Az utóbbi idők földcsuszamlásos belpolitikai trendváltása okán főáramból mellékfolyóvá degradálódó – hajdan domináns nyilvánosságformáló tényezőnek számító – szoclib értelmiség már megint (vagyis még mindig) ijedezik. Most nem teljesen alap nélkül, de két dolog is van, ami miatt kijelentéseik fenntartással kezelendők. Egyrészt a fenti intellektuális kaszt hangadó része húsz éve folyamatosan retteg. Függetlenül attól, épp van-e reális oka rá. Politikai indulatból-számításból farkasveszélyt delirált akkor is, amikor ordasok még a környéken sem igen voltak. Szélsőjobboldali fenyegetésről beszélt olyankor, mikor a fasisztoid pártformációk tartósan a bejutási küszöb alatt rekedtek. Másrészt pedig ténylegesen létező, jogosan aggasztó negatív folyamatokat tragikomikusan eltúlozva, rosszhiszeműen kiforgatva ábrázolt. Például ama tényt, hogy a Fidesz csúcsvezetése morálisan vállalhatatlan taktikai gesztusokat gyakorolt a radikáljobb irányába, (illetve, hogy a szekértáboruk bizonyos hányada rokonszenvezik a pártjától jobbra álló eszmekörrel), olyan hamis színben tüntették fel, mintha a Fidesz teljességében egylényegű volna szélsőséges törekvésekkel. Valamint, hogy Orbán pártja nem egyéb, mint álcázott szélsőjobb, a demokrácia veszedelmének trójai falova.

A farkast hallucináló vaklármázás épp a farkast előrejelző rendszer megbízhatóságába vetett hitet rombolta le, így aztán a dolog pont akkor válik működésképtelenné, amikor szükség lenne rá. Vagyis, mikor a Fidesz valóban feszegetni kezdi a demokrácia határköveit. Iskolapéldája, mi több: állatorvosi lova ennek a Gyurcsány Ferenc vélt üldöztetése ellen tiltakozó nyilatkozat. „A demokratikus jogállam magyar híveit növekvő aggodalommal tölti el, hogy az országgyűlési választás nyertesei a kormányváltást „forradalomnak” tekintik, a politikai ellenfél választási vereségét pedig alkalomnak az ellenféllel való leszámolásra. Az „elszámoltatás” fogalmában összemossák a bűncselekményekért való jogi felelősségre vonást a másfajta politika egzisztenciális szankcionálásával, s ez jogállamban megengedhetetlen.” Ezzel a cikkíró is gond nélkül azonosulni tud. A pártkatonák által irányított, Balsai-féle kampánycélú elszámoltatást magam is jogállami nonszensznek tartom (ahogy annak tartottam a Keller László vezényelte hajtóvadászatot is). Viszont ami ezután következik, nem egyéb, mint szürreálba hajló, üldözési mániás vádaskodás. „A Fidesz frakcióvezetőjének korábbi nyilatkozatát követően most Kövér László fenyegetőzött Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnök elleni eljárással, a politikai ellenfélnek a közéletből való erőszakos eltávolításával. A negyvenes évek végén is így kezdődött a demokrácia felszámolása, és nem lehet kétségünk afelől, hogy a politikai ellenfélnek a közéletből való eltávolítása ezúttal is hasonló célt szolgál.” Mindez éppúgy a megélhetési paranoiások rémlátásai közé sorolandó, akár Csoóri Sándor három évvel korábbi politikai delíriuma. „Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest.” – fejtette ki a jobboldal kulturális ikonfigurája. Ez azonban ugyanolyan irracionális, fóbiás baromság, mint a Gyurcsány-védő körlevél. Ahogy megalapozatlan ostobaság volt, amikor jobbos körökből vádolták a Gyurcsány-kabinetet bolsevik rendőrállam felépítésével a különben tényleg felháborító 2006 őszi tömegoszlatási atrocitások ürügyén, úgy hülyeség Rákosi-korszakot emlegetni néhány kormánypárti beszólás miatt.

