A Demokratikus Koalíció bejelentése után megindultak a találgatások és a vádaskodások, mind a jobb-, mind a baloldalon. Az anti-gyurcsányisták máris az MSZP belső felmorzsolásáról beszélnek, s a leendő új platformot olyan „titkos féregnek” állítják be, amely középtávon Gyurcsány megerősítésére hivatott, végül pedig a párt szétzilálására.

Gyurcsány Ferenc a Parlamentben

MTI/Koszticsák Szilárd

Talán közelebb vihet minket a helyzet valódi megértéséhez, ha egyéb témakörökről is szót ejtünk: nevezetesen arról, hogy milyen hatása lehet ennek a platformalapításnak az MSZP belső viszonyaira és felboríthatja-e a párt eddigi kényszeregyensúlyát; másrészt, hogy kihívást jelenthet-e egy platform a kormányzó mamutpártnak? Végül pedig rávilágítunk arra, hogy lehet-e egy „szélekre zárt, középre nyitott” platformba gyűjteni ’89 demokratáit – egyáltalán, vannak-e ilyenek?

MSZP: platformok szövetsége

Az MSZP belső szerveződése a politikai „misztériumvilág” része volt: ha tetszik, maga az MSZP is tulajdonképpen a platformok harcaként született meg. A párt valójában egyfajta „demokratikus anarchia” állapotában fogant, s ez mind a mai napig jellemző – különösen a platformokra. A platform meghatározása nem sokat változott a rendszerváltás óta, a hatályos alapszabály szerint a „platform a párt egyes tagjainak politikai nézetközösségen alapuló, a párt programjának, irányvonalának bizonyos elemeit érintően önálló, másoktól eltérő véleménnyel rendelkező nyilvános csoportja”. Az MSZP-n belül mindig is virágzó platformélet volt (noha csak párttagok csatlakozhattak egy platformhoz), 1991-ben például 48 ilyen szerveződés működött, azonban a ’90-es években ezek az alakulatok sokkal inkább a pártdemokrácia, mintsem a hatalmi harcok színterei voltak. 2000-től indult meg az a folyamat, hogy a platformok szelektálódtak és egyben megerősödtek.

Ezzel együtt szigorodott a platformalapítás szabálya is. Többek között bekerült az alapszabályba, hogy a „platform programjának és működésének összeegyeztethetőnek kell lennie a párt általános irányvonalával”, s ha ennek nem felel meg a platform, akkor a Választmány megtilthatja további működését. Igazán jelentős szerveződéssé az országos platformok váltak, a szabályok azonban itt is szigorodtak: csak az a platform lehet országos, amit a Választmány ilyenként ismer el. Nem véletlen tehát, hogy csupán három országos platform erősödött meg: a Szocialista Platform, a Szociáldemokrata Platform (a korábbi Szociáldemokrata Társulás) és a Baloldali Tömörülés. Talán az sem véletlen, hogy a Demokratikus Koalíció nyilatkozata szerint az új platform egyik alapítója (a Gyurcsány által dominált Magyar Progresszív Társaság platform mellett) éppen a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platform, amely a korábbi Szociáldemokrata Platform utódja.

A platformok szerveződésében tehát változás következett be: egyre inkább a párt hatalmi harcainak a színterévé váltak. Felértékeli ezt az a tény, hogy az országos platformok széles jogkörökkel rendelkeznek: a párt infrastruktúrájának igénybevételének lehetősége; a kongresszusra küldötteket delegálhatnak; sőt, a kongresszuson külön időkeret illeti meg őket. Látszólag tehát Gyurcsány Ferenc „feltalálta a spanyolviaszt”: a párt szétrobbantása nélkül (mert ugye ez is benne volt a pakliban) nyitott lehetőséget a megújítására. Kérdés, hogy a Demokratikus Koalíció betartja-e majd az MSZP-platform „aranyszabályát”: vagyis a platformok egyensúlyára épülő pártegyensúly felboríthatatlanságát. (Az már egy máskor tárgyalandó kérdés, hogy egy platformok által uralt párt képes-e felvenni a versenyt – hatékonyság és döntésképesség terén – az egy személyre alapozott Fidesszel.)

Felborulhat az egyensúly

A Demokratikus Koalíció – már amennyiben létrejön – nem simulhat bele az MSZP eddigi platformjaiba. Egyrészt azért, mert először lép fel egy platform olyan igénnyel, hogy a párt megújításának valódi alapja legyen. Vagyis a Koalíció mindenképp felkavarhatja a platformállóvizet, méghozzá két szempontból is. Egyrészt maga az alapító-kezdeményező Gyurcsány Ferenc személye miatt. A párt erős vagy erősnek mondott politikusai (Botka László, Szanyi Tibor) egyre inkább azt kommunikálják, hogy a múlt emberei vonuljanak vissza, eközben Mesterházy Attila kivár és mindenkire számít. Vagyis Gyurcsány személye akár valódi kenyértöréshez is vezethet, rávilágítva az MSZP eddig el-elfojtott konfliktusaira.

