, ami történt), ám az idő előrehaladtával a menekültek száma, családtagjaik születésével, újabb generációk megjelenésével több millióra szaporodott.

©

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan keletkezett ez a probléma, vissza kell nyúlnunk mintegy száz évvel korábbi időkre. Az arab-zsidó konfliktus története egyidős a cionista mozgalom történetével, Israel Zangwill író – aki meggyőződéses cionista volt s az úgynevezett Uganda-terv támogatása és pártolása miatt ki is lépett a Cionista Világszervezetből 1905-ben – nem mondott igazat akkor, amikor azt állította, hogy egy „földnélküli nép” (értsd: zsidók) tér vissza egy „nép nélküli földre”, Palesztinába. A 20. század eleji cionista vezetők – a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében –  arra törekedtek, hogy minél több földet szerezzenek meg Palesztinában, s ezeket gyakran Damaszkuszban vagy Bejrutban élő arab földbirtokosoktól vásárolták meg.

Az ellenállás nem sokáig váratott magára: 1891-ben már arab előkelők tiltakoztak az ellen, hogy zsidók földet szerezhessenek Palesztinában, és követelték, hogy vessenek véget a zsidó bevándorlásnak. A cionista földvásárlásokat intéző Zsidó Nemzeti Alap (KKL) viszont folytatta területszerző politikáját. 1914-ben hozzávetőlegesen félmillió arab és kilencvenezer zsidó élt az országban. Az első világháború után az új testület, a Népszövetség (az ENSZ elődje) Nagy-Britanniára bízta Palesztina igazgatását s az új gazda szabályozni kívánta a földeladásokat. Az 1920-ban meghozott un. Land Transfer Ordinance rendelkezései szerint csak akkor lehet a földeket eladni Palesztinában, ha a vevő palesztinai lakos és az arab parasztok (a fellahok) nem adhatják el a földet, amíg nem kapták meg a teljes vételárat.

1939-ben már 450 ezer zsidó élt Palesztinában, de az arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt. Bár a cionisták pénzért vették a földet, arab szemszögből a bevándorlók nem jó szándékú civilizatőrök, hanem az „arab földet” kisajátító, azt eltulajdonító „telepesek” voltak s innen nézve világos volt az, hogy a terület arab népességének nemzetté szerveződését mennyire elősegítette a cionista mozgalom. Az arab többség nagyon nyomasztotta a cionista vezérkart, és a mozgalmon belül több transzfer-elképzelés is felmerült: eszerint az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik országba, a helyükre pedig zsidókat kell költöztetni.

A második világháború után többszázezer Holokauszt-túlélő zsidó akart bevándorolni Palesztinába. Számukra az ENSZ menekülttáborokat hozott létre, melyeket a cionista szervezetek láttak el élelemmel. A Jewish Agency, mely a zsidó nép politikai képviselőjének tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz, hogy nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá és százezer embert azonnal engedjen be az országba. Winston Churchill elhárította a kérést, érezvén, hogy az idő nem neki dolgozik, mivel a brit koalíciós kormány szétesőben volt. Az új munkáspárti kabinet, mely július végén lépett hivatalába szintén hamar kiábrándította a cionista vezérkart, hiszen sem szabad bevándorlásról, sem a gyarmati terület átadásáról sem akartak hallani.

A palesztinai helyzet vizsgálatára alakult angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban végiglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát, ahol találkozhattak a túlélő zsidóság képviselőivel, akik a szabad bevándorlás mellett szálltak síkra. A vizsgálóbizottság ezután Kairóba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg. A bizottság tízpontos javaslata, mely 1946. május elsején jelent meg, a mandátumpolitika folytatására szólított fel, de az engedélyezhető certifikátok (Palesztinába szóló s a brit hatóságok által kiállított bevándorlási engedélyek) számát százezerre óhajtotta felemelni. A jelentést mindkét fél ingerülten fogadta: a zsidók kevesellték, míg az arabok sokallták a számot, s általános sztrájkra szólítottak fel.

©

Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-i, 181. számú határozatában végül Palesztina felosztása mellett döntött. A határozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték ki. Ekkortájt az arabok létszáma kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké hatszázötvenezerre nőtt.

