Orbán: Évente egymillió forintot ad a kormány otthonteremtésre az állami alkalmazottaknak
A támogatás összevonható az Otthon Start hitellel is és szakértők szerint jelentős előnnyel járhat az állami foglalkoztatottak számára.
Mi kell a tuti filmsikerhez? Végy egy jó tollú politikai krimigyárost, aki a leggyengébb ziccerből is tűrhető művet farag. Hozd össze az Amerika által világszerte körözött rendezővel, aztán csináljanak együtt Amerika-ellenes összeesküvés-elméleti mozit. Ezen nem lehet komolyat bukni. Főleg, ha olyan paranoiapanelekkel dolgozol, amely beleégtek az átlagpolgár agyába.
A briliáns módon felépített történelmi regényeiről ismert Robert Harrisnek sikerült alulmúlnia önmagát. Nincs ezzel semmi gond, óhatatlanul bekövetkezik minden valamirevaló írástudónál. Kreatív hullámhegyre hullámvölgy. Viszont a helyzet gyilkos iróniáját, perverz báját adja a regények kvalitásai és a filmes feldolgozások közötti kontraszt. Harris korábbi remekműveinek minőségéhez a mozi- vagy sorozatadaptációk nemigen voltak képesek felnőni. Mondjuk az Enigma viszonylag tűrhető, az Arkangyal viszont kritikán aluli, a Harmadik Birodalom pedig tömény borzalom. Harris sokáig arra ítéltetett, hogy múltba vetített fantáziáit, alternatív-párhuzamos valóságait, jövővízióit másod- és harmadrangú rendezők, színészek ültessék vászonra. Leggyengébb regényét, a Szellemírót azonban elkényeztette a filmszakma. Csúcskategóriás direktor, parádés szereplőgárda. Nagyon sanszos, hogy mindez elsősorban nem a mű kvalitásainak, sokkal inkább a témának szól.
Spoiler! Aki meg akarja nézni a filmet, a következő négy bekezdést ugorja át!
Főhősünk, aki arctalan árnyékszerzőként hírességek memoárjainak, önéletrajzi műveinek írásából él, megbízást kap, hogy öntse formába a leköszönt brit kormányfő emlékiratait. A nyugalomba vonult politikus, Adam Lang és felesége (akiknek vonásaiban könnyű felismerni Tony Blairt, illetve nejét, Cherit) az USA északkeleti partvidékén fekvő – szezon múltán dermesztően kihalt – üdülőszigeten fogadják a „bértollnokot”.
A szellemíró hamarosan rejtélyes történések hálójába gabalyodik. Elődje, a miniszterelnöki visszaemlékezéseken dolgozó Michael McAra (Blair hírhedtté vált sajtótitkára, Alastair Campbell fiktív alteregója lehet) tisztázatlan módon vízbe fulladt, Lang ellen pedig a terrorelhárítással összefüggő háborús bűnök (emberrablás, kínzás, törvénytelen kiadatás, miegymás) okán vádemelést tervez a Hágai Nemzetközi Bíróság melletti ügyészség. A feljelentő nem más, mint Richard Rycart, Lang hajdani külügyminisztere, akit a miniszterelnök azért rúgott ki, mert – úgymond – nem volt eléggé Amerika-barát. (Aki Rycart karakterében a néhai Robin Cook profilját látja, aligha téved.)
A cselekmény tempósan halad a nem túl bonyolult, kiszámítható vég felé. A szellemíró McAra feljegyzései között olyan dokumentumokra bukkan, amelyek rácáfolnak Lang emlékeire. Például azokra, hogyan is került a politikába. A halott előd lába nyomán emberünk sötét összeesküvés zárt kamráiba jut. Beleütközik az Arcadia Intézet (nyilván a republikánus szellemű American Enterprise Institute filmbéli klónja) egyik hajdani vezetőjébe. Akiről aztán kiderül: CIA-tisztként Lang környezetében dolgozott. Képbe jön még a Hallington nevű hadiipari óriáscég. (Lehet-e más, mint a Halliburton, amely egyik leányvállalata révén a piacfóbiás, antiglobalista szimpatizánsoknak magyarul a 14 leggonoszabb multi címen publikált feketelistájára is rákerült).
A fináléban kiderül – s ez jóformán az egyetlen komolyan vehető csavar a regényben – hogy nem Lang, hanem felesége, Ruth volt Langley embere. Ő befolyásolta és manipulálta férjét a CIA (valamint bizonyára a hadiipari oligarchia) érdekében. Az erre rádöbbenő „szellemet” ugyanúgy elteszik láb alól, akár McArát. Langet pedig egy zavaros figura mártírrá gyilkolja.
