Az elmúlt napokban eddig is ismert, mégis roppant zavarba ejtő adatok és statisztikák láttak napvilágot a magyarországi foglalkoztatás deformáltságáról, s ennek részeként a hazai kvalifikálatlan munkaerő szinte kilátástalan elhelyezkedési lehetőségeiről. A minap Demján Sándor félmillióra becsülte a termelőmunkában részt vevők számát, ami még akkor is borzasztóan alacsony szám, ha tudjuk: ma már egy ország gazdasági teljesítménye nem elsősorban termelőszférájának kiterjedtségén múlik.

Azt már csak megemlítjük – többször is írtunk róla –, mennyire aggasztó az ország egészségügyi állapota, s mennyire rosszak a magyar társadalom születési, halálozási és öngyilkossági mutatói. Az adatok meglehetősen vészjóslóak, s felvetik azt a húsbavágó kérdést, hogy ilyen társadalmi paraméterek között lehetséges-e egyáltalán kapitalizmust/piacgazdaságot, vagy másképpen: versenyképes társadalmat építeni.

Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy a szokásos sirámokat kívánjuk elősorolni, rögzítsük tényként, hogy itt nem sirámokról, hanem valami „történelmi állandóról”, Magyarország történeti fejlődésének egy „örökös” adottságáról vagy hagyományáról van szó, amelyet, sajnos, az elmúlt húsz évben sem sikerült korrigálni, sőt jószerivel megérteni sem. Ennek a hagyománynak a vizsgálata teljes egészében előttünk álló feladat, s nem véletlen, hogy eddig minden reformterv vagy gazdasági nekirugaszkodás kudarcot vallott, hiszen egyik sem vette eléggé komolyan ezt a múltat, s mindegyik nekibuzdulás az aktuális gondokra akart rapid megoldást találni.

Ha tovább tekintünk az orrunknál, ha komolyan vesszük a saját politikai történetünket, akkor módszeresen fel kell tárnunk, hogy azok a problémák, amelyekkel most újra szembesülünk, mindig is velünk éltek, s azért nem sikerült megoldani őket, mert mellettük léteztek még nagyobbnak tűnő nagypolitikai problémák, amelyek „elnyomták” a társadalom foglalkoztatási, egészségügyi, oktatási, nevelési és egyéb problémáit.

A pártpolitika szintjén ez azt jelenti, hogy Magyarországnak van egy „nagypolitikai-közjogi” meg egy „kispolitikai-társadalmi” hagyománya, s történetesen a Fidesz ehhez az utóbbihoz kapcsolódik. A magyar politikatörténet tele van ilyen pártokkal. Ezek kevéssé érzékenyek a nagypolitikára és az alkotmányosságot legszívesebben zárójelbe tennék, hogy fölemelhessék a népet. Ellenfeleik viszont – úgy a múltban, mint ma – a népet tennék zárójelbe, hogy az alkotmányosság létező állapota csorbítatlanul fennmaradjon.

Első olvasásra talán meghökkentő, de mégis tény: a magyar politikában ez két egymást kizáró mozgásirány. Aki „népbarát”, az gondban van az alkotmányossággal, aki alkotmányos érzületű, az a társadalmi problémákra érzéketlen. Ami a klasszikus demokráciákban elképzelhetetlen, hiszen ott a két komponens egyensúlyban van egymással, nem utolsósorban azért, mert a pártok történetük során sokszor kormányoztak és sokszor voltak ellenzékben, azaz: mindenféle szerepben és szövetségi rendszerben kipróbálták magukat. Nem így történt Magyarországon, ahol szinte máig húzódó hagyomány „alkotmányvédők” és „alkotmányellenesek” konfliktusa. Hogy ők valaha egymás koalíciós partnerei lettek volna? Hogy megtanulhatták volna álláspontjaik viszonylagosságát? Teljesen kizárt. Ahogy – mai aktualizálásban – egy Fidesz-MSZP nagykoalíció is.

Most, 2010-ben újra kirobbant az „alkotmányvédő”-„alkotmányellenes” konfliktus, amiben a Fidesz látható módon csak ímmel-ámmal vesz részt, mert hiszen saját szerepét e paradigmán kívül, a hatékonyság, a munkahelyteremtés, a gazdasági növekedés, az új társadalombarát adózás frontján képzeli el. Mintha leperegne a Fideszről, hogy ők lennének az „alkotmányellenesek” vagy másképpen: ők azok, akik ellenfeleik szerint önkényuralmat akarnak bevezetni.