Közben az Arab Liga sem pihent: 1947 márciusa és decembere között legalább öt találkozót tartottak, s ezeken minden kompromisszumos javaslattól elzárkóztak. November 30-án pedig arab támadások indultak a palesztinai zsidóság, a jisuv falvai és városai ellen. Az arab világ több zsidó közössége (Damaszkusz, Bagdad, Bejrut stb.) pogromokat volt kénytelen elszenvedni: csak a jemeni Ádenben 76 zsidót öltek meg. Ezzel kezdetét vette az arab országok zsidó lakosságának kivándorlása, amely később, az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlásával az ötvenes-hatvanas években érte el csúcspontját. 1950. július 5-én törvénybe iktatták az izraeli Visszatérési Törvényt (Huk-hasvut), mely a világ bármely részén élő zsidónak – viszonylag liberális feltételek mentén – felajánlotta az izraeli állampolgárságot.

[[ Oldaltörés (Folytatás) ]]

Palesztina közben hadszíntérré változott. A hadüzenet nélküli háború akkor kezdődött, amikor egy Naharijából Jeruzsálembe tartó buszra rálőttek arabok: öt zsidó meghalt. Az Egyiptomban élő, korábban a balkáni SS-hadtest megteremtésében segédkező jeruzsálemi mufti is uszított a zsidók ellen. 1947. december 1-én az arab Legfelső Bizottság háromnapos sztrájkfelhívása nyomán arab fiatalok felgyújtották a jeruzsálemi városközpontban lévő zsidó üzleteket, Tel-Aviv déli részében pedig a jaffói arabok támadták meg a Hatikva-negyedet. Bár a jisuv ekkor még nem vetette be maximális erejét, Ben-Gurion (az egyik legfontosabb cionista vezető) az „agresszív védekezés” technikáját javasolta: „Minden egyes támadásra döntő csapással kell tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell űznünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét” – jelentette ki.

1947. december 11-én az angol alsóházban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezdve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos cselekmények pedig még sűrűbben követték egymást.

A Szochnut (Jewish Agency) földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden arabot a zsidó állam területéről, azonban Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte arra bátorítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, s házaikat rombolják le.

Miivel a támadások tovább folytak Jeruzsálem zsidó negyedei ellen, a Hagana, a zsidó hadsereg megszüntette az un. „egyéni elbírálás” politikáját. Mikor a Jeruzsálem nyugati részén élő arabok elhagyták otthonaikat, 1948. február 5-én Ben-Gurion engedélyezte zsidó lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént Jeruzsálemben „az megtörténhet az ország nagy részén is – ha kitartunk, hat, nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhatnak be az ország lakosságának összetételében”. Február 15-én a zsidók elfoglalták Caesareát. Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, távozásra szólították fel az arabokat: akik nem akartak menni, azokat kiűzték, és házaikat felrobbantották.

Részben a zsidó védelmi erőtől való indokolt félelem, részben pedig a környező arab országok propagandája miatt megkezdődött a palesztinai arab lakosság Palesztinából való kivándorlása. 1948 áprilisában-májusában a haifai arabok menekültek el – erre egyébként a damaszkuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizottság is bíztatta őket. Az 1948. június 11-én kötött első tűzszünet után Izrael ellenőrizte Kelet- és Nyugat-Galileát, valamint – nagy nehézségek árán – a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda lakosait kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.

1948. október 21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli arabok számára: biztonsági zónákat jelöltek ki, és megtiltotta az állandó lakosoknak, hogy engedély nélkül távozzanak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A szabályok alapján a katonai kormányzat a biztonsági zónákból kitelepíthette a lakosságot: ezt történt 1949 nyarán három arab faluban.

1949-ben, egy Lausanne-ban megrendezett konferencián az USA arra akarta rávenni Izraelt, hogy a félmilliónyi palesztin menekültből legalább két-háromszázezret fogadjon vissza, de a zsidó állam ezt elutasította. December 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az Izraelből elmenekült arabokkal foglalkozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak azokért a menekültekért vállalt felelősséget, akik az ország határain belül maradtak: ok voltak a „belső menekültek”. Sokan közülük azért nem tudtak visszatérni lakóhelyükre, mert házaikat a harcok során lerombolták. A zsidó állammal szomszédos országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51-ben több olyan törvényt hoztak, amelyek alapján a menekültek földjeinek nagyobb részét állami tulajdonba vették.

