Nem mondhatni, hogy szíven ütött ama vélekedés, melyet Schöpflin György fejtett ki a vele készült interjúban. „Most is az történik, hogy a régi rendszer embereit egymás után elbocsátja az új kormány, arra való hivatkozással, hogy inkább az MSZP-hez való hűségük, mint a szaktudásuk alapján kerültek a helyükre. Új, a Fideszhez hű emberekkel váltják fel őket. De hiába, ilyen a mai Magyarország. Olyan mély a szakadék a társadalomban, hogy nehezen lehet különbséget tenni a politikai lojalitás és a szaktudás között. Nagyon nehéz találni pártpolitikailag független szakembereket, ez mutatja, mennyire tragikus a helyzet.” – állítja az uniós Fidesz-politikus.

Harald Groven/Creative Commons

Már a szemem sem igen rebben, amikor ilyeneket olvasok. Volt időm hozzászokni, hiszen egy tipikus felfogásról beszélhetünk. Immár évtizedek óta mondják ezt a különböző irányzatú, demokratikusan választott közembereink, amikor fejükre olvassák a pártkatonák benyomulását a közigazgatásba – hol sajnálkozva-védekezve, magyarázkodva, hol büszkén kovácsolva erényt a feltételezett szükségből. Hogy független ember nincs (vagy alig van), mindenki tartozik valamely holdudvarhoz. Hiába, ez már csak ilyen ország.

Természetesen mindegyik politikai oldalnak megvan az önigazoló-felmentő érvelése. Főként az, miszerint erre a túloldal kényszeríti őket. Ők provokálják ki a dolgot, hát mit tehetünk róla? Mi csak áldozatai vagyunk a belpolitikai harc logikájának! Iskolapéldája, állatorvosi lova ennek Schöpflin látásmódja. „…az ellenzék magára vessen. 2002 után az MSZP-SZDSZ koalíció nem hiresült el arról, hogy nagyvonalúságot tanúsított, illetve önkorlátozást vállalt volna…Saját embereikkel, pártkatonákkal töltötték meg az intézményeket, ezért nem jött létre a politikailag független közfunkció intézménye. A szó szoros értelmében gyarmatosították a közigazgatást, ha jól emlékszem, 2002-ben mintegy tízezer embert bocsátottak el a közszolgálatból”- mondja.

Kétségtelen, hogy az elmúlt nyolc évben az ilyenfajta pozícióosztogatás kedvezményezettje a szoclib térfél volt. De az első Orbán-kormány 1998-2002 között ugyanezt csinálta. Az APEH-elnöki tisztségtől az OVB-tagok delegálásáig egy sor helyen negligálta a pártsemlegesség és/vagy pártközi konszenzus alapelvét. Belterjes „tenyészetből” való saját kádereket rakva oda. Kérném továbbá Schöpflin Györgyöt, tegye a szívére a kezét: a Fidesz-vezetésű nagyvárosi, megyei önkormányzatok személyzeti politikájában talán az elfogulatlan, példaadó szakértelem volt a főáramú zsinórmérték? S nem a párthoz való tartozás, a kampányban szerzett érdemek?

Amúgy pedig téved, aki azt állítja: hazánkban lámpással kell felkutatni az olyan, közszolgának alkalmas illetőt, aki nem pártkatona. Magyarországon a pártok taglétszáma összesen nem tesz ki pár százezer főt. De még ha a tágabb holdudvart, a szekértáborokat is belevesszük, akkor is csak a felnőtt lakosság kb. egytizede az, mely rendszeresen és szervezetten politizál. A többiek, a köz-és magánszektorban dolgozó sok százezer (vagy inkább több millió) polgártársunk úgy van a politikával, mint a „maga módján” vallásos átlagember az egyházakkal. Mindig elmegy szavazni (hol ide, hol oda), de nem fog betérni egyik „pártfelekezetbe” sem. A politika nem foglalkoztatja annyira, hogy kategorikusan lekösse magát ideológiailag valahová.

Miért nem e szakemberek közül választ a politikai elit, így a jelenlegi kormánypárt? Azért, mert a  régi-új kormányzó elitnek hiányzik az önbizalma, kevés a szalonképes, hiteles, működő hagyomány, melyekhez visszanyúlhatna. Attól tart, hogy a „túlságosan független, túlságosan szabadjára engedett” intézmények az ő jogosítványait fenyegetik, a mozgásterét nyirbálják, bírálataikkal az ellenzék propagandáját szolgálják. Igyekszik hát neki hű politikai vazallusok kinevezésével „háziasítani”, beidomítani őket. Úgy érzi, történelmi küldetése van, és a hivatáselvű autonómiát szakmai mázzal álcázott politikai cselszövésként, rebellióként tudja be.   