Az érem másik oldalán pedig ott van a Demokratikus Koalíció fő célkitűzése: a párt kinyitása a közép irányába. Ez sok pártbeli prominens szemét csípi, hiszen a kudarcos kormányzás óta minden liberális hatástól úgy fél az MSZP, mint ördög a szenteltvíztől. Vagyis a Koalíció – részben áthágva az alapszabály azon pontját, hogy a platformhoz csak párttagok csatlakozhatnak – azzal, hogy kinyitja a pártot idegenek számára (s ezt büszkén hirdeti is Gyurcsány Ferenc) politikai időzített bombát helyez el a párton belül. Mindezek felvetik azt a kérdést, hogy a volt miniszterelnök kit tekint a Fidesz potenciális kihívójának, esetleg váltópártjának: az MSZP-t vagy a leendő platformot?

Jöhetnek a párton kívűliek?

Gyurcsány Ferenc felismerte azt, hogy nem elég visszaszerezni a volt MSZP-szavazókat, hanem a váltópárti státus eléréséhez szükség lehet a nem-Fidesz szavazókra, vagyis azokra, akik semmilyen körülmények között nem szavaznának Orbán Viktor pártjára, de jelenleg az MSZP-t sem tudják vállalni. Vagyis az ex-kormányfő nem adta fel azt a korábbi tézisét, hogy olyan gyűjtőpárttá formálja a szocialistákat, amely egyaránt vonzó a pártbázis, valamint a volt liberális és a MDF-es szimpatizánsok számára – erre utal a „Koalíció” elnevezés is.

Gyurcsánynak ugyanakkor azzal is számolnia kell, hogy párt ilyen „felhígítása” rossz vért szülhet, egyrészt a fenti okok miatt, másrészt amiatt, hogy általános balratolódás figyelhető meg az MSZP-n belül – a brit Munkáspárthoz hasonló módon. A Gyurcsány-hívek egybegyűjtése továbbá azt is felveti, hogy egy ilyen másként gondolkodó pártrész önkéntelenül is nem alakít-e ki túlzottan önálló arculatot: nem lesz-e a platformból párt. A Demokratikus Koalíció egyik célkitűzése is ebbe az irányba mutat: „A Magyar Szocialista Pártban és azon kívül is még sokan vannak, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Ezért hívjuk a párt többi tagját és azokat is, akik ma nem tagjai egyetlen pártnak sem, hogy megalkossuk a III. Magyar Köztársaság nyitott, balközép néppártját.” Vagyis a Koalíció azt a célt tűzi ki, hogy a párton belüli és azon kívüli anyagból gyúrja össze az új baloldali pártot. Ez azt a veszélyt hordozza tehát, hogy a platform egyfajta politikai fekete lyukként beszippanthatja magát a pártot is.

’89-esek

A gyurcsányi logika tehát arra épül, hogy a lehető legszélesebb platformot nyissa mindazok számára, akik nem tudnak a Fidesszel azonosulni. Ehhez kínál identitást, a ’89-esek identitását, akik képesek megvédeni a demokráciát az arra leselkedő veszélyekkel (vagyis a ’11-esekkel) szemben. Ezért mondta azt a volt miniszterelnök, hogy legszívesebben otthagyná az alkotmányozás kirakatjátékát. Ezzel a logikával csupán két baj van. Egyrészt nem alakult ki az a '89-es nimbusz (bármennyire is szükséges és kívánatos lett volna), amiről Gyurcsány Ferenc beszél. A ’89-esek köre, vagyis akik továbbvitték az alkotmányos rendszerváltás tartalmát, igen szűk klub: azok alkotják, akik vagy részesei voltak az alkotmányozásnak (és nem is tagadták meg), vagy életkoruknál fogva utóbb „ízlelték meg”.

Csupán erre az eszmei alapra, a ’89-esekre nem lehet az MSZP megújítását alapozni. S itt jön be a másik probléma: hiába gyűjti össze a „demokratákat” Gyurcsány Ferenc, ettől ők még nem lesznek szocialisták, nem lesznek és nem is lehetnek a párt megújításának elvi/ideológiai alapjai – pedig most erre van nagyobb szükség. Végül a harmadik probléma az, hogy bár ’89 megteremtette az alkotmányos demokráciát, erre a társadalom többsége teljesen érzéketlen maradt, arra viszont nagyon is érzékeny, hogy a jóléti rendszerváltás illúziónak bizonyult. Nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc ezt írta korábban: „A jólét növelésének és igazságos elosztásának baloldali programja a jóléti rendszerek átfogó reformját igényli. A baloldal számára világos az alternatíva: reform vagy bukás.”

Mindezek nem zárják ki azt, hogy a ’89-es identitás az MSZP megújításának egyik kiindulópontja legyen. Hangsúlyozom, az egyik, s nem a kizárólagos. Annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy amíg az MSZP elmerült a platformvitákban, addig a Fidesz elkezdett kormányozni, s emellett nem mehet el a szocialista párt szó nélkül. A Demokratikus Koalíció katalizátor lehet az új szociáldemokrata identitás kitalálásában, de önmagában a Fidesz-ellenes retorikára és a ’89-es illúziókra (mert nagyon sok ember számára a rendszerváltás illúzió, köztük olyanoknak is, akik valóban rászorulnak a képviseletre) épített megújulás nem hozhat mást, mint a ’89-es csapdáját.