A palesztin menekülteket az arab országok kormányai szándékosan tartották táborokban, hogy egy későbbi háborúban aduként használhassák fel őket a zsidó állam ellen. A helyzetet jól jellemzi, hogy 1996-ban még mindig az UNRWA gondoskodott a több százezer egykori palesztin menekült kétmilliósra duzzadt leszármazottairól Jordániában, Ciszjordániában (a Nyugati Parton), a Gázai övezetben, Dél-Libanonban és Szíriában.

1951-ben John B. Blanford, az UNRWA igazgatója tervet dolgozott ki: eszerint egy év alatt százmillió dolláros költséggel 150-250 ezer palesztin menekültet letelepítenék az arab országokban. Az arab országok elutasították ezt a tervet. Kizárólag Jordánia adott nekik teljes jogú állampolgárságot, és integrálta a menekülteket. Az izraeli kormány – tekintettel az arab országokból javaikat hátrahagyva elmenekült több százezer zsidóra – a menekültek kérdését egyfajta lakosságcserének fogta fel. Az Arab Országokból Menekült Zsidók Szövetségének álláspontja szerint az igények kiegyenlítettek.

A palesztin menekültek problémáját az arab országok aduként használták Izrael ellen, hiszen Jordánia kivételével sehol sem törekedtek integrálásukra. A zsidók kezdetben békés együttélésre törekedtek arab szomszédaikkal, ám a konfliktus előrehaladtával egyre inkább az lett a cél,  hogy minél kevesebb arab éljen a zsidó állam határain belül. A nemzetállami logika a minél homogénebb etnikai területeket követelte meg, hiába gondoltak mást erről kezdetben a cionizmus liberális nacionalista alapító atyái. Az Izraelt megtámadó arab országok cselekményei, valamint a belső támadások visszavonhatatlanná és megkérdőjelezhetetlenné tették a történteket, közben az elmenekülő arab lakosságot az arab vezetők azzal áltatták, hogy nemsokára visszatérhetnek szülőföldjükre, miután leszámolnak a zsidó állammal.

A palesztin menekültek ügyét a palesztin nemzeti vezetés sikeresen emelte be a forró politikai témák közé s azt követelte, hogy Izrael minden menekültet (a leszármazottaikkal együtt) engedjen vissza. Ugyanakkor az idők változását jelzi, hogy ma már a Palesztin Nemzeti Hatóság vezetői hajlandóak erről tárgyalni, hiszen a zsidó állam jelezte, számára abszurd az a követelés, mely magát Izraelt számolná fel: ha a menekülteket visszaengednék, a zsidók kisebbségben maradnának a zsidó államban. A politikai kárpótlás, azaz (az Izraelben is sokak számára elfogadható) palesztin állam megteremtése mellett az anyagi kárpótlás kérdése is felmerült az egykori menekültek, illetve leszármazottaik részére.

©

Ha nem is lehet egyetérteni a palesztin visszatérés követelésével, az otthonaikból elmenekült vagy elűzött emberekkel nem lehet nem együttérezni és nem megérteni, hogy ennek az alapvetően ma már inkább humanitárius problémának a rendezése a világpolitika egyik legfontosabb feladata.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
hvg.hu Társadalom

A palesztin nagykövet elhatárolódik a Jobbiktól

„Rasszistákkal nem akarunk partneri viszonyba kerülni” – jelentette ki Ahmed Abdelrazek , a Palesztin Állam budapesti nagykövete a Szombat munkatársának, visszautasítva a Jobbik felajánlkozását, miszerint támogatják a palesztinok Izrael elleni harcát.

Csökkent az ingatlaneladások száma

Csökkent az ingatlaneladások száma

35 halálos áldozata van a tájfunnak Japánban

35 halálos áldozata van a tájfunnak Japánban

Egykori OTP-s felsővezető került az Appeninn élére

Egykori OTP-s felsővezető került az Appeninn élére

Donald Trump "kész gyorsan tönkretenni" a török gazdaságot

Donald Trump "kész gyorsan tönkretenni" a török gazdaságot

Vizsgálódnak a Borkai-ügyben Horvátországban

Vizsgálódnak a Borkai-ügyben Horvátországban

Borkai fiát közpénzből fizethetik a győri kézilabdaklubnál

Borkai fiát közpénzből fizethetik a győri kézilabdaklubnál