Amiért mégis olvasásra-nézésre javallott a könyv/film, az a minőségi stílus és forma győzelme a csapnivaló tartalom fölött. Harris és Polanski – nemcsak mint író vagy rendező, hanem mint forgatókönyvíró is – rideg, steril, nyomasztóan minimalista univerzumot teremtettek, ahol a szkepszis feloldódik, s a paranoia hihetővé válik. Ahol a nyugati világ irányítói tényleg piti ripacsok, ostoba bábfigurák, a hátuk mögött pénz-és hataloméhes gyilkosokkal. A film pontosan azért veszélyes, mert a blőd összeesküvés-elméleti paneleket magas esztétikai színvonalon tolmácsolja. (Illetve a zseniális alapötlet, a szellemírói lét bemutatása menti meg, húzza fel magával az alkotást.)
Mi emellett a film létrejöttének és sikerének titka? Egyik a hagyományos brit psziché. Az angol világbirodalmat hatalma zenitjén sokként érte amerikai gyarmatainak függetlenedése. Hiába próbálta aztán felségjogait a XVIII. század végégtől még évtizedeken keresztül helyreállítani. A XIX. században egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy a XX. század két nagy háborújában „angolszász nagykoalíció” lesz. Sőt, a hajdani gyarmat és anyaország között ádáz harc folyt a világhatalmi szerepkörért. A hagyományos birodalmi-kolonialista szemlélet ütközött itt a monarchikus-tradicionális legitimitás helyére a gyarmatosítás-ellenes, államnemzeti önrendelkezést tevő „nacionalista liberalizmussal.” Az USA jött rá a nyugati félteke nagyhatalmai közül, hogy a territoriális felségjog szűkkeblű elvén nyugvó gyarmatosítás leáldozóban van. Minden olyan próbálkozás, amely a megszerzendő országot államjogilag is betagolná az anyaország területébe és/vagy mechanikusan rákényszerítené önnön politikai rendszerét, hosszú távon halálra van ítélve. (Ezt nemcsak a spanyol, portugál, holland és brit, de később a szovjet birodalom sorsa is demonstrálta.)
Az Egyesült Államok a befolyásgyakorlás új, rugalmasabb, pragmatikusabb, a korábbi monarchikus és a későbbi totalitárius birodalomépítéshez képest pedig kulturáltabb, toleránsabb, demokratikusabb formáját dolgozta ki. Olyat, mely világnézetileg a hagyományos imperializmus elvetésén, a nemzeti önrendelkezés, a globális szabadság princípiumán nyugszik. Tehát a befolyási övezetében lévő országok szuverenitását formálisan teljesen, gyakorlatban pedig a szűkebb belpolitikában szinte egészben, biztonság-és külpolitikában pedig legalább részben hagyja érvényesülni. Törekvéseit megszállás és beolvasztás helyett közvetett gazdasági, diplomáciai, hírszerzési (és csak végszükség esetén katonai) nyomásgyakorlással biztosítja. A múlt század során ez a rendezőelv teljes győzelmet aratott. Az USA először a volt spanyol gyarmatbirodalom atlanti romjai fölötti nagyhatalmi ellenőrzést vonta magához, hogy aztán a két világégésbe történő belépésének áraként kötött szerződések révén lassan átvegye a brit hadsereg támaszpont-hálózatának oroszlánrészét (úgy, hogy a nekik otthont adó, mind nagyobb terhet jelentő (fél)gyarmatok London nyakán maradtak).
A második világháború után létrejövő bipoláris-hidegháborús világrendben Nagy-Britannia tett bizonytalan próbálkozásokat – a ’40-es évek második felében Görögországban és Palesztinában, ’56-ban Szueznél – hogy önálló „harmadik pólus” maradhasson. De ennek sikertelenségét látva belenyugodott a másodhegedűs szerepébe. Nem űzött olyan, Moszkva és Washington közti hintapolitikát, mint De Gaulle Franciaországa. Az USA pedig tanult a vietnami kudarcból. Amikor a szovjetek Fekete-Afrikában, Afganisztánban rá akarták tenni a kezüket a régi birodalmak volt felségterületeire, érdekszférájára, illetve Közép-Amerikában
Washington „hátsó udvarára”, Amerika nem kockáztatta meg a közvetlen katonai beavatkozást, ehelyett gerillamozgalmak (kontrák, mudzsahedinek, stb.) támogatásával, gazdasági blokáddal és „halálra fegyverkeztetéssel” kényszerítette térdre Szovjetuniót, amelynek forrásait amúgy is a végsőkig kimerítette a koldusszegény bábrezsimek dotálása.