Mindez a kormányalakulásig eleve csak jobbos propagandaretorika volt, a Fidesz nem lépett túl az obligát belpolitikai adok-kapok szintjén. Pártközi rutin, hogy közszereplőink egymásra bűncselekmény gyanújának árnyékát vetítik. Hodorkovszkij-típusú koncepciós eljárásról e tekintetben még most sem beszélhetünk. Önmagában egy volt kormányfő meggyanúsítása-kihallgatása nem törvénytelen. Csak akkor lesz az, ha alaptalanul történik. (Vagy a kormányzat nyomást gyakorol a hatóságra.) Nem tudom, Gyurcsány tett-e olyat, ami miatt ügyészségi látókörbe kerülhet. Ahogy azt sem, tényszerűen létezik-e a vádhatóságra gyakorolt direkt politikai presszió. Mindkettőt csak a bizonyítékok léte/hiánya döntheti el. Kétségtelenül nem szerencsés (mi több: etikátlan), ha egy politikusi közlés szinte megelőlegezi az esetleges bírói ítéletet. Főként nyugtalanító az ilyen nagymellényű büntetőjogi kóstolgatás egy kétharmados túlhatalommal bíró vezetés részéről. Ez bizony már több mint retorika, de azért jóval kevesebb (és alapjaiban más) mint a rákosista boszorkányüldözés. Azonkívül nem árt látni az érem másik oldalát sem. A másikat, amelyen olyan nevek csillognak, mint Zuschlag, Hunvald, Szilvásy, Hagyó, Benedek Fülöp, Mesterházy Ernő, Wieszt János, Verók István, közcég- és háttérintézmény-vezetők sora. Ha vádhatósági gyanú (netán itt-ott már bírósági ítélet) alapján ennyi kormánypárti és/vagy kormányzati ember lehet sáros, akkor a rivális párt politikusainak nyilatkozatában a miniszterelnök büntetőjogi szerepét firtatni talán nem ördögtől való.

Rengeteg baljós tünet van azonban, melyek azon irányba mutatnak, hogy a Fidesz vissza fog élni hatalmas parlamenti erőfölényével. Ilyen a horrorszerű médiatörvény-tervezet, egy pártkatona ÁSZ-elnöknek jelölése, a hivatalnokok indoklás nélküli felmentésének szándéka, a legelemibb konszenzusalapok felrúgása alkotmányozási és alkotmánybíró-jelölési fronton. Ezek a demokrácia súlyos minőségromlását jelentik, ugyanakkor nem azonosak a diktatúra létrejöttével. Sajnálatos, hogy nem érti ezt a különbséget Bauer Tamás, aki Népszabadság-cikkében leírja: „Melyik az a rendszer, amelyben minden köztisztség betöltőjét a kormányzó párt választja ki? Ez a pártállam. A pártállamnak éppen az volt a lényege, hogy minden köztisztség betöltőjét az állampárt bízta meg, neki voltak felelősek. A Fidesz most ilyen rendszert alakít ki…Megint nem lesznek kormánytól, kormánypárttól független intézmények, Magyarország újra pártállam lesz…” Bauer nagyon el van tévedve. Pártállamnak a nyíltan diktatórikus rezsimeket nevezzük. Jellemzőjük a demokratikus legitimáció és praxis teljes hiánya. Kiépítőik erőszakkal, csalással jutnak hatalomra, vagy a formailag jogszerű győzelmük után rövid úton betiltják a velük szembenálló pártokat, totálisan gátolva békés leváltásuknak az esélyét is. Csak úgy távoznak, ha forradalommal vagy puccsal megdöntik őket, vagy maguk hoznak pragmatikus döntést a hatalom átruházásáról. Az egypárti választási komédia puszta ceremoniális formalitás, a diktatúra tüntetően szabotál mindenféle nemzetközi vagy univerzális jogi normát.

A Fidesz-kormányzás nem így jött létre, s nem is így működik: a kétharmad demokratikus választási harcban született. Az 1989-90-ben kidolgozott választójog tette lehetővé, hogy a szavazásra jogosultak egyharmadának, illetve a választáson részt vettek kicsivel több, mint felének voksa kétharmados mandátumtöbbséggé transzformálódjon. Lehet azon vitatkozni, mindez arányos-e, illetve hogy mennyire aránytalan. De egyvalamit nem lehet: Orbán Viktor kormányának legitimitását, módszereit Rákosi, Kádár, Szálasi vagy Hitler pártállami rémuralmával rokonítani. Kétharmados törvényeknél a pártok eddig sem szívjóságból törekedtek konszenzusra, hanem kényszerből. Horn Gyula épp azért nem tudott visszaélni a kétharmados kormánytöbbséggel, mivel a folyamatos koalíciós belviszályok miatt nem volt képes az alkotmányrevízióhoz szükséges, MSZP-SZDSZ relációjú belső konszenzust megteremteni. Az SZDSZ egyszer – az önkormányzati és választási törvénynél - ment csínybe a Gyulával. Meg is bánta, hisz az rá nézve előnytelen volt. Így aztán később ilyesmihez már nem volt partner.

