Úgy vélem, alapvető vitám Ungváry Krisztiánnal nem a legfontosabb kérdésben van. Ő is úgy látja, én is úgy gondolom, hogy a Sztójay Döme miniszterelnök vezette magyar kir. kormány minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb zsidót deportálják az auschwitz-birkenau-i haláltáborba. Abban viszont nem értünk egyet, amit Götz Aly és Christian Gerlach nyomán Ungváry hangsúlyoz, hogy alapvetően racionális, érdekvezérelt, a hadi érdekeket figyelembe vevő módon „zajlott” a holokauszt. Ha a hadi érdekeket figyelembe vették volna a nácik népirtó „tevékenységük” során, akkor nem hagytak volna elpusztulni több mint 2,5 millió életerős szovjet hadifoglyot. Milliószámra öltek meg munkaképes zsidókat is 1941 őszétől 1944 őszéig.

Azokat a dokumentumokat, amelyekre előző vitacikkemben utaltam, nem nehéz, hanem lehetetlen úgy értelmezni, hogy a németeknek nagyon fontosak voltak a munkaképes magyar zsidók. Aly és Gerlach világosan leírja, hogy a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője még 1944. április 19-én sem adta beleegyezését ahhoz, hogy 50 ezer magyar zsidó kényszermunkást a Birodalom területére szállítsanak. Eichmann-nak még április 22-én utasítást kellett volna kapnia az RSHA-tól 50.000 zsidó kényszermunkás leszállítására. Veesenmayer másnap közölte, hogy a zsidóakciót mint egységes egészet (ein totales Ganzes) kell kezelni, és a tervek szerint május 15-től naponta egy vonattal 3000 embert akartak elszállítani. Veesenmayer világosan fogalmazott: „Akciónk végrehajtásának veszélyeztetése elkerülésére célszerűnek látszik az általam kért és a kormány részéről megígért 50 ezer munkaszolgálatos zsidót Budapest térségéből kissé messzebbre irányítani, amit a fennálló szállítási nehézségek amúgy is szükségessé tesznek.”

HVG Archív

Randolph Brahamtől Ránki Györgyön és Karsai Eleken át napjainkig nem akadt olyan magyar holokauszt-szakértő, aki ne úgy gondolta-gondolná, hogy a németeknek a legfontosabb az ország zsidótlanítása volt, a munkaszolgálatos zsidók elszállítása várhatott. Nincs, és ezért Ungváry sem tud egyetlen olyan eredeti, egykorú német okmányt, dokumentumot, táviratot mutatni, amelyben 1944 áprilisában, vagy májusában a német illetékesek nem hogy követelték, de egyáltalán szóba hozták volna a magyar zsidó férfi munkaszolgálatosokat. Olykor az iratok hiánya beszédesebb a meglévő dokumentumoknál is. A németeket annyira nem érdekelték a munkaképes magyar zsidók, hogy szóba sem hozták őket, miután megnyugodva látták, hogy legfontosabb céljuk, Magyarország zsidómentessé tételében tökéletesen együtt tudnak működni a Horthy-Sztójay-kormánnyal.

Én elsősorban az 1944. március 12. (Eichmann és munkatársai mauthauseni „edzőtáborozása” kezdete) és 1944. július 6. (amikor Horthy leállította a deportálásokat) közötti időszakról beszéltem. Ungváry hirtelen ugrással az 1944 november-decemberi időszaknál terem. Ekkor viszont már az Auschwitz utáni időszakban vagyunk, Himmler személyesen adott parancsot október utolsó hetében a gázkamrák leállítására, most már nagyon fontos nekik minden egyes dolgozni képes zsidó. Ungváry nem említi a 6163/1944. BM res. rendeletet. Ezt április 4-én fogalmazták meg, április 7-én pedig a Belügyminisztériumban tartott nagy értekezleten már szétosztották a megjelent közigazgatási és csendőri-rendőri vezetők között. Ez a rendelet úgy kezdődik, hogy „a m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A „tisztogatást” csendőrkerületenként szervezték meg, a gettósítás „menetrendje” megegyezett a deportálások sorrendjével.

Ungváry április 15-i cikkében azt írja, hogy Eichmann „látogatást tett” Magyarországon. Én megírtam, hogy Ernst Kaltenbrunnerrel, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjével együtt érkezett Budapestre, válogatott zsidótlanítási szakértői élén, hogy életében először, Heinrich Himmler SS Vezér személyes parancsára a helyszínen irányítsa egy ország zsidótlanítását. David Cesarani téved. A németek számára a legfontosabb a zsidókérdés végleges/végső rendezése volt, ezért tervezték azt, hogy minden egyes zsidót lemészárolnak, függetlenül attól, hogy tudnak-e számukra dolgozni, vagy sem. Ha Ungváry alaposan megnézi, tanulmányozza Ian Kershaw, Christopher Browning, Yehuda Bauer, Leni Yahil és kollégáik műveit, ő is be fogja látni, hogy éppen a „munkaerő-kérdésben” e jeles szerzők és sok-sok izraeli, amerikai, sőt magyar kollégájuk nagyjából egyetért. A holokauszt egyik legirracionálisabb jellemzője volt, hogy a nácik lemészárolták a munkaképes zsidók millióit anélkül, hogy dolgoztatták volna őket.

A dán példát érdemes pontosan idézni. Werner Best koppenhágai német követ valószínűleg szándékosan jó előre kiszivárogtatta deportálási terveit. Három héten keresztül a bátor dán hajósok, halászok, egyetemisták stb. kicsiny hajóikon, csónakjaikon kb. 8000 zsidót vittek át Svédországba. Kérdésem: a tengeren cirkáló német hadihajók ezt miért nem akadályozták meg? A dániai német szárazföldi és tengeri erők parancsnokai úgy vélték, hogy nekik semmi közük a zsidókérdés rendezéséhez, ezt intézze a Gestapo. Jobb lett volna, ha Ungváry a francia példát idézi. Masszív francia hatósági segítség nélkül a viszonylag csekély számú SS, SD és Gestapo erők nem tudtak kb. 100.000 zsidónál többet deportálni, két év alatt.

Ungváry költői kérdésére ő maga is jól tudja a választ: Dél-Erdély Ion Antonescu marsall, a Conducator Romániájához tartozott a holokauszt idején is. Antonescu 1942 őszén először engedélyezte a romániai zsidók „keletre” deportálását, majd, talán az olasz és a magyar „zsidóvédő” politika hatására is, meggondolta magát, és leállította a deportálások szervezését. Hitlernek fontosabb volt Románia rendíthetetlen hűsége, mint néhány százezer romániai zsidó deportálása. Ameddig nem kezdett kételkedni Horthy fegyverbarátságának őszinteségében, addig nem akarta megszállni hazánkat. Egyébként a bulgáriai zsidókat sem deportálták, a politikai elit zöme ebben az országban ezt megakadályozta.