Anglia mindebben hű fegyvertársa volt az Egyesült Államoknak. De bizonyos jelek – a Falkland-háború, a grenadai incidens, a német egység körüli brit huzakodás – mutatják, hogy a brit nemzettudatban ott lappanganak a birodalmi revánsvággyal keveredő komplexusok. Aki valaha főnök volt, nehezen tud helyettes lenni. Bizonyos rétegeknél lélektanilag termékeny talajba hullik minden olyan elmélet, amely az ország romlásáért, degradálódásáért, mozgásterének szűküléséért a hajdani világbirodalom fejére növő egykori pimasz gyarmatot (és hazaáruló ügynökeit) teszi meg bűnbaknak.
Ezt a múltban gyökerező pszichés öntőformát tölti ki „bizonyítékokkal”, valamint az ilyen filmek ünneplésével az a doktriner balos szubkultúra, mely ugyanúgy képtelen a tényszerű, higgadt Amerika-bírálatra, ahogy az antiszemitáktól sem várható méltányos, azonos mércével súlyozó Izrael-kritika. Közismert, hogy a nyugati értelmiség bizonyos – nemegyszer mérvadó-hangadó – része Amerika-ellenes (egyben többnyire öngyűlölő módon Nyugat-ellenes is). A „haladó, békeharcos értelmiség” nagyjából a Szovjetunió megalakulása óta rajong az ügyeletes, elméletileg világmegváltó, gyakorlatban tömeggyilkos diktátorokért. Ha a nyugati demokráciát iszlám fundamentalisták támadása éri, akkor szerintük megérdemelte (mi több: ő provokálta ki azt), netán az egész egy ravasz összeesküvés részeként történt, hogy ürügyet kovácsolva, jól rátámadhassanak a szegény, elnyomott fejlődő világra.
Paradox, skizoid mentalitásuk lényege, hogy az USA bűnei, tévedései, szarvashibái mögött zsigerileg tudatos és rosszindulatú neokon összeesküvést „neokonspirációt vélnek felfedezni, míg Amerika „áldozataival” szemben a parttalan jóhiszeműséget gyakorolják. De kik ezek a neokonok és/vagy republikánus háttéremberek, akiknek fedőcégei, háttérintézetei a teóriák (és a film) sugallata szerint kormányfőket mozgatnak bábként?
A neokonzervatív politikai filozófia lényegéről kevés szó esik. Ha igen, akkor (gyakrabban) szitokszavak vagy (ritkábban) kritikátlan azonosulás formájában. A neokon atyjának Leo Strauss (1899-1973) német származású, Hitler elől ’37-ben az USA-ba emigrált filozófust tekinthetjük.
Műveiben antipopulista természetjogi elitizmusként alapozta meg az ideológiát. Nem hitt az egyelőségen alapuló tömegdemokráciában, egyfajta tudásalapú meritokrácia, a „bölcsek rejtett uralma” volt az eszményképe. A korai neokonzervativizmus követői a klasszikus, pragmatikus szabadelvűséget ötvözték az elitista világpolgársággal. A nacionalizmus és populizmus távol esett tőlük. Miként a vallásos bigottság is. Irving Kristol, Paul Wolfovitz és Richard Perle, a neokon nagyágyúk a genezis után sokáig konzervatív internacionalisták voltak. Dick Cheney, Donald Rumsfeld vagy a republikánus jobbszárnyat képviselő Pat Buchanan azonban soha nem volt neokon. Ahogy a második Bush-adminisztrációra sem illik rá egészében eme jelző. Lévén, hogy a hagyományőrző, de ugyanakkor szabadelvű-kozmopolita neokon ideológia felhígult, elvfeladó kompromisszumokra kényszerült. Integrálva például a Bush-klán vallásos-nacionalista populizmusát, a Strauss által megvetett tömegeknek való udvarlást.
A neokon tanok kétségtelenül hozzájárultak például Irak biztonságpolitikai zsákutcává válásához, de közel sem játszottak benne olyan kizárólagos szerepet, mint az elméletek sugallják. A populistává hígult újvilági újkonzervativizmus (benne az amerikai kiválasztottság- és felsőbbrendűség-tudattal) ugyanúgy részévé vált – a Chuck Norris- és Rambo-filmek által – a hollywoodi tömegkultúrának, mint ellenpólusukként Michael Moore vagy igényesebb kivitelben a Szellemíró-típusú Amerika-ellenesség. Ilyen tekintetben kulturálisan inkább tükörképei, mint alternatívái egymásnak.
A támogatás összevonható az Otthon Start hitellel is és szakértők szerint jelentős előnnyel járhat az állami foglalkoztatottak számára.
A gázai humanitárius katasztrófa okozta egyre komolyabb nemzetközi felháborodás engedményekre kényszerítette Izraelt.
Békés Márton elmesélte első találkozását Magyar Péterrel, némileg árnyalva Orbán Viktorék narratíváját.
Hozzászólásáért akár egy év börtönnel is büntethetik.
Hamis magánokirat felhasználása miatt adtak ki elfogatóparancsot a férfi ellen.