Húsz éve a Fidesz az első, akinél a konszenzusigény nem impotencia lenne, hanem önként vállalt szüzesség. Tehát, hogy nem ráutaltság következtében, hanem érdek nélkül, önuralomból tenne gesztust. Hát kétségtelenül nemigen akarózik neki. De a poén az, hogy eddig meg gyakran azok sem tettek ilyet, akik rá voltak kényszerülve. Hanem dacosan azt mondták: akkor inkább ne (vagy csak késve) legyen betöltve pl. a főbírói/alkotmánybírói szék. Miért várjuk azt, hogy azok kínáljanak megegyezést, akiknek nincs rá szükségük, ha azok sem tudtak sokszor megegyezni, akik rá voltak arra szorulva? A Fidesznek jó pár hatalmas pofonra lesz szüksége ahhoz, hogy belássa: a politikai akarat és létszámtöbbség nem tudja felülírni a gazdasági, társadalmi és lélektani realitásokat. Viszont diktatúraveszéllyel alaptalanul riogatni kontraproduktív. Bauer és tiltakozótársai azt sulykolják: a Fidesz intézkedései több ciklusra bebetonozzák a kormányt, mi több: felszámolják a pluralizmust. Ha nem is pártállamot, de leválthatatlan végrehajtó hatalmú korlátozott parlamentarizmust, „irányított demokráciát” teremtve. De hogyan?

Olyan törvényt hoznak, hogy csak a Fidesz jelöltjei indulhatnak a választásokon? Csalni fognak? Nyílt szavazást és/vagy cenzust vezetnek be? Ezek nyilvánvalóan lehetetlen felvetések. A nyugati tömegdemokráciákban évszázadok óta nem fordult elő, hogy egy magát demokratikusnak mondó párt csalás, a rivális pártok és szavazók jogsértő kizárása révén győzzön. Fentiek magukkal hoznák uniós tagságunk felfüggesztését, a nemzetgazdaságunkat életben tartó hitelek és támogatások zárolását. Nekik kedvezően átírják a választójogot? Ezt megtehetik, de csak bizonyos határig. Addig, míg a választás azért továbbra is változatlanul több (sok) jelölt harca a törvényhozásba jutásért és a kormányzati főhatalomért. Csinálhatnak olyat, hogy nekik előnyösnek vélt módon átrajzolják a választókerületi határokat, diszkriminatív módon változtatnak a párt- és kampányfinanszírozáson, felemelik a parlamenti küszöböt, illetve a listaállításhoz szükséges ajánlásszámot. Viszont ezzel épp maguk hozzák létre azt, amit elkerülni kívánnak: egy új (és ütőképes) Demokratikus Chartát. A Fidesz demokratikus váltópárti alternatívája az MSZP és/vagy LMP lehet. A Jobbik nem a jogállamszűkítés elvi tartalmát kifogásolja, csak az fáj neki, hogy ezeket nem ő vezette be, így azok ellene is irányulnak.

Ha a Fidesz, észbe kapván elmegy konszenzuspárti irányba, a demokratikus ellenzéki vezérerő úgy dől el: MSZP vagy LMP. Ha igazából nem fenyegetik őket autoriter fordulattal, akkor az LMP nem lesz olyan debil, hogy eljátssza az SZDSZ utódjának szerepét. Hanem gyilkos harcot vív a szocik kárára a népszerűségi elsőbbségért. (A Fidesz pedig lehet a nevető harmadik.) A ’90-es évek elején az MSZP egy lejáratott, kompromittált kispártként vegetált. Az akkor még tiszta, szeplőtelen SZDSZ-szel történő Charta-összeborulás volt, ami kirántotta ebből a státuszból. Az SZDSZ ezután nem tudott szabadulni a baráti ölelésből. Bele is pusztult. És mi tette ezt lehetővé? Az Antall-kormány Horthy-restauráció látszatát keltő gesztusai. Ma az MSZP ugyanolyan lejáratott, kompromittált párt, mint ’90-ben. Na de ott a tiszta, pöttytelen LMP. Ha a Fidesz sportszerűtlenül játszik, a kérdés úgy áll az élére: MSZP és LMP. Egy új „előkoalíciós” Charta. Ha a Fidesz agresszív, kultúrharcos kurzuspolitikát folytat, azzal egymás kényszerszövetségeseivé tesz olyanokat, akik különben szóba sem állnának a másikkal. Legalábbis az LMP-re ez biztos igaz. Bauer körének, a szoclib véleménygárdának létérdeke fenntartani az Orbán-fóbiás diktatúrapszichózist. Politikai motiváltságuk: minél hamarabb alakul meg az új Charta (amit persze lehet, másképp hívnak), annál hamarabb visszanyerhetik főáramú diskurzusformáló pozíciójukat. Minél több valós ziccert kínál a Fidesz a túloldalnak, minél több önkényes intézkedéssel borzolja a demokrácia-érzékenyek idegeit, annál mélyebbre ássa a vermet, amelyben végül az ő újraválasztási reményeit fogják temetni.