Bármennyire is csábító, mégsem tanácsolható, hogy ezt az újra kirobbant konfliktust demokrácia és diktatúra szembenállásaként értelmezzük. A helyzet bonyolultabb ennél, mint arra politikatudományi tankönyvek is rámutatnak, amikor demokraták és liberálisok jellegzetességeit ecsetelik. E leírások szerint a demokraták fő értékei a népképviselet, a társadalom egysége, a gazdasági egyenlőség és a hatékonyság, a liberálisoké viszont a törvények uralma, az alkotmányosság és a jogállamiság. A fentiekből logikusan az következik, hogy téves diktatúra és demokrácia szembeállításaként beszélni a mai helyzetről. Kétségtelen, hogy az Orbán-kormánynak nem liberális a demokráciafelfogása, ráadásul illeszkedik a fent említett történelmi hagyományba. De ez ettől még demokrácia és nem önkényuralom.

Erre persze rögtön rá lehet mondani, hogy a demokrácia csakis liberális lehet, ez azonban újabb tévedés. Ha valaki fellapozza a világban megjelenő minőségi politológiai könyveket és más szövegeket, akkor pontosan azt látja, hogy manapság a releváns pártpolitikai konfliktusok a demokrácia különféle felfogásait vallók között robbannak ki. A „demokrata” demokraták akkor támadnak fel, ha ellenzékben vannak, s a hatalmon lévő kormányt „elitkormányzással” vádolhatják, amely a „nép elnyomására”, irányul; a „(bal)liberális” demokraták ellenben akkor találják meg identitásukat, ha ellenfeleik kormányra kerülve a „nép nevében lerombolják” az alkotmányosságot és „önkényuralmat” vezetnek be.

Orbán Viktor és a Fidesz kormányzása színtisztán bizonyítja ezt a tételt, hiszen a Fidesz minden másnál vehemensebben utasítja el az elődkormányok liberális demokráciafelfogását. A liberális demokrácia voltaképpen azonosul a fölülről létrehozott demokrácia fogalmával, s nem véletlen, hogy a Fidesz e logika mentén eljutott egy egész korszak (az elmúlt húsz év) elutasításához, hiszen ha maga a rendszerváltás alulról és a nép nevében történt volna, szükségtelenné vált volna az egész „második rendszerváltás” koncepció. Csakhogy a Fidesz elméleti konstrukciójában nagyon mélyen gyökerezik az a gondolat, hogy a magyar rendszerváltás már a kezdeteknél elveszítette társadalmi alapzatát. S pontosan ez adja a kulcsot a párt lépéseinek értelmezéséhez: a Fidesz számára az alkotmányos vitáknál sokkal fontosabb ennek a társadalmi dimenziónak a helyreállítása, pontosabban megteremtése.

Ezen a megközelítésen persze őrjönghet a másik oldal, s ezerszer kikiálthatja populistának a Fideszt, sajnálatos módon a helyzet ettől nem fog megváltozni, mert hiszen az okok mélyebben keresendők, ott, hogy nálunk a pártpolitikai hagyomány nem csiszolta össze a riválisokat, ezért közöttük a távolságok ma épp akkorák, mint 100-150 évvel korábban. S hogy mennyire kemény kérdésről van szó, mutatja Gyurcsány Ferenc 2008-as totális kudarca, amikor a világgazdasági válság előestéjén, még miniszterelnökként megírta Megegyezés című tanulmányát. A volt kormányfő jól látta, hogy a balliberális oldalnak ki kell lépnie a számára történetileg kondicionált szerepéből és meg kell próbálkoznia egy tőle szokatlan „társadalmi” diskurzussal. Komoly és elemzésre méltó kérdés, hogy vajon Őszöd miatt vagy ennél mélyebb okokból nem fogadta el a társadalom ezt a felkínált diskurzust.

Ha elfogulatlanok vagyunk, azt is látnunk kell, hogy Orbántól viszont elfogadja. A miniszterelnök ma az egyetlen politikus, aki felvállaltan „társadalombarát” programmal rendelkezik, amiről még Gyurcsány volt kabinetfőnöke is képes elismerő szavakat mondani. Sokak szerint persze egy a társadalom által rokonszenvvel figyelt kormánypolitika még nem garancia a sikerre, s a kormány – rossz gazdaságpolitikája miatt – törvényszerűen veszíteni fog népszerűségéből.

Olyan gondolkodók is akadnak, akik szerint egyenesen a Fidesz saját jövője a tét, amit kockára tesz most követett gazdaság- és társadalompolitikájával. A Fidesz-kormány – főképpen a külföldi nyomásgyakorlás miatt – kétségkívül belebukhat „társadalmi” kormányzásába, de ha így is történik majd, a kérdés válaszra vár: bárki is kormányozza Magyarországot, az újraéledő alkotmányos küzdelmek mögött, azoknál is mélyebben ott van a magyar társadalom „befagyásának” évszázados problématömege.