Az államot természetesen a Lajtán túl is politikusok vezetik, ahol pedig vannak pártháborúk, ott párthadseregek, így pártkatonák is. Fricz Tamásnak igaza van, mikor leírja: „A mintának tekintett nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta alkalmazzák a patronázst, azaz a parlamenti választások után kormányhatalomra kerülők nem hagyják változatlanul a közigazgatási kart, illetve az annál szélesebb állami szférát, hanem személycseréket hajtanak végre, s ennek során a kiválasztás elsődleges vezérelve a párthűség, a lojalitás. Mindez azonban mégsem azt jelenti, hogy szakmailag alkalmatlan embereket helyeznek fontos állami pozíciókba, hanem olyan felkészült közszolgákat, akik egyben elkötelezettek a kormányzat politikai értékei és céljai iránt – s nemcsak az államigazgatásban, hanem a gazdaság, a kultúra, a média, az oktatás, az igazságszolgáltatás stb. területein –, mindenütt, ahol az állam által tulajdonolt vagy felügyelt intézményekről van szó.” Csakhogy több alapvető különbség van.

Mindenekelőtt: ott, ahol ez jól működik, sok ciklus óta (lassan évszázada), kölcsönösen respektált szokásjog legitimálja. Egyik fél sem iszik kormányon bort, hogy aztán ellenzékben vizet prédikáljon. Ha egy garnitúrának lejár a szavatossági ideje, tagjai fegyelmezetten pakolnak, zokszó nélkül adva át a kulcsot az újaknak. Nincsenek olyan hipokrita, gyomorforgató jelenetek, hogy az a párt, mely hatalomgyakorlóként saját leharcolt veteránjaival töltötte fel a bürokrácia felhőrégióit, politikai tisztogatásról óbégat, mikor riválisa tesz ugyanígy. Ennek az undorító színjátéknak a legkülönbözőbb szereposztásokban lehettünk tanúi az elmúlt húsz évben. Tehát az első perdöntő differencia, hogy a felek „odaát” nem mutogatnak egymásra, nem próbálják az egészet valami tőlük független természeti adottságként beállítani. Hanem nyíltan felvállalják.

 Második eltérés, hogy tőlünk nyugatra pontosan ki vannak jelölve a felségterületi határvonalak politika és szakma viszonylatában. Így aztán nincsenek megalázó, kínos, döbbenetes szituációk. Mindenki tudhatja, mi számít pártzsákmánynak, s mi nem az. profi hivatalnok, karrierdiplomata meg sem próbálkozik olyan állás elnyerésével, amit nyíltan a győztes „udvartartásának” szántak. De pártkatonáknak is vannak tabu státuszok, amik a politikailag „uniszex”, semleges közszolgáknak tartanak fenn. A mezsgyehatárok bárki számára felismerhetőek és tisztelendőek. A professzionális bürokrácia, melynek vérfrissítése, cseréje, racionalizálása szakmai alapon történik, stabilizál, pártcikusokat összekötő cementként a folyamatosságot biztosítja.

Becket meggyilkolása. Metszet.

www.mstecker.com

Legnagyobb gond az, hogy mifelénk a közszolgálatnak nemigen van rangja. Régebbi demokráciában sokszor előfordul, hogy az üzleti életben sikeres figurák vállalnak közfeladatot. Aztán pedig a kormánnyal együtt távoznak. Magyarországon a független, piaci versenyszektorból ritkán lesz valaki csúcsbürokrata.  A közszféra vezető pozícióinak kasztszerűen zárt világába kétféle úton szoktak bekerülni. Pártszékházas ejtőernyősként, vagy úgy, hogy a hivatali intrikák dzsungelének túlélőjeként valaki lassan fölverekszi magát. Sajnos a közhivatali lét gyakran nem ad piacképes, máshová is konvertálható tudást, így az egzisztenciálisan kiszolgáltatott vezetők egy része alárendelődik a megrendelő politika érdekeinek.

 A nyugati civilizációban a pártkatonai lét nem feltétlenül azonos a bizánci szervilizmussal. Vagyis, ha egy udvari pártembert kineveznek valamely intézmény élére, onnantól nem a kinevező, hanem az intézmény érdekeit, céljait, feladatát képviseli. Egyik legősibb példája ennek Thomas Becket. A XII. század derekának Angliájában a fiatal pap II. Henrik király barátja, híve (később lojális udvari kancellárja) volt. Az uralkodó jóváhagyta érseki kinevezését, abban bízva, hogy az ő meghosszabbított keze lesz a kléruson belül. Ehhez képest Becket az egyház jogainak védelmezője lett a királyi hatalommal szemben. Egykori jó barátjával szembeni konfliktusáért végül életével fizetett.

Ugyan hány mai pártkatonából lenne nálunk modern Thomas Becket? Hányan mernék vállalni, hogy a pártközpont helyett a rájuk bízott területet szolgálják?