Az állam ügyintéző-közhatalmi részének világnézetileg semlegesnek kell maradnia, ott pártmisszionáriusi hevület helyett politikamentes szaktudásra van szükség. Schöpflin Györgynek az az állítása, hogy azért van szükség pártkatonákra, mert nehéz találni politikailag független szakembereket, téves. Rengeteg olyan, közhivatalra alkalmas személy van hazánkban, aki pragmatikusan, világnézetileg semlegesen dolgozna bármely, jogállami elveken nyugvó hatalomnak – állítja Papp László Tamás.
Nem mondhatni, hogy szíven ütött ama vélekedés, melyet Schöpflin György fejtett ki a vele készült interjúban. „Most is az történik, hogy a régi rendszer embereit egymás után elbocsátja az új kormány, arra való hivatkozással, hogy inkább az MSZP-hez való hűségük, mint a szaktudásuk alapján kerültek a helyükre. Új, a Fideszhez hű emberekkel váltják fel őket. De hiába, ilyen a mai Magyarország. Olyan mély a szakadék a társadalomban, hogy nehezen lehet különbséget tenni a politikai lojalitás és a szaktudás között. Nagyon nehéz találni pártpolitikailag független szakembereket, ez mutatja, mennyire tragikus a helyzet.” – állítja az uniós Fidesz-politikus.
Már a szemem sem igen rebben, amikor ilyeneket olvasok. Volt időm hozzászokni, hiszen egy tipikus felfogásról beszélhetünk. Immár évtizedek óta mondják ezt a különböző irányzatú, demokratikusan választott közembereink, amikor fejükre olvassák a pártkatonák benyomulását a közigazgatásba – hol sajnálkozva-védekezve, magyarázkodva, hol büszkén kovácsolva erényt a feltételezett szükségből. Hogy független ember nincs (vagy alig van), mindenki tartozik valamely holdudvarhoz. Hiába, ez már csak ilyen ország.
Természetesen mindegyik politikai oldalnak megvan az önigazoló-felmentő érvelése. Főként az, miszerint erre a túloldal kényszeríti őket. Ők provokálják ki a dolgot, hát mit tehetünk róla? Mi csak áldozatai vagyunk a belpolitikai harc logikájának! Iskolapéldája, állatorvosi lova ennek Schöpflin látásmódja. „…az ellenzék magára vessen. 2002 után az MSZP-SZDSZ koalíció nem hiresült el arról, hogy nagyvonalúságot tanúsított, illetve önkorlátozást vállalt volna…Saját embereikkel, pártkatonákkal töltötték meg az intézményeket, ezért nem jött létre a politikailag független közfunkció intézménye. A szó szoros értelmében gyarmatosították a közigazgatást, ha jól emlékszem, 2002-ben mintegy tízezer embert bocsátottak el a közszolgálatból”- mondja.
Kétségtelen, hogy az elmúlt nyolc évben az ilyenfajta pozícióosztogatás kedvezményezettje a szoclib térfél volt. De az első Orbán-kormány 1998-2002 között ugyanezt csinálta. Az APEH-elnöki tisztségtől az OVB-tagok delegálásáig egy sor helyen negligálta a pártsemlegesség és/vagy pártközi konszenzus alapelvét. Belterjes „tenyészetből” való saját kádereket rakva oda. Kérném továbbá Schöpflin Györgyöt, tegye a szívére a kezét: a Fidesz-vezetésű nagyvárosi, megyei önkormányzatok személyzeti politikájában talán az elfogulatlan, példaadó szakértelem volt a főáramú zsinórmérték? S nem a párthoz való tartozás, a kampányban szerzett érdemek?
Amúgy pedig téved, aki azt állítja: hazánkban lámpással kell felkutatni az olyan, közszolgának alkalmas illetőt, aki nem pártkatona. Magyarországon a pártok taglétszáma összesen nem tesz ki pár százezer főt. De még ha a tágabb holdudvart, a szekértáborokat is belevesszük, akkor is csak a felnőtt lakosság kb. egytizede az, mely rendszeresen és szervezetten politizál. A többiek, a köz-és magánszektorban dolgozó sok százezer (vagy inkább több millió) polgártársunk úgy van a politikával, mint a „maga módján” vallásos átlagember az egyházakkal. Mindig elmegy szavazni (hol ide, hol oda), de nem fog betérni egyik „pártfelekezetbe” sem. A politika nem foglalkoztatja annyira, hogy kategorikusan lekösse magát ideológiailag valahová.
Miért nem e szakemberek közül választ a politikai elit, így a jelenlegi kormánypárt? Azért, mert a régi-új kormányzó elitnek hiányzik az önbizalma, kevés a szalonképes, hiteles, működő hagyomány, melyekhez visszanyúlhatna. Attól tart, hogy a „túlságosan független, túlságosan szabadjára engedett” intézmények az ő jogosítványait fenyegetik, a mozgásterét nyirbálják, bírálataikkal az ellenzék propagandáját szolgálják. Igyekszik hát neki hű politikai vazallusok kinevezésével „háziasítani”, beidomítani őket. Úgy érzi, történelmi küldetése van, és a hivatáselvű autonómiát szakmai mázzal álcázott politikai cselszövésként, rebellióként tudja be.
Az államot természetesen a Lajtán túl is politikusok vezetik, ahol pedig vannak pártháborúk, ott párthadseregek, így pártkatonák is. Fricz Tamásnak igaza van, mikor leírja: „A mintának tekintett nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta alkalmazzák a patronázst, azaz a parlamenti választások után kormányhatalomra kerülők nem hagyják változatlanul a közigazgatási kart, illetve az annál szélesebb állami szférát, hanem személycseréket hajtanak végre, s ennek során a kiválasztás elsődleges vezérelve a párthűség, a lojalitás. Mindez azonban mégsem azt jelenti, hogy szakmailag alkalmatlan embereket helyeznek fontos állami pozíciókba, hanem olyan felkészült közszolgákat, akik egyben elkötelezettek a kormányzat politikai értékei és céljai iránt – s nemcsak az államigazgatásban, hanem a gazdaság, a kultúra, a média, az oktatás, az igazságszolgáltatás stb. területein –, mindenütt, ahol az állam által tulajdonolt vagy felügyelt intézményekről van szó.” Csakhogy több alapvető különbség van.
Mindenekelőtt: ott, ahol ez jól működik, sok ciklus óta (lassan évszázada), kölcsönösen respektált szokásjog legitimálja. Egyik fél sem iszik kormányon bort, hogy aztán ellenzékben vizet prédikáljon. Ha egy garnitúrának lejár a szavatossági ideje, tagjai fegyelmezetten pakolnak, zokszó nélkül adva át a kulcsot az újaknak. Nincsenek olyan hipokrita, gyomorforgató jelenetek, hogy az a párt, mely hatalomgyakorlóként saját leharcolt veteránjaival töltötte fel a bürokrácia felhőrégióit, politikai tisztogatásról óbégat, mikor riválisa tesz ugyanígy. Ennek az undorító színjátéknak a legkülönbözőbb szereposztásokban lehettünk tanúi az elmúlt húsz évben. Tehát az első perdöntő differencia, hogy a felek „odaát” nem mutogatnak egymásra, nem próbálják az egészet valami tőlük független természeti adottságként beállítani. Hanem nyíltan felvállalják.
Második eltérés, hogy tőlünk nyugatra pontosan ki vannak jelölve a felségterületi határvonalak politika és szakma viszonylatában. Így aztán nincsenek megalázó, kínos, döbbenetes szituációk. Mindenki tudhatja, mi számít pártzsákmánynak, s mi nem az. profi hivatalnok, karrierdiplomata meg sem próbálkozik olyan állás elnyerésével, amit nyíltan a győztes „udvartartásának” szántak. De pártkatonáknak is vannak tabu státuszok, amik a politikailag „uniszex”, semleges közszolgáknak tartanak fenn. A mezsgyehatárok bárki számára felismerhetőek és tisztelendőek. A professzionális bürokrácia, melynek vérfrissítése, cseréje, racionalizálása szakmai alapon történik, stabilizál, pártcikusokat összekötő cementként a folyamatosságot biztosítja.
Legnagyobb gond az, hogy mifelénk a közszolgálatnak nemigen van rangja. Régebbi demokráciában sokszor előfordul, hogy az üzleti életben sikeres figurák vállalnak közfeladatot. Aztán pedig a kormánnyal együtt távoznak. Magyarországon a független, piaci versenyszektorból ritkán lesz valaki csúcsbürokrata. A közszféra vezető pozícióinak kasztszerűen zárt világába kétféle úton szoktak bekerülni. Pártszékházas ejtőernyősként, vagy úgy, hogy a hivatali intrikák dzsungelének túlélőjeként valaki lassan fölverekszi magát. Sajnos a közhivatali lét gyakran nem ad piacképes, máshová is konvertálható tudást, így az egzisztenciálisan kiszolgáltatott vezetők egy része alárendelődik a megrendelő politika érdekeinek.
A nyugati civilizációban a pártkatonai lét nem feltétlenül azonos a bizánci szervilizmussal. Vagyis, ha egy udvari pártembert kineveznek valamely intézmény élére, onnantól nem a kinevező, hanem az intézmény érdekeit, céljait, feladatát képviseli. Egyik legősibb példája ennek Thomas Becket. A XII. század derekának Angliájában a fiatal pap II. Henrik király barátja, híve (később lojális udvari kancellárja) volt. Az uralkodó jóváhagyta érseki kinevezését, abban bízva, hogy az ő meghosszabbított keze lesz a kléruson belül. Ehhez képest Becket az egyház jogainak védelmezője lett a királyi hatalommal szemben. Egykori jó barátjával szembeni konfliktusáért végül életével fizetett.
Ugyan hány mai pártkatonából lenne nálunk modern Thomas Becket? Hányan mernék vállalni, hogy a pártközpont helyett a rájuk bízott területet szolgálják?
Az utcán járva is észrevehető: az emberek arcára kiül a boldogtalanság. A magyar társadalom mutatói eddig sem voltak jók, de a választás előtti fékevesztett politikai kommunikáció végképp beteszi a kaput. Milyen „menekülőutat” keressen, aki nyomasztva érzi magát?
Székekkel, lapátokkal felszerelkezett férfiak törtek be egy diszkóba, ahol törtek-